Ányos Pál

(1756-1784)

Forrás: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984

Tartalom:

VERSEK

Penelope Ulisszesnek

Gyöngyösi árnyékához

Egy Nimfa dicséri Keményt, Ekho felel reája

Alexis

Három királyok napján

Az "Orvosi Oktatások" szerzõjéhez

Igaz hazafi

Egy elenyészendõ rózsához

A lenyugovó naphoz

Titkos Polyxena

Generalis Gróf Vurmser vitézsége Habelschvertnél

Érzékeny gondolatok

Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál

Az isteni gondviselés

A szép tudományoknak áldozott versek

Kártigám nevezetes irójához

Érzékenységeim egy kedves atyámfiának idõnek elõtte történt halálán

Gróf Eszterházi Pálnak pécsi püspökségre lett felemeltetését inneplõ versek

Az ifjuságnak hivataljáról

Egy terhes álomtalan éjjelemkor

A régi magyar viseletrõl

Egy sohajtás

Egy fohászkodás

Battyáni Károly Õhercegsége halálán egy poetának érzékenységei

Érzékeny levelek

Esdeklés

Gróf Zrinyi Miklósról

Kalapos király

Fõgenerál Gróf Nádasdy Ferenc halálakor

Boldogságos Szüz Máriához az édes hazáért

A vig társaságról

Hiv barátnak hivétõl fájdalmas elválása

A csalfa szivnek megvetése

Egy hiv szivnek kedvesse sirja felett való panaszi

A megaggott világ-fiának emlékezete

A végsõ óra

Ájtatos ének

Horváth Ádámnak

Pyrkernek

---------------------------------------------------------------------------

VERSEK

------

Penelope Ulisszesnek

....................

(Ovidiusból)

`Aut, guod Penelopes verbis reddatur Vlyssi,

Scribimus; aut lacrimas, Phylli relicta, tuas.

Quod Paris, et Macareus, et quod male gratus Iason,

Hippolytique parens, Hippolytusque legant:

Quodque tenens strictum Dido miserabilis ensem

Dicat, et Aeoliae Lesbis amica lyrae.

Ovid. Amor. L. II. Eleg. 18.`

Midõn ama nevezetes Trója várassának elpusztittására egész Görögország

felfegyverkezett, Ulisszesnek is táborba kellett szállania; amellyben olly

bajnoki cselekedeteket vitt végbe, hogy nem kevés részét azon dicsõségnek,

mellyet Trója meghódittásában szerzettek magoknak a görögök, õnéki

tulajdonittanák. Béfejezvén halhatatlan vitézségét, több görög vezérekkel

Ithaka (hazája) felé kezde evezni. De a megbántódott Minerva istenasszony

számtalan hajótörésekkel elegyitette utazásokat, ugyannyira, hogy többen

vesztenek el a tengernek habjaiban, hogysem akik született földgyökre

juthattak. Ezen szerencsésebbek közt volt Ulisszes is; mindazonáltal tiz

esztendeig hányattatott a szélvészektõl a világnak külömbféle részeire;

amellyrõl bõven ir Homérus `Odyss. 9. 10.` Tibullus `L. IV. in Paneg. ad.

Messal.` Végtére Féáciából érkezett Ithakába, amint mondgya Tibullus:

`Finis et erroris miseri Phaeacia tellus`. Azonban Penelope, házastársa,

nem tudván férje olly huzomos késedelmének okát, s kétségeskedvén

visszajövetelérõl, ezen levelet írja nékie:

Néked, Ulisszesem, küldöm e levelet.

Jõjj Penelopédhez; nem kell a felelet.

Leomlott már Trója, füstbe ment ereje,

Danai leányzók fájdalmik szerzõje.

Bizony érdemetlen Priamus és Trója,

Hogy annyi bánatnak légyen árasztója.

Ó vajha még akkor, hogy tartományunkba

Intézte hajóját, s Görög várasunkba,

Amaz, házasságnak vétkes törvénnyében

Veszett volna tenger sötét örvénnyében!

Nem fekünném mostan hideg nyoszolyámban,

Nem volna unalmam hosszas napjaimban,

Sem a kellemetes éjnek töltésében,

Nem fáradnék függõ gyolcsnak szövésében.

Képzelt veszélyidtõl mikor nem rettegtem?

Sõt attól is féltem, mitõl nem félhettem.

Ládd, melly nyughatatlan dolog a szerelem!

Nem esmér orvoslót tõle vett sérelem.

Hányszor hitettem el reszketõ elmémmel,

Hogy a trójaiak ütköznek férjemmel!

Ha pedig Hektornak neve zug fülemben,

Csüggednek tagjaim, változom szinemben.

Ha Antilokusnak szerencsétlenségét

Hallottam, Hektortól esett kisebbségét, -

Antilokus tölté szivemet kétséggel,

S erõmet felváltá bus erõtlenséggel.

Vagy ha Patroklusnak az ál fegyverében

Halálát értettem Akhilles képében, -

Sirtam a csalárdság rossz kimenetelén,

S néked sem bizonyos elõmenetelén.

Ha Tlepolemusnak emlitették vesztét,

Hogy a Liciai király zárta éltét, -

Megujult szivemnek nyughatatlansága,

A szerencsétlenek foglalatossága.

Sõt akárki holt meg görög nemzetembõl,

Fagylaló hideget facsart ki szivembõl.

De hív szerelmemet az ég jónak vélte,

Mert Trója romlását férjem fellyül élte.

A görög vezérek többnyire megtértek,

Szép munkájok után nyugodalmat értek.

Telnek az oltárok pogány zsákmányokkal,

Áldozó tüzhelyek borostyán-ágokkal.

Az uj házasultak áldgyák az egeket,

Hogy hazavezették bujdosó férjeket.

Férjek a meghódult Trója történetét,

Fonnyadt méltóságát éneklik s esetét.

Olly csudálva hallják a leányzók s vének,

Mintha a beszéllõ szájától függnének.

Sõt van, aki véres tábortok helyeit

Asztalán mutattya, s képezi széllyeit;

Pergamát pediglen, minden szépségével,

Leirja egy kevés bor nedvességével.

Erre folyt Szimois, ez Trója vidéke,

Ottan volt Priamus háza s királyszéke.

Itt volt Akhillesnek, itt férjem sátora,

Ott nyargalt Trójának legvitézb Hektora. -

Mindezekrõl Nesztor azt tudósitotta,

Akitõl az annyát attya megfosztotta,

Hozzáadván Dolon s Rézus megölését;

Bánhattya ez álmát, amaz kémlelését.

S te mertél? - énvelem semmit sem gondolván,

Drága vagyonodról éppen nem aggódván,

S bizván veszedelmes éjnek homállyába,

Menni Tráciai király táborába?

De mégis sokaknak ártottál kardoddal,

Noha magad voltál megbizott társoddal.

Talántán csak azért õrizted éltedet,

Mert reám fordittád emlékezetedet.

Én ugyan mindaddig rettegve hallgattam,

S vakmerõségedet titkon kárhoztattam,

Miglen a hirmondó azt nem emlitette,

Hogy szerencsés tõröd Rézust megejtette, -

De mit használt nékem Trója pusztulása,

Görög vitézektõl származott romlása,

Ha azáltal sorsom jobbra nem változott,

S férjem örökösen tõlem eltávozott?

Másoknak leomlott, nékem fennáll Trója,

Mellynek most a nyertes lakos lett szántója.

Már gabona terem, hol hajdan Trója állt,

S frigyiai vérrel kövérült földdé vált.

Vitézek csontyait, mellyek szélyt hevernek,

Szántó vasa sérti a parasztembernek.

Leroskadt házaknak földbe ereszkedik

Szarvazattya, s fölén pázsit nevelkedik. -

Illy vitézség után árvádat busittod,

Hogy, miért s melly földön légy? nem utasittod.

Akármelly jövevény partunkhoz hajózik,

Ezer kérdésimmel terhelve távozik;

S, ha mikor Ulisszes férjemet meglátná,

Kértem, hogy kezébe levelemet adná.

Pilon várassába utánnad küldöttem,

De semmi bizonyos hírbe nem ötlõdtem.

Spártában kerestem utadnak nyomdokát,

De ott sem adhatták késedelmed okát.

Ó vajha még most is fennállana Trója!

(Bár kívánságimnak vagyok átkozója)

Tudnám, hogy ott harcolsz, s engedne fájdalmam,

Mivel közös volna sokakkal siralmam.

Most nem tudom okát terhes félelmemnek,

Mégis napról napra nõ búja szivemnek.

Tengeren s szárazon féltem életedet,

Mert siettetheti mindenik vesztedet.

Azt is féltem, nehogy, nemed nyomdokain

Járván, más kedvesnek függnél ajakain;

S ha társadról kérdez, azt fogod felelni:

"Paraszt; s csak a gyapjut szokása mívelni." -

De bár kétségeim rendre megcsalnának,

S téged a jó egek hazádba hoznának!

Atyám is, megunván már késedelmedet,

Unszol, hogy más férjnek engedgyem helyedet.

Jóllehet unszoljon, tõled meg nem válom,

Mert a te vagyonod életem s halálom.

De maga is látván ritka hivségemet,

Nemigen sarkalja hitetlenségemet.

Dulikius, Szamos, Zacintus szigete

Nõszni vágyódókat reám eregete.

Ellepték házadat, s benne uralkodnak

Pusztittván javaid, csak fajtalankodnak.

Elhallgatom Médont, Pizandrust, Polibust,

Festett Antinoust és Eurimakust,

Kiket utazásod késedelmeivel

Tartasz saját véred keresménnyeivel.

Melanthius, tönnön nyájad pakulárja,

Nõszõket ebédre szép juhokkal várja.

Utólbszor Irus is, károd árasztója,

Elõáll, hirednek nem kis pazarlója. -

Három erõtlenek mit oltalmazhatunk?

Én, öreg Láertes, s idétlen magzatunk.

Ezt majd elvesztettem minapi uttyában,

Mellyet vén Nesztornak tett tartománnyában.

Áldnám az istenek különös kegyelmét,

Ha õ zárhatná bé mind a kettõnk szemét.

Ezt barmunk s disznaink pásztora sohajtya,

Ezt megöregedett dajkád is óhajtya.

Már atyád Láertes csüggedt erejével

Nem bir a cinkosok feslett seregével.

Telemák ereje utóbb öregbedik,

Még most segittséged nélkül szükölködik.

Én pedig hogy vetnék gátot tolvajinknak?

Jõjj, õrzõ angyala õsi javainknak!

Szánd meg magzatodat, kit gyermekségében

Utasitthatsz tönnön élted törvénnyében.

Szánd meg Láertesnek hanyatló életét,

Hogy megadhasd néki végsõ tiszteletét.

Szánny meg engemet is; ki távozásodkor

Ifju voltam, elért már a megaggott kor.

A 70-es évek közepérõl

Gyöngyösi árnyékához

....................

` Et statuent tumulum et tumulo sollemnia mittent.

VIRG. Aeneid. VI. v. 380.`

Állj meg, Te nagy lélek tünõ szárnyaiddal,

Mellyek Parnassusra visznek Musáiddal,

Közölj egy pillantást hiv onokáiddal,

Kiket már utánad emelsz tollaiddal!

Nézz le, hogy röpdöznek Duna mellyékérõl,

Hogy füstöl temények Musák tüzhelyérõl,

Hogy szóll furuglyájok õseik lelkérõl,

Hogy nyög, hogy mosolyog Gellért tetejérõl?

Szebben ragyog Fébus köztök sugarával,

Hangosb a pacsirta pihegõ torkával,

Flora többet festi réttyét virágjával,

Többet játszik Zefir rózsák illattyával.

Miolta eljöttünk Tanais partyáról,

S nyilak nem csüggenek magyarok válláról

-Nem keltek illy napok világunk sarkáról,

S nem törött annyi ág Apollo fájáról.

Ha ezt mind megláttad, menny repülésedben,

Könyveztesd Murányi Kálipsót versedben!

De magad mosolyogj érzékeny szivedben,

Hogy még van, ki örül versszerzõ tüzedben.

Mi pedig elmenünk Gömör vármegyében,

Hol egy borostyánfa enyészel tövében, -

Ott áldgyuk lelkedet polgárink nevében,

Rózsát s ciprust hintvén sirod tetejében!

1777

Egy Nimfa dicséri Keményt, Ekho felel reája

...........................................

Mulatozol Nimfa a nyirkos ereszben,

S lantod ékességét nem is veszed eszben,

Olly érzékeny szivvel áldozol Keménynek,

Ez illendõ zsoldja a jótéteménynek!

Éppen a zöld pázsit néztem kiességét,

Örömmel szemlélvén Flora ékességét,

Hallgattam kõszálról dõlõ viz csergését,

S fák ágában akadt Zefirus nyögését,

Midõn csak eltele völgyem vidámsággal,

Hozván énekedet szelek lankadtsággal!

Istenséget véltem laknia lantodban,

Annyira vidultam hangoztatásodban,

Vagy bizon Apollót képzeltem sipjával,

Midõn sétálgatott Admetus nyájával.

De akár Isten légy, akárcsak halandó,

Lantolás módgyában erõd nem mulandó!

Igy ámbár messzére voltál is szememtõl,

Mégis érdemeltél sohajtást szivemtõl!

Sõt karjaimat is széllyel terjesztettem,

Mert ölelésedre már elkészitettem!

Látván pedig, hogy csak csalnak képzelésim,

Orcámat áztották csendes könyvezésim!

Mint szintén Nárcissus epedt keservében,

Érettem sohajtván egyedül szivében, -

Hallván szavaimat, futott hogy öleljen,

De sohasem talált a meggondolt hellyen,

Siralommal kezdte törött kiáltásit!

Siralmim másolták szegény zokogásit!

Kért? kértem, átkozott? átkoztam viszontag,

Végre szóm megmaradt, kõ lett a többi tag.

De tudom már, Nimfa, hogy veled beszélek,

Mert mennyei sugárt fejeden szemlélek.

Áldlak, hogy énekled Kemény eseteit,

Ki Elizeumnak lakja szép mezeit.

Kemény? ah melly édes név Magyarországnak,

Melly rettentõ török s tatár pogánságnak!

Szóljon Erdélyország, ahol hadakozott,

Ahol Hunyadinak éltével áldozott.

Nyugodj mármost, Nimfa, Pindus tetejében,

Mert már Febus merül esti tengerében,

Én is felfüggesztem a szegre lantomat,

S álomnak eresztem testetlen hangomat.

1777

Alexis

......

Pásztori Beszéd

Mivolta:

Még a nap csak a magos hegyeknek tetéjét festette sugaraival, midõn már

Tytirus és Melibeus a hives ligetekre vezették nyájokat; közel folyt egy

tiszta patakocska, melly a szomszéd kõsziklának kebelébõl szivárkodott és

kellemetes csergedezéssel sietett a völgynek mélységében, pártázattyán a

vidám pázsit mosolgott, és az egész térség Flora ajándékaival kevélkedett;

itt Tytirus és Melibeus ledõlvén, elõvették nádból alkotott sipjokat, ékes

öszveegyeztetéssel tisztelték a napot, melly Alexis jó baráttyoknak

nevenapja volt. Itt a poeta Marton László nevenapját festett név alatt

ünnepli.

TYTIRUS:

Álljunk meg pajtásom a vidám térségen,

Mert nincs jobb legelõ egész mezõségen.

MELIBEUS:

Reábir tanácsod: látom diszességét,

Látom mint mutattya a fünek bõvségét.

De nemcsak nyájunknak lehet itt élelme,

Ahol gyönyörködik emberi sziv s elme.

TYTIRUS:

Ugy van, Melibeus. Dicsérem lelkedet,

Hogy illy szent mulatság töltheti kedvedet,

Tellyes gyönyörüség ezeket szemlélni,

Ezekkel minden nap társolkodni s élni.

MELIBEUS:

Amit a szerencse tõlünk megtagadott,

Midõn uri s gazdag sorsból kiragadott,

Szives akarattal nékie engedem,

S pásztori ügyömet könnyen elszenvedem.

TYTIRUS:

Melly méltóságosok gondolkodásaid,

Szerencsét tapodó fontos mondásaid.

MELIBEUS:

Dehogy is tehetnék egyéb itéletet,

Midõn alacsonnak tartok olly életet,

Mellyben az álöröm s festett barátságok

Uralkodnak, s gyakran vétkes vigasságok.

Hadgyuk el azomban errõl beszédünket,

Közölhettyük máskor érzékenységünket,

Más tiszte vagyon ma pásztori sipunknak,

S vigabb áldozat kell felkelõ napunknak.

TYTIRUS:

Vallyon melly tekéntet széditti sipodat,

Hogy megmásold kezdett ékesszóllásodat?

MELIBEUS:

Csodálom, Tytirus, rendes kérdésedet,Mellybe látom fogyó

emlékezetedet.Ösméred Alexist, szives barátunkat,Ki méltán elvárja

ma áldozatunkat?

TYTIRUS:

Áh! hogyne ösmérném megbizott hivemet,

Kivel egy tarsolból eszem kenyeremet,

S vallyon mi kötelez ma tiszteletére?

Vagy mi visz Alexis emlékezetére?

MELIBEUS:

Nevenapját üli, ünnepli és tartya,

Jó szivü pásztorok társa és baráttya.

TYTIRUS:

Barátom, mit mondasz?

MELIBEUS:

Hidd el szavaimat.

TYTIRUS:

Áldlak, hogy ébreszted indulataimat!

Éjtszakát hajittó napnak fényessége,

Mellyet kezd szemlélni földünk kereksége!

Látom különösen ragyogni utadat,

Elhagyván sötétes Hesperus kutadat.

Üdvöz légy! s ezerszer áldalak tégedet,

Sipomnak hangjával tisztelem képedet,

Hogy Alexisunknak ünnepét hordozod,

S ma fényességedet nékie áldozod.

Kérlek, még ezerszer illy világossággal,

Illy szerencsés, áldott s diszes méltósággal

Térj vissza! Vigadgyál pásztori karunkkal,

S engedd hosszas éltünk legyen barátunkkal!

MELIBEUS:

Pán, e vidám erdõ s térség istensége,

Kitõl fünek, fának van elevensége,

Áldd meg Alexisnek szép korral életét,

Kinek ma füzettyük méltó tiszteletét!

TYTIRUS:

Ne késsünk már tovább indulatainkkal,

Jõjj, öleljük inkább szives karjainkkal!

MELIBEUS:

Megállj egy kevéssé, még kunyhómba megyek,

Hogy egy fehér sajtot tarsolomba tegyek.

Kis ajándékomat talán elfogadgya,

Mert egy hiv baráttya igaz szivbõl adgya.

TYTIRUS:

Csak frissen----------------------------------------- -

---------------------------------------------------------

1777

Három királyok napján

.....................

(Kiss Boldizsár tiszteletére)

Egek, mit szemlélek napkelet tájáról?

Három koronás fõ költözik honnyáról;

Siet Sidóország anyavárosában,

Mondanád sas repül kõszál nyilásában,

Sok tevék követik megterhelt hátokkal,

Izzadnak, fehérõl szájuk tajtékokkal.

Vallyon mit jelentnek e gyors jövevények?

Talám a városhoz van menni törvények?

De tovább mit látok az égnek kékségén?

Egy ragyogó csillag ballag kerekségén.

Sugarát intézi a koronás fõkre,

Mint a felkelõ nap bércekek s erdõkre.

Ez már a természet rendét fellyül mulja,

S az álló csillagok törvényét feldólja.

Vagy csak kaprozása a megcsalt szemfénynek?

Ó természet, ezek benned mért történnek?

Nem! - igaz látás ez, értem már rejtekét,

Illik, hogy kihágja természet mértékjét.

Amint Betlehembõl jobb felé utaznak,

Egy istálló födõ fái akadoznak.

Födetlen tetejét hófúvás takarja,

Rongyos oldalait éjszaki szél marja.

Ott fekszik emberi nemünk megváltója,

Kinek olly sok század vala sohajtója.

A jászolban reszket egy szénanyalábban,

Nem pedig kárpitos kevély palotában!

Szüz annya Józseffel állnak körülette,

Üzi a hideget barmok lehelete.

Talám ezt idézi e három jövevény?

Kinek kalauzza az a szokatlan fény?

Ugy van, béléptek már, bókulva imádgyák,

Olly nagy kegyelmekért az egeket áldgyák!

Tisztelik királi ajándékjaikkal,

Illetvén kis kezét édes csókjaikkal!

Örülj márrnost ember illyen változáson,

S térdet, fejet hajtsál e csudalátáson!

Kiss Boldizsár, te is jelentsd örömedet,

Ki egy szent királnak köszönöd nevedet.

De, hogy hosszas légyen buzgó vigasságod,

Élj, s azután égben légyen boldogságod!

1778

Az "Orvosi Oktatások" szerzõjéhez

.................................

Melly érzékeny szivvel néz hazánk könyvedre,

Melly vidám szemekkel tekénget nevedre,

Midõn szülöttyének fárodtságát láttya,

Mellyel életágát meghosszabbithattya.

Lefüzetted, hidd el, nagy részét adódnak,

Mellyel adós voltál anyaországodnak,

Amidõn éltetõ szerekkel segitted,

Kitõl magad elõbb életedet vetted.

Bátron danol már most a polgár mezein,

Áldás között forog az ostor kezein.

Mosolyodva nézi zöld szántófeldeit,

Hol gyümölcsbe láttya vér verejtékeit,

S reménli csürébe gyüjtött élelmével

Komor télt elhagyni házi csemetével,

Mert nem fél mostoha halál kaszájától,

Hogy olly könnyen fossza drága vagyonától.

Munkád bátorittya! Miként örvendezhetsz,

Hogy sok szives magyart a sirtól megmenthetsz!

Ezzel szükölködött még eddig országunk,

Ebben is helyrejött már heányosságunk:

`Felséges Asszonyunk,` (inkább mondom `Anyánk!`)

Ebben is akarta, hogy javuljon hazánk.

Mit kivánhatsz magyar már nagy `Asszonyodtól,`

Amit megtagadna sohajtó honnyodtól?

Mérsékelheted-e örömkönyveidet,

Ha Buda várára veted szemeidet?

Egek, miként derül régi fényessége,

Miként terjed világ elõtt dicsõsége;

Hogy kutfeje minden szép tudományoknak,

Melly elsõ cimere hires országoknak.

Görögök Athénást égig magasztalták,

Mások Capitolnak tudósit csudálták,

Franciák Párisnak élnek nagy nevével,

Kérkedik Anglia Londonnak hirével;

Magyar, elégedgy meg anyavárosoddal,

Könnyen azokkal érsz okoskodásoddal.

De illik, hogy illyen sok jótéteményért,

Hazádnak örökre kölcsönözött fényért,

Érzékeny hálát adj `Nagy Theresiának,`

S szünetlen országlást kivánnyál házának!

Emlékezet követ épittsél szivedben,

Mellyre e verseket rajzold örömedben:

"Mig magyarnak csak egy vércsepp rug erében,

Mig repülõ lelke akadoz nyelvében,

`Nagy Theresiának` szól téteménnyérõl,

Mert számot sem adhat ezer kegyelmérõl."

Te pedig, barátom, zöld borostyánodnak

Nyugodj árnyékában!... s szép tudományodnak

Hazád áldásában találd fel jutalmát,

Életednek pedig égtõl várd oltalmát!

1778

Igaz hazafi

...........

`...Accipit omnis

Exemplum pietas...

LUCANUS L. IX. Phars. V. 179.`

Musám! adgy ma erõt versszerzõ tollamnak,

S öntözd meg gyökerét zöld borostyánomnak,

Majd kies pázsitra dõlök árnyékában

S szabad érzést hozok lelkem hajlékában.

Ne véld, hogy itt lássad Tytirust nyájával,

Vagy Hiblát zajogni méheknek rajjával,

Sem `Miltont` lantozni Ádám almájáról,

S `Pópét` elmélkedni ember próbájáról.

Nem! mind távul vannak ezek szándékomtól,

Más oltár füstölög itt áldozatomtól;

Egy `igaz hazafi` lesz tárgya lantomnak,

Kinek nemes szivét festem országomnak.`

*

Buda, ki már ébredsz fényes hamvaidból,

S üzöd a hallgatást roppant bástyáidból,

Boldogabb vagy, hidd el, napod virradtával,

Mint Dárius perzsák büszke birtokával!

Igaz, hogy nem látom Mátyás könyvtartóját,

Melly most is sirattya Diánna zászlóját,

Sem nagy Áttillának véres koronáját,

Ki világnak szülte Velence csudáját.

Ezek mind elmultak!... de csak azon okból,

Hogy nagyobb részt vehess más boldogságokból,

Kik most bástyáidnak ugy folynak szinére,

Mint Nilus Egyptom szomjus mezejére!

Igy eltünik a nap egünk tanyájáról,

Hogy más nap virradgyon világunk sarkáról:

Igy elnyilnak kies tavasznak rózsái,

Hogy kövessék jövõ tavasz bokrétái.

*

Véghetetlen volnék, ha elszámlálhatnám,

Ha ujj diszeidet rendre rajzolhatnám;

Elég lesz az öröm könyvek öntésére,

Hogyha emlékezel István jobb kezére!

Ugy van! láttam minap buzgó könyveidet,

Láttam, hogy forgattad égre szemeidet,

Midõn szent királyunk áldott tetemeit

Vivén, énekelted szép dicséreteit!

Róma nem tisztelte igy bálványképeit,

Sem a vak régiség házi isteneit,

Nem volt olly sokaság Olympus tövénél,

Hol görög ifjuság játszott `Zevs` képénél;

`Peru` sem ünnepli olly vigan munkáit,

Midõn hasogattya gyöpös barázdáit.

*

De melly jeles látás káprázza szememet,

Melly öröm tengere futtya el szivemet,

Midõn e sokaság közt egyet szemlélek,

Kit még elevenit régi magyar lélek!

Gróf `Károlyt` látom, kisded szülöttyével,

A szent kézt követni hazánk reményével.

Magyar ének hangzik buzgó ajakából,

S folynak sohajtási szive tárházából!

Kisfia késéri attyát jobb felérõl,

Hogy példát vehessen haza szerelmérõl;

S még bimbóban vagyon ágának reménye,

Ébredgyen szivében természet törvénye.

*

Magamkivül ragad, ami következik!

Magyar! ha örömtõl szived nem könyvezik,

Érzéketlen lettél Dáphnénak módgyára,

Kinek most is Phebus számot tart ágára.

Nézd el a kisdedet, hogy vigyáz attyára,

Hogy pillant titkossan zengõ ajakára!

S mintha számba venné szives sohajtásit,

Olly hiven szemléli ajaka mozgásit!

Attya reá teként! - gyullad örömében!

Nyomtatott énekét szorittya kezében,

Ujjával intézvén fiát énekében,

Felelnek egymásnak szavak zengésében.

Ekkor Tróját láttam Máró festésébõl:

Hogy öltözött lángban Páris esetébõl,

Hogy vette Énéás aggottyát vállára,

Hogy kis Juliussát vezetõ karjára!

*

Ugy tetszik, hogy nyilnak most arany ideink,

S felkelnek szomoru hamvakból õseink,

Kik hazaszerelmek bizonyittására,

Sokan ellenségek dõltek pallosára.

Mintha emelkedne nagy Zrini sirjából,

Mellyet épitett volt törökök csontyából,

Midõn Sziget várát addig védelmezte,

Még lelkét testében mozogni érezte!

Mintha lelkesedne Mohács bús térsége,

Hol fátyolba nyugszik hazánk dicsõsége!

S ahol minden fûnek sötét árnyékába,

Egy igaz magyarnak akadnál hamvába!

Mind e nemes lelkek sietnek Budára,

Hogy tegyék karjokat `Károly` vállára,

Kiben nagy véreknek láttyák onokáját,

Midõn oly példásan szereti hazáját!

*

Nyugodgyatok, kérlek, ti nemes árnyékok,

Kiknek sok bús könyvvel nedvesül hajlékok!...

Elegen élnek még Árpád fiaiból,

Elegen dicsõült István árváiból,

Kik Gróf `Károlynak` címeres szivérõl,

Örök dicsérettel szólnak nagy nevérõl!

`Miltiades` vette `Pécile` révében,

Érdemlett jutalmát `Pánéus` mivében.

Hogy `Coriolánus` megtartá hazáját,

Tölgyfa ágaiból fonták koronáját.

Ezek, s még ezeren ama régiségben,

Onokáiknál is élnek dicsõségben,

Hogy olly szeretettel voltak hazájokhoz,

Melly bár minden polgárt vonna példájokhoz!

Hát mi, hogy hallgatnánk `Károly` lángjáról,

Ki szüntelen röpül szive oltáráról!

*

Nem! nem felejtkezünk `Károly` szivérõl!

Sõt ha végeznek is egek életérõl,

Hogy kiragadhassák buzgó karjainkból,

Ki nem ragadhattyák sohajtásainkból!

Magyarok szivében fog õ temetkezni,

S minden érrugásban fogunk emlékezni,

Hogy egy ollyan halott nyugszik kebelünkben,

Kinek halhatatlan neve nemzetünkben!

1778

Egy elenyészendõ rózsához

.........................

Ékes alkotmánya természet Urának

Mosolygó szülöttye kertész munkájának,

Elhalsz?... áh! lecsüggõ fejed bizonyittya,

Mert már az haldoklók festéke borittya!

De miként lehet az, hogy olly gyorsan muljál,

Hogy élted zsengéjén Styx vizében hulljál,

Ki, mihelyt hajnali csillag jön egünkre,

Elpirulva nézel emberi nemünkre!

Feloldod természet kötelét bimbódba;

Ragyog ezüst harmat kinyilt ajakodba.

Tövis õrállókat veszel szépségednek,

Nehogy minden csélcsap ártson épségednek;

S így ha megjelenik Febus szekerével,

Kérkedel gráciák egész seregével!

Még Arethusa is, noha szemérmétõl

Gátoltatik, gyullad szined szerelmétõl;

Lesütött szemekkel szedeget ölébe,

Elsiet azután Diánna völgyébe,

Leül ott egy tiszta pataknak partyára

Melly szép csergéssel fut Flora határára...

Koszorukat készitt asszonya számára,

Énekel, s az Ekhók felelnek szavára!

Szóval nincs egy sziv is Nimfák seregében,

Ki nem örûl, hogyha mosolyogsz keblében.

Egek, mulandó-é tehát ez a szépség,

Mellyre méltán hevül minden érzékenység!

Ugy van, hogy mulandó! mert nincs öröksége,

Valamit békeritt világ kereksége...

Klorisok példátok vegyétek rózsáról,

Kiket Venus ragad szelid sziv uttyáról,

Ti is igy elmultok!... elhervad szépségtek,

Mellyel most sok gyenge szivrõl zsákmányt szedtek.

1778

A lenyugovó naphoz

..................

Már Febus eljárván feldünk kerekségét,

Éjszaki tengerbe mártya fényességét!

Bágyodt sugarakkal festi a világot,

Mert már kerék sarkán félig áltol hágott.

A távul kékellõ hegyek füstölögnek,

A patakok nagyobb zajjal hömpölögnek,

Minthogy csillapodik a világ lármája,

Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.

Az izzadó munkás visszatér mívérõl,

Csekély eledelét eszi tüzhellyérõl;

A szomjus csöcsömõs csügg mellyén annyának,

S kapálódzva örül kis vacsorájának.

Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,

S közli buját haza ereglõ nyájával;

Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,

S bõgõ seregével siet tanyájára. -

Az egész természet készül csendességre,

Csak szivünk intetik elmés ébredtségre!

Melly hasznos gondolat jön itt elméinkbe,

Millyen szent irtózás zsibbog ereinkbe,

Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét,

Melly olly gyorsan éri fényessége vesztét!

Ebbõl vegyél példát ember életedrõl,

Ez int hathatósan mulandó végedrõl.

Mert melly nap eltünik, többet nem világit;

Fonnyadt virágocska réteket nem sárgit;

Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,

Vén s kiszárodt tölgyfák nyárt soha nem érnek:

Ugy, ha elaluszik életünk világja,

Többet fel nem derül, - mert a sir elzárja!

1778

Titkos Polyxena

...............

`... quae morte revelli

Heu sola poteras, poteris nec morte revelli.

OVID. Metamorph. L. 4. Fab. 4.`

Végezd már álmadat, s vesd rám szemeidet,

Ime `Polyxena` fogja kezeidet!

Hideg ugyan minden tagja árnyékomnak,

De ég most is tüze hajlandóságomnak.

Meg ne rémülj, kérlek, halavány képemtõl

Mert a sir megfosztott minden szépségemtõl;

Melly két szemeimet kékség boritotta,

Az halál hamuvá s porrá forditotta;

Két rózsát képeztél függnie orcáman,

Vérpatak látszotott hömpölögni száman,

De már rózsáimnak elhervadt szépsége;

Mint, mellyet a napnak éget hevessége,

Kiszáradt a patak, megszünt a forrása,

Sõt hellyét sem tudnád, merre vólt folyása.

Gesztenyeszin hajam lehullott fejemrõl,

Elenyészett fejér gyengeség kezemrõl!

Ládd, mint megváltozhat egy kinyiló virág!

Mégis bálványozza, s imádgya a világ!

---------------------------------------------- -

Mindentõl megfosztott az halál törvénnye,

Elfonnyasztott mindent a sirnak örvénnye,

Egyedül szivemnek maradt meg épsége,

Mert erre nem terjed halál tehetsége!

Ezért az éjjelnek csendes homályában,

Midõn minden állot szunnyadoz álmában,

Felkeltem koporsóm hives rejtekébõl,

Gyulladván szivemnek eskütt szerelmébõl.

Tehozzád siettek elbádgyodt lábaim,

S most téged ölelnek testetlen karjaim.

Neved napját hozza jövõ világosság!

Ah! töltse szivedet érzékeny vigasság!

Én mást nem adhatok mostani sorsomban,

Mert nincs tehetségem sötét koporsómban,

Hanem ezer áldást hintek életedre,

Nézzen kegyelmessen az ég személlyedre!

Ha pedig elvégzed pállafutásodat,

Isten angyalival töltsd boldogságodat.

De néha rólam is, kérlek, emlékezzél,

Imádságid között el ne felejtkezzél,

S ezzel bizonyitsd meg régi hivségedet,

Hogy lelkemnek nyujtod szent segétségedet.

Eltelt már az óra! - már nem mulathatok!

Ah mért szünet nélkül veled nem lakhatok?

De élj, hogy sirassál! - én, noha rothadok,

Olvasd hamvaimon, hogy hived maradok!

1778

Generalis Gróf Vurmser vitézsége Habelschvertnél

................................................

`Virtute functos, more patrum, duces

... canemus.

HORAT. L. 4. Ode 15. Car. 28.`

Szállj le, Calliopé, Hemus tetejérõl,

Eleget lantoztál Caesar erejérõl,

Midõn Pompét üzte Pharsal mezejérõl,

S vitéz borostyánit leszedte fejérõl.-

Siess velem jönni Elbe kutfejére;

Majd ott Óriások felülvén hegyére,

Nézzünk a Nagy József vitéz seregére,

Hány burkust füzött már pallosa hegyére.

Csak meg ne irtózzál az holt tetemektõl,

Vagy lassu halállal küszködõ szemektõl!

Hazája kivánnya ezt a gyermekektõl,

S szép is igy meghalni ellenség kezektõl.

Illy bajnokul holt meg `Decius` honnyáért,

Igy két `Horátius` világ asszonyáért,

Igy `Kodrus` Athénás kedves várossáért,

S igy `Kemény Simon` is magyarok attyáért.

Melly szépen nyugosznak dicsõség karjain!

Rózsabokrok nõnek mindegyik hamvain,

Örömkönyvet hullat haza illy fiain, -

S felmetszé neveket Márs templom falain.

Már oda jutottunk, látom a térséget;

Sas szárnyai fedik a vitéz népséget;

Kivont karddal várják mind a jelenséget,

Hogy letapodhassák a vad ellenséget.

Még az hajnal csak most ébredt fel álmából,

S elsõ sugárt küldi piros világából,

Hogy Vurmser kijön hadi sátorából -

Hektornak mondanád képe állásából!

Délceg paripája kapál patkójával,

S kérkedik arannyal varrott csótárjával;

Felül a nagy vitéz zománcos kardgyával,

Szóllittya táborát hadi trombitával.

Azután vágtotva kerüli rendeit,

Vitéz pajtásinak dicséri sziveit;

Igéri, hogy még ma Elbének vizeit

Burkus vérrel festi, s eltörli népeit.

A nap nem olly heves Lybia széllyében,

A tûz nem lángal ugy Etna kéménnyében,

Mint a bajnoki vér Vurmser népében,

Mert tudgya, szüntelen gyõz vezérlésében.

Indul öt szakaszban a tábor uttyára,

Ámbár a tél borul Flora határára;

S havas felhõk ülvén Boreás hátára,

Setét fátyolt huznak ég boltozattyára.

Gondolnád, hogy ama tengernek partyait

Lakják, kinek örök fagy köti habjait,

Vagy hideg Grönlandnak végsõ határait,

Honnan eltiltotta nyár s tavasz javait:

Olly készséggel birják hideg keménségét;

Sietve halladgyák völgyeknek mélységét,

Azután felhatván sziklák hegyességét!

Vélnéd, hogy markolják felhõk setétségét!

Igy hordozta népét Pirene hegyein,

S a tornyos havasok lugosos tetein

Az is, kinek Róma rettegett erein,

Midõn Herkulessé váit Kannák mezein.

Elérkeznek végre Glátz tartománnyába,

S még ellenség része szunnyadoz álmába,

Hogy már Sasunk röpdöz Habelschvert várába,

S inti, hogy készüljön József rabságában.

Vurmser, mint villám, nyargal táborában,

Mennydörgés hallatik csattogni szavában,

Fringiai pallost villogtat markában,

Márst is igy festik le scythák templomában.

Felosztya seregét Cseh- s Glatz kapujára,

Lajtorjákot emel bástyák oldalára; -

S hadi jelet adván a vár vivására,

Egyszerre omlani kezd minden szavára.

Itt a szörnyüséget lásd igaz képében!

Melly piros a pallos magyarok kezében!

Nincsen szánokodás ellenség vérében,

Szokássá lett ez már Vurmser népében.

Mint midõn Scipio röpülõ hadával

Szembeszállott vitéz Hánnibál honnyával,

Felkoncolta népét Dido bástyájával,

S csak emlékezetét hagyta fent hamvával.

Kardgyuk éle viszi a vár piacára,

Hol már vér hömpölög források módgyára;

Nem ügyelnek burkus kékes ágyujára,

Tudgyák, elégtelen magyar halálára!

Felkiált Vurmser: "kész a gyõzedelem!

Éljen Theresia s József fejedelem!" -

Itt az ellenségre jött végsõ félelem,

Mert láttya, hogy nincsen sehol segedelem!

Ekkor halt már minden, ami csak halhatott,

Mert bézárt kapuin ki nem szaladhatott;

Ki pedig életre kegyelmet kaphatott,

Rabbá lett, s magyarok szivérõl szólhatott!

Végzõdik a csata öröm kiáltással,

Szállására mégyen pajtás a pajtással;

Beszéllik egymásnak, ki melly bajvivással

Dolgozott, s hány burkust ejtett egy vágással?

Igy hajós kiérvén tenger veszéllyébõl,

Vagy az érzéketlen Namagon kezébõl:

Ki nem fogy eseti hosszas beszédébõl,

Mert vidámul szive emlékezetébõl.

1779

Érzékeny gondolatok

...................

`Non recito cuiquam, nisi amicis. HORAT.`

I

Egy tenger közepén álló kõszálon nyugszik egy sziv, mellyet a szélvész

ostromol

Haszontalan csapdossz, tenger, habjaiddal;

Éol, haszontalan dõlsz rám rabjaiddal,

Gyõzhetetlen kõszál istápja szivemnek,

Mellyet örökösen áldozok hivemnek.

II

Tüskékkel vagyon egy sziv békeritve

Melly keserves nyügbe zárt hajlandóságom,

Midõn nem érheti tárgyát boldogságom!

De bár keservesebb volna is rabságom,

Mégis holtig tartó lesz állandóságom.

III

Egy ékes személynek lábainál térdepel egy ifju; de a személy egy repülõ

madárra mutat, melly egy szivet tart szájában

Amit keressz, nincs már magam hatalmában,

Mert ama kis madár hordozza szájában,

Kit már bizonyossá tettem vagyonnyában;

Azért menj! s illy kincset végy más tárházában.

IV

Két, veres pántlikával öszvekötött sziv halálfõ felett áll

Melly ártatlan kötél kapcsolja szivünket,

Hidd el, még az ég is áldgya szerelmünket.

Kérlek, ollyan szentül tartsuk hivségünket,

hogy egész a sirig vigyük bilincsünket!

V

Egy szerelmétõl vajult ifju szivére mutat

Szivemben szüntelen rólad gondolkozom,

Néked szerelmemmel szüntelen áldozom,

Mert még hivebb szivre sohasem akadtam,

Miolta érezni hiv szivemet hagytam.

VI

Egy szép személy egy kopasz kõsziklára támaszkodik,

gondolattyaiban elmerülve

Mennyit kell egy igaz szivnek sohajtozni,

Hányszor könyves szemmel magán óhajtozni,

Miglen azt a boldog órát elérheti,

Hogy hive keblében buját enyhitheti!

VII

Egy kõszálon áll egy sziv, melly után nyul egy ifju, de el nem érheti

Tantalus almája csak árnyéka ennek,

Ki után megvakul fénye minden szemnek!

Mégis annak kinnya legnagyobb, pokloknál,

Tehát enyim nagyobb a legnagyobbaknál!

VIII

Asszu ágon nyög egy szomoru gerlice

Amelly nap megfosztott szivemnek mássától;

Az fosztott meg éltem minden vigságától; -

S mivel már hasonló szivre nem találok,

Azért bánatomtól soha meg nem válok!

IX

Nádszálon áll egy sziv, s a szélnek fuvása szerént ingadoz

Mint a szél lengedez, ugy inog hivséged,

Próteust képzeli festett szivességed.

Bátran! - de jól vigyázz, hogy ne csalatkozzál,

S hajótörés után habokhoz kapdozzál.

X

Hajnalban egy ékes személy kertyét öntözgeti

Már a piros hajnal mosolyog egünkön,

S ujra kezdi Venus játékit szivünkön.

Azért kertecskémet én is öntözgetem,

Hol még ma hivemet buzgón ölelgetem!

XI

A havasi juhász egy kõszálon furuglyál, s elõtte egy kies völgyben

legelnek juhai

Közlöm szerelmemet érzékeny sipommal,

Lelkesedgyék egész völgy indulatommal.

Napnyugoti szellõk ragadgyák szavamat,

S ahhoz vigyék, kinek szentelem hamvamat.

XII

Egy szomorun csergedezõ pataknak partyán ül egy bus személy

Érzéketlen patak, miként csergedezel,

Ártatlan zugással fájdalmat képezel. -

Engedd, elegyittsem vizeddel könyvemet,

S ezzel könnyebbittsem haldokló szivemet!

XIII

Egy személy egy szivet repitt ki kezébõl

Repülj, égõ szivem, annak hajlékába,

Kinek rózsa nyílik piros ajakába.

Árulj el mellyemnek érzékenységérõl,

S lopj le egy-két csókot isteni képérõl.

XIV

Egy kinyilt szivbõl lángok rohannak ki

Tekénts be szivemnek hevült rejtekébe,

Citheréát fogod látni itt székébe.

S mindezek a tüzek számodra lángolnak, -

Mert képednek minden ereim hódolnak.

XV

Egy pásztor hársfára vágja Fillisnek (szeretõjének) nevét

Csendes magányosság! szivem nyájassága,

Ki sok nyögésimnek lehetsz bizonysága; -

Im, itt hagyom nevét ékes Fillisemnek,

Hogy e fával nõjjön jele szerelmemnek.

XVI

A felháborodott tenger ide s tova hány egy hajót

Sorsom a haragos tengert képzelheti,

Mellyen hajóm kivánt partyát nem érheti;

De mégis, elbusult szivem remélheti,

Hogy még fellegimet fényes nap követi.

XVII

Egy ifju szép bokrétát tart a kezében

Boldog virágocskám! menj hivem keblébe.

Ó mint kérkedhetel asszonyod kénnyébe!

Szöktess egy pillantást helyettem mellyébe,

S mondd: nincs olly gyengeség Ciprus szigettyébe.

XVIII

Két szivet egy lánc kapcsol öszve, és három vagy négy más sziv repdes

körülöttek

Ne hizelkedgyetek tündér hivségtekkel,

Mert bár elõznétek Venust szépségtekkel,

Mégsem vonhattok el hivem szerelmétõl,

Kinek csak a halál választ el szivétõl.

XIX

Kupidó sürü bokrokból lövi nyilát egy szivre

Keszkenõddel puha szellõk játszadoztak,

Midõn pillantásim képeden futkoztak.

Gömbölyû mellyedre csak egyet vetettem,

Máris Kupidónak puzdráját érzettem!

XX

Egy Grácia ferdik; egy bokor mellõl alattomban nézi egy ifju

Ó szerencsés habok, miként örülhettek,

Hogy annyi szép titkot bártran szemlélhettek!

Vajha szabad volna Szalmácist követnem,

S magamat szerelem tengerébe vetnem!

XXI

Egy Grácia a szép illatu pázsiton szunnyadoz;

alattomban nézi egy ifju

Egek! millyen szépség enyeleg arcáján!

Melly piros patakok csergedeznek száján!

Ida vetekednék két tellyes almáján -

A többit meglátod Názó Korinnáján.

XXII

Egy sziv tömlöcben nyög; a másik kivül áll

Elválasztják ugyan vasak személyünket,

De nem válaszhattyák esküdt szerelmünket,

Sõt, amelly akadály különöz bennünket,

Érzékenyebb tüzzel gyullasztja szivünket.

XXIII

Két galamb két sziven áll és csókolódik

Halok, Galateám, midõn csókolhatlak,

Halok, ha mellyemhez gyengén szorithatlak! -

Csuda, illy kinok közt mégsem utálhatlak,

Sõt imádás nélkül soha nem láthatlak.

XXIV

A holdvilágnál egy lugosban járkál egy ifju, gondolatjaiban elmerülve

A fáradt természet béhunyta szemeit,

Szökik a lágy szellõk mirtus leveleit;

Álmos ágyán kiki felejti terheit,

Csak egy szerencsétlen nyögi szerelmeit.

XXV

Egy kisded gyermek a másikat egy kis kocsin huzza

Nézd el az ártatlan természet munkáit,

Mellyek festésére oktatta Musáit

`Göthe, `s boldogoknak nevezte tréfáit,

Mert még nem esmérik az élet igáit!

XXVI

Orfeus, a tilalom ellen, visszateként Euriditzére, és ismét megfosztatik

tõle örökre

Szegény, mennyit vesztett csak egy pillantással,

Mit már vissza nem nyer ezer sohajtással! -

Hogyha a szerelem terhel vakittással,

Hogy vétkezhetett ez mégis a látással?

XXVII

Egy hajó a szélvész után part felé közelget

Már egy kegyes sugár mosolyog szivemre,

Mellyet küld szerencsém némü reményemre,

Mint a szélvészek közt fáradt evezõnek,

Ki messzérõl látja jelét egy mezõnek.

XXVIII

Klóris egy kellemetes kert felé sétál mulatozásra

Hüves Pomónának nyugtató szállása,

Mellyre mosolyodik Klórisom látása,

Tisztelem rózsákkal szagos tüzhelyedet,

Hogy fogadd kegyessen mái vendégedet.

XXIX

Egy ifju bucsuzó félben áll kedvesse elõtt

Vedd végsõ bucsuját igaz tisztelõdnek,

Kit a sors irigylett érzékeny ölednek!

Kiragad határján lakó vidékednek,

De szivemben haggya jelét személyednek!

XXX

Venus faragott képét nézi egy ifju

Hidd el, csalatkozott Fidiás mivében,

Hogy Venust rajzolta hires mühelyében;

Mert arra célozván igyekezetében,

Azonban te képed látszott remekjében.

XXXI

Egy pázsiton nyugszik egy ifju, gondolattyaiban elmerülve

Hány veszélyt szenvedett Ulisszes honnyáért,

Jázon mennyit fáradt Kolkis báránnyáért, -

Mindegyik koszorut nyert fáradságáért:

Csak szivem sohajtoz hasztalan tárgyáért!

XXXII

Egy ifju szerelmessét tartya karjai között és zsebóráját tekénti

Midõn a bal szelek viszik vitorlámat,

Nem gyõzöm sürgetni unalmas órámat;

Ha pedig Klórisom piheg kebelemben

Száz pillantást egynek számlálok szivemben.

XXXIII

Egy oltáron áll két sziv

Megesküttünk immár Venus oltárjánál,

Mint Sándor Kártigám festett márvánnyánál;

Bárha elválunk is Kháron hajójánál,

Mégis megáll szivünk szent fogadásánál.

XXXIV

Etna hegye mellett áll egy ifju

Piramus szerelmét szederjfa mutattya,

Párisét füstölgõ Ilion sirattya;

Endimion hevét Latmus vádolhattya;

Enyimet Etnának lángja rajzolhattya.

XXXV

Héloize és Abelárd; igaz szerelem példája

Boldog Héloize, hived szerelmével,

Ki csudálatosan hevitett tüzével; -

Mert, ha voltaképpen szivét megvizsgálom,

Ott igaz szerelem képét feltalálom.

XXXVI

Metasztázius elbucsuzik Nicse baráttyától

Isten hozzád, Nicse! már el kell távoznom;

Hány erdõn s mezõkön szükség most utaznom! -

Minden ágtól fogom nevedet kérdezni.

Hát te, barátodról fogsz-e emlékezni?

XXXVII

A nap elenyészõ félben vagyon, mellyet egy ifju elmélkedve néz

Áruló sugárak, mért el nem enyésztek?

Elájult szivemnek mennyi but szereztek! -

Ó ha ti majd éjszak tengerén eveztek,

Mennyi gyönyörüség okaivá lesztek!

XXXVIII

Kapcáját egy rózsaszinü pántlikával köti Klóris; elõtte áll imádója

Jaj, takard el kérlek!... Olvasztod szivemet,

Midõn olly titokkal táplálod szememet!

Hidd el, ezzel oda vezeted szivemet,

Hol trónussán látom érzékenységemet!

XXXIX

Vadászatra menõ félben áll egy ifju

Kimegyek az erdõk hüves szállására;

Bárcsak Aktéonnak akadnék nyomára! -

Melly részegen néznék Garga folyására!

Meghalnék Diánnám olly szép látására.

XL

Egy ifju térden áll kedvesse elõtt, s kardot nyujt néki

Diánám, kezedbe ajánlom éltemet;

Vagy engesztelõdve tekéntsd személyemet,

Vagy, ha számba veszed még tovább vétkemet,

Inkább vedd e kardot, s verd által mellyemet!

XLI

Egy óra mellett áll egy ifju

Tudod, Galatéám, nemét szerelmemnek,

Tudod valóságát eskütt hivségemnek;

S hogy csak az oltya el lángjait szivemnek,

Ki végsõ óráját hozza el éltemnek.

XLII

Klóris fejér tafotaágyán aluszik: kifedett hó mellyét a szerelem istenei

mozgattyák

Melly édes képekkel töltöm álmaimat!

Adónis vállára teszem karjaimat;

Ezer csók fereszti hevült ajakimat. -

Bár szüntelen álom birná napjaimat!

XLIII

A kis Kupidó egy koporsó kõre vágja e verseket

Jámbor! kérlek, állj meg! nézd e jelenséget,

Hol elzárt örökre halál egy hivséget;

Jelentsd vagy egy könyvvel a keserüséget,

Azután menny, s hagyd el e gyászos térséget!

XLIV

Egy hajó kiterjesztett vitorlákkal áll a tenger közepén, de nem indulhat,

mivel semmi szél sem fuj

Nyugszik a nagy tenger csendes habjaival,

Nem indulhat hajóm kész vitorláival, -

Nincs szél, melly mozdittsa folyó szárnyaival;

Nincs, aki segittse kegyes karjaival.

XLV

Klóris bucsuját veszi kedvessétõl

Élj százszor boldogul, eltávozásodban;

Vezéreljen az ég minden járásodban!

Emlékezzél néha magánosságodban,

Hogy szivem holtig nyög édes rabságodban!

1779

Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál

...............................................

Szomoru csillagzat! melly bus sugárokkal

Játszol a csendessen csergõ patakokkal!

Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,

Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod, hogy sohajtnak estvél homállyában,

Midõn a természet szunnyadoz álmában. -

Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!

Eltünt, eltávozott boldogabb házában!

Ott egy temetõnek látom keresztyeit,

Bágyodt szél mozgattya cyprus leveleit.

Ó! az árnyékozza soknak tetemeit,

Kik velem érezték az élet terheit!

Egy fehér árnyékot szemlélek sirjából,

Suhogva felkelni, halottas honnyából -

Vallyon nem lesz-é ez azoknak számából,

Kik mint én, könyveztek szivek fájdolmából?

Ó bár felém jönne! nem félnék képétõl;

Többet reménlenék borzasztó lelkétõl,

Mint élõ halandók szemfényvesztésétõl,

Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétõl!

Jaj de ismét eltünt... ez is fut engemet!...

Talám észre vette hullani könyvemet!

Ó hát nincs már senki, aki nyögésemet

Hallaná, s enyhitni akarná ügyömet?

Üss, te boldog óra, amelly inségembõl,

Ki fogsz szóllittani illy sok gyötrelmembõl,

Szakaszd ki e sebes szivet kebelembõl,

S csinálly port agyagból készitett testembõl!

Talám majd valaki jön sirom széllyére,

S akasztván egy darab fátyolt keresztyére,

Reá emlékezik baráttya szivére,

Egy könyvet görditvén hideg tetemére!

1780

Az isteni gondviselés

.....................

Hol van olly Istenség, mint Te, ki karoddal

Mindent teremtettél, s éltetsz hatalmaddal?

Tõled függ e világ roppant épülete,

Tõled e kerekség minden szegelete;

Istene vagy Szeráf égõ szerelmének,

Istene legkisebb plánta gyökerének.

Minden, ami lebeg, piheg, gondolkozik,

A te teremtésed, s tenéked áldozik.

Mennyire a szellõ röpül fuvásával,

S mennyire a nap hat arany sugárával,

Elérsz végezetid örök hatalmával,

S tetszésed szerént bánsz kezed munkájával.

Vétkesen álmadoz Epikur magában,

Ugy föstvén istenét fényes trónusában,

Mintha nem ügyelne e szép kerekségre,

Mellyet semmiségbõl hozott fényességre:

Mert az a hatalom, mellyet teményünkkel

Tisztelünk egébe, s imádunk szivünkkel,

Mint atya, ugy vigyáz, kedves szülöttyére,

Kegyességgel teként nagy teremtésére.

Hát talám ki lelket alkotott testünkbe,

S gondolkodó erõt gyullasztott eszünkbe,

Nem ügyel õ róla tett itéletinkre,

S nem néz hálaadó érzékenységinkre?

Hát talám, kit minden állot életével

Magasztal, s dicsekszik illy teremtõjével,

Nem fog gondolkodni azok tartásáról,

Kiket elevenné tett semmi voltáról?

Ó ha a féreg is érdemlett teremtést,

Mért nem érdemelne tõle gondviselést?

"Mit, még a féreg is, kit mi megvetéssel

Nézünk, s megtapodunk gondatlan lépéssel,

Érdemelné, egek kék boltozattyáról,

Hogy reá tekéntsen Isten trónussáról?

Nagy csekélség volna ollyan méltóságnak,

Ki karjain nyugszik örök boldogságnak!"

Igy szól az emberi kevél vélekedés,

Kit szin csiklandoztat, s muló képzelõdés,

És csak az érdemes mély tiszteletére,

Ami arany sugárt borithat szemére.

Ó te, ki igy itélsz okoskodásoddal,

Elhiheted, csudát tapodsz meg láboddal!

Teremts egy olly férget, ki éljen s érezzen,

Ki éltét szeresse, s élelmet szerezzen.

Ha nincs annyi erõd, imádd teremtõjét,

Imádd olly csudának, mint te vagy, szerzõjét,

S valld meg, hogy érdemes az Isten gondjára,

Ki ezt is teremté világ csudájára.

Nézz egy virágokkal befestett mezõre,

Melly illattyát bizván estvéli szellõre,

Elõdbe röpiti, s kér, hogy nézz reája,

Melly kies térsége, s melly szép bokrétája!

Valld meg, nem látod-e minden virágjában

Azt, ki százezerszer szebb magosságában?

Mondd, ki ékesitti ama telekeket,

Hol gazdag kalászok lehajtyák fejeket,

S ki hullattya harmat ezüstös cseppeit,

Hogy itassák buza szomjus gyökereit?

Ott egy pataknál ülsz, melly szép csergésével

Fut a virágok közt kristályos vizével -

Kecsegtet, s szivessen nézed kis habjait,

Szivessen tekénted illatos partyait -

Mit gondolsz, hát ennek ki intézte uttyát?

Ki szerzi vizeit? s ki tartya fenn kuttyát?

Im, látod a gondos természet képébõl,

Hogy Istenének él gondviselésébõl.

Látod ott egy terhes felleget messzérõl,

Melly minden fényt elûz az egek térjérõl;

Elõrebocsáttya süvöltõ szeleit,

S ugy közelget, szórván pusztittó tüzeit.

Kárpát bércekeit vélnéd formájából,

Vagy Etnát lángokat okádni torkából,

Ugy nyulik felfelé setét tornyaival,

Megrázván a földet bus morgásaival.

Retteg a természet egész erejében,

Rettegsz te is kunyhód setét szegletében,

Védelmért sohajtasz; félsz ménköveitõl,

Félsz az Istenségnek erõs kezeitõl.

Mint midõn kis madár sziklás rejtekébõl

Látván a sólyomot repülni fészkébõl,

Elbujik az erdõk berkes homályában,

Várván üdvösséget tölgyfa odujában:

Nem érzed-e ekkor teremtõd karjait,

Ki száz halál közt is fedezi fiait,

S ámbár fejed fölött csattog mennykövével,

Mégis védelmezni tud kegyességével?

Csak hálaadó légy, s áldd fényességében

Azt, ki atyád, noha mennydörög egében.

Menjünk most Lybia fövény hegyeire,

Nézzünk a felhõkig nyuló fenyvesire,

Megláttyuk, hogy szalad kis õz rejtekiben,

Hallván az oroszlányt bõgni erdeiben.

Mért fél? mért szalad el határja széllyére?

Hogy tudja gyilkossát, s mért vigyáz éltére?

Nézzünk tovább minden állatok nemére,

Melly hiven igyekszik mindegyik végére.

Azok, kik tanyánkban eszik bagláinkat,

Békességgel hordják terhes jármainkat,

Kik pedig még vadan járják határinkat,

Rettegik halállal töltött puskáinkat.

A sas fellegekig hat repülésével,

Féreg pedig porban mászkál kis testével,

A méh eledelét önnön munkájából

Veszi, mellyet készitt tavasz virágjából;

A karval pediglen hajnal hasadtával

Kirepül az égre, s ott lebeg szárnyával,

Vigyáz mindenfelé, hol kapna prédára,

Azután, mint villám, lecsap a pajtára,

Felfüggeszt egy szeléd galambot körmére,...

Ó láttam, hogy vitte kegyetlen fészkére!

Mondd meg, ki tanittya e vad állotokat,

Hogy minden ész nélkül tudhassák tárgyokat?

Mondod a természet? - hát ezt ki szerzette?

Nemde az, ki ezt is vélek teremtette?

Ugy van, Mindenható, Te tanittod õket!

Te nõttetsz éltekre zöldellõ mezõket! -

Hát én, kit nemessebb kezed munkájából

Emberré teremtél agyag kovásszából;

Én, kire rátetted titkos pecsétedet,

Ruházván lelkemre isteni képedet,

Én ne érdemeljem gondviselésedet,

Ki ész s szabadsággal imádom nevedet?

Ott egy virágocska halavány szinével

Jelenti, hogy elhal s mulik szépségével;

Itt egy szarvas piheg elaggott mejjébõl,

S készitti páráját kifujni testébõl:

Ügyelsz mindegyikre, s intézed végeket,

Intézed enyészni kezdõ életeket, -

Csak én, kinek lelke halál törvényétõl

Szabad, s örökségre repül el testétõl -

Legyek elrendelve sors vak erejére,

Melly felettem függjön, s hányhasson kedvére?

Nem! nem! nagy Teremtõm, gondolsz te miveddel,

Tekéntesz reám is atyai szemeddel.

Még midõn lebegtem a bus semmiségben,

Már el volt rendelve a nagy Istenségben,

Melly szempillantásban száll rám boldogságom,

S mellybe fog üldözni boldogtalanságom!

Ó te, nagy hatalom, látlak trónusodban,

Látom világunkat nyugodni karodban!

Te vezetted Sándort Persepol várához,

Te vezetted Cézárt Rubikon partyához,

Szomoru Spártának dõlõ falaira,

Te vontál örökös fátyolt hamvaira.

Igy csinálsz várokat kórós pusztaságból,

S ismét pusztaságot kevély uraságból.

Látod a jövendõ setét éjtszakáját,

S ugy rendeled ember szerencsekockáját.

Mindent elintézel szent akaratoddal,

S bé is tellyesittesz örök hatalmaddal.

Van tehát oly erõ világunk rendében,

Kinek élünk, halunk gondviselésében.

1780

A szép tudományoknak áldozott versek

....................................

`Örömnek könyvei folyák el szememet,

Midõn virágozni látom nemzetemet.

Már eleget éltem!

BARCSAY kapitány`

Láttam tegnap Fébust tünõ világával,

Láttam haldoklani kezdõ sugarával,

Estvélyi felhõkrõl láttam bágyodtságát,

Mellyekre festette végsõ pirosságát.

S midõn igy szemlélném, elalutt szemembõl,

Ó hány sohajtások követték szivembõl!

Te boldog csillagzat, mondám: homályodból,

Hogy fogsz felvirradni szerencsés álmodból!

Melly napra költöd fel scythák onokáit,

Melly fénnyel vonod be Mátyás palotáit!

Felveszed Minervát Athénás hamvából,

S a kegyes Musákat Hémus lugossából,

Elhozod Budának újult piacira,

Hogy magyar füstöljön teményt oltárira,

Az a magyar, aki Chinának falától,

Hozván isteneit Tánáis partjától,

Leverte sátorit Pannon határában,

Hol egy igaz Isten lépett templomában.

Itt letelepedvén szerencse karjára,

S esküdvén Bellóna véres paizsára,

Nem mehetett Pállás szentelt templomába,

Nem a szeléd Muzsák tudós udvarába!

Örökös háboruk birták századait,

Nemes vére festé Dunája habjait,

S hogyha tudományra vethette szemeit,

Csak véres kardgyával irta eseteit.

*

De már a szép hajnal piros szekerével

Fellépett egünkre ohajtott fénnyével.

Uj életre hozza világ gyermekeit,

Gyengén aranyozván erdõknek teteit.

Olvasom nemzetem könyvezõ szemébõl,

Hány áldást küld néki dobogó szivébõl!

Barátim! Párosi fehér márványokból

Emeljünk oszlopot, borostyán-ágokból;

Irjuk fel e napot fényes tetejére,

Hogy hasson sugára onokák szivére.

*

Megnyilik az innep! Látom méltóságát,

Látom magyarimnak régi buzgóságát.

Ó mennyi áldozat esik `Tresiának`,

Mennyi sóhajtását hallya országának!

Boldog fejedelem, ki népe szivében

Igy csinál országot, s igy jut hivségében.

Ezer kegyessége béfejezésére,

Pállást helyhezteti Buda tetejére;

S hogy örökösittse hazánkban szállását,

Ma szenteli néki királyi lakását.

Már ez sok! - Ó magyar! mély tiszteletedhez,

Ezért is szerelmet kapcsolj hivségedhez.

Igy hordott rég Róma Áthén határából,

Szép tudományokat Sokrates honnyából;

S borostyánt ültetvén tanács-udvarában,

Cézárt s Cicerókat termett árnyékában.

Igy jöttek azután Tiberis széllyérõl,

Kegyessebb Muzsáknak mulató helyérõl,

A szép tudományok egész Európában,

Hol most dicsõségnek hevernek karjában.

*

Boldog haza, ahol Minerva székébõl,

Polgárok nõnek fel Muzsák kebelébõl;

Hol tudományoknak szeléd virágjából,

Bokréták fonyatnak borostyán ágából!

Melly szép lesz majd látni nemes ifjainkat,

Hogy fogják tanulni régi százainkat,

Hogy beszéllik Elsõ Lajos történetit,

Dicsõség templomán irt fényes esetit.

Örömmel szóllanak Hunyadi szivérõl,

Ki Budára térvén Erdély védelmérõl,

Vaskapunál emelt oszlopot magának,

Hol népe nevezte hazája attyának.

Ha pedig Várnának véres térségérõl,

Verset énekelnek Mohács mezejérõl,

A magyar buzgóság megnyittya sziveket,

Ó mintha már látnám hullani könyveket!

Illy hazafiaknak nemes példájában,

Mint igaz erkölcsök szent oskolájában,

Fel fogják tanálni jövendõ céljokat,

Miként kell szeretni édes hazájokat.

*

Hát kik felesküsznek Newton oszlopára,

Kit õ érdemivel London piacára

Épitett, hogy fogják nézni egeinket,

Kik gyengén áztottyák gazdag mezeinket?

Majd tudományoknak ledõlvén szárnyára,

Felfelé repdesnek ég boltozattyára;

Hajnali csillagnak fényes világától,

S mosolygó Auróra piros hajlékától,

Általhatnak éjszak setét tengerére,

Melly álmat küld világ elfárodt szemére.

Kitanulják minden csillag indulattyát,

Saturnus, Jupiter, Mars s Venusnak uttyát,

S alább ereszkedvén felhõk országára,

Bátran tekéngetnek dörgõ homályára.

Itt a természetnek örökös rendeit,

Csudálkozva nézik rettent törvénnyeit.

Szóval: tudományok mindegyik nemébõl,

Részesül nemzetünk dicsõség fénnyébõl.

S igy még hiszem Buda tudós teteirõl,

Swittenek s Kolbertek nõnek bérceirõl.

*

Pihenj már, nemzetem, szerencséd karjain,

S mint Sándor megállván Hipásis partyain,

Töménnyel áldozott képzelt isteninek,

Kik védelmezõi voltak sereginek,

Ugy te emelj oltárt, emelj márványokat,

Ird a jövendõre e boldog napokat,

Rajzold le trónussát Nagy `Teresiának`,

Nevezd tudományok s kegyesség annyának,

Tedd hozzá, hogy negyven nyár hevességében

Véle a boldogság országlott székében.

Sõt kisdedidet is, kik annyok ölérõl

Csüggvén életeket szijják emlõjérõl,

Tanitsd meg illy kegyes királynéd nevére,

S esküttesd sziveket örök hivségére.

Te pedig, Minerva, Musák seregével,

Kik, elhagyván Pindust Trácia völgyével,

Ide lakni jöttek Dunának partyait,

Pallérozván népek szilaj szokásait,

Kedvellyétek, kérlek, e szeléd helyeket,

Ne ijesszék elmult százok sziveket.

1780

Kártigám nevezetes irójához

...........................

Egy török kisasszonyt Algir rabságában

Hallok sohajtozni estvély homállyában,

Festi gyászos sorsát hárfája szavában,

S csak Sándor herceget nevezi bujában!

Melly érzékeny eset egy szüz életében,

Ki csak szerelmet tud pihegni szivében,

S dõlvén szép tárgyának reszketõ ölében,

Olvad, s élled ujra, mint Fenix, tüzében!

Most láncok csüggenek gyönge karjairól,

Nem repülnek édes csókok ajakiról,

Mellyeket Adonis Cyprus partyairól

Látván, oda szállott puha oltáriról.

Ó hogy vérzik szive emlékezetével,

Hogy sokszor szép estvélyt töltött kedvessével;

Meg nem cserélt volna fél világ kincsével,

Midõn az angyalnak nevezte hevével!-

Hát sétálván véle párisi kertyében,

Hogy szedett violát s rózsákot keblében,

S elõbb megferesztvén száz öröm könyvében,

Maga rakosgatta kalapja hegyében.

Mind e boldog napok eltüntek egérõl,

Setét éj borult rá Erebus térjérõl, -

S most csak ugy álmodoz mult szerencséjérõl,

Mint bus Cleopátra régi szépségérõl! -

Ne sirj szép Kártigám!... Szánom könyveidet,

Hidd el, láttya az ég tiszta erkölcsidet!

Tartsd fenn Sándorodhoz érzékenységidet,

Elfelejted ölén minden inségidet!

Nincs nagyobb ereje szerelem tüzének,

Mintha végét érvén sok szenvedésének,

Érdemlett jutalmát veszi hivségének,

Boldog ajakain csüggvén kedvesének.

Te pedig, barátom, ki Buda hegyérõl,

Olly szépen Kártigám irtál esetérõl,

Méltán dicsekedhetsz tollad erejérõl,

Mert borostyánt kaptál nemzeted szivérõl,

Már szép leányzóink esmérik nevedet,

Pázsitos székeken olvassák könyvedet;

S festvén énekjekkel érzékeny szivedet,

Áldgyák, ki tégedet szült, arany kertedet!

Sõt Dáciának is havas határában

Látom már nevedet metszve fák héjjában,

Mellyeknek szép szüzek virágos allyában

Számodra bokrétát kötnek árnyékában.

Ó ha még magyarok laknak Krimiában,

Vagy boldog Árpádnak elhagyott honnyában,

Miként örülhetnek könyved látásában,

Hogy még fenn van nyelvek Mátyás udvarában.

Melly édes jutalom egy iró tollának,

Hogy ezer áldásit hallya hazájának,

S ha már enyészik is fenekén sirjának

Mégis tömjéneznek boldog árnyékának!

1780

Érzékenységeim egy kedves atyámfiának idõnek elõtte történt halálán

...................................................................

`Tua vita dignior aetas.

VIRGILIUS`

Vond be, szomoruság, fátyollal lantomat

Hogy sirathassam meg bátyám s barátomat,

Kit végezéseknek mostoha rendei

S halandóságunknak örök törvényei

Élete tavasza virágzó korában

Az elenyészésnek zártok homályában.

Illy hamar tünnek el Hibla virágai,

Kiket ápolgattak Gráciák ujjai,

Midõn a nap érvén egünk közepére,

Lankasztó sugárit küldi mezejére.

Illy gyorsan múlik el erdõk ékessége,

Mellyet a tavasznak szült gyönyörüsége,

Ha az õsz ráküldi süvöltõ szeleit,

Mellyek leszaggassák halvány leveleit.

Szomoru törvénnye a nagy természetnek,

S egy föld golyóbicsán tévelgõ nemzetnek,

Ezt is te irtad fel nem levõk számában,

Kit most sohajtásim követnek sirjában.

Bátyám! nem vagy többé! nem látnak szemeim!

Hasztalan kivánnak ölelni kezeim!...

Csak néha, ha az éj bus csendességében

Elmult napjaimat olvasom rendében,

S a szomoru holdnak bágyodtt világára

Könyves szemmel nézek haldokló lángjára,

Akkor hallok szomszéd toronyban huhogni,

S egy fejér árnyékot mellettem suhogni,

Ó tudom, hogy tied! - Te jõsz barátodhoz,

Hogy felszedd könyveit s vigyed koporsódhoz;

Oda, hol életünk lehullnak jármai,

S megszünnek sebesült szivünknek jajjai;

Hol hiv barátinknak nemes könyveibõl

Ciprus nõl testünknek hideg tetemibõl.

Nagy éj - hosszu álom! - most nyugodalmadban

Altatod bátyámot bus birodalmadban!

Hol van most erkölcsin nõtt gyönyörüségünk,

Hol annyit igérõ hamis reménségünk?

Megcsalt! - a temetõ fonnyasztó szelei

Fujtak, s elbágyodtak rózsáink szinei,

Mellyek már az érdem illatos kertyébõl

Reánk mosologtak bimbók rejtekébõl!

Igy sohajt a szegény lakos kunyhójában,

Ki jutalmát várta terhes munkájában,

Midõn a szélvésznek kietlen árjai

Pusztittyák telekét, s usznak kalászai.

Ti, kik e nagy világ gyászos piacára

Tettétek életét, hitetlen karjára,

Érdemes aggottak, hallom nyögésteket,

Hallom sohajtozni sebhedt sziveteket!

Igaz helyét lelte fájdalom nálotok,

Elfonnyadt a virág, amelyre vártatok!

Elmegyek veletek idétlen sirjához,

Hogy közelithessek boldog árnyékához,

Melly az igaz erkölcs gyönyörü fényében

Lebeg temetõnek bus kerittésében.

Ó szerencsés ifju, ki annyi sohajtást

Érdemelsz, s még annyi könyveket és áldást,

Nyugodjál békével! - s ha eltüntél tõlünk,

Sirod tulsó részén emlékezz felõlünk!

Éngem még életem egy-két esztendeje

Biztat; ó azután boldogok mezeje

Leszen lakóhellyem, hol téged, barátom,

S véled több pajtásim, reménlem, meglátom!

1780-1781

Gróf Eszterházi Pálnak pécsi püspökségre lett felemeltetését inneplõ versek

...........................................................................

`Ipsa quidem virtus pretium sibi, solaque late

Fortunae secura nitet; nec fascibus ullis

Erigitur;-------------------------------- -

Hanc tamen invitam blande vestigat, et ultro

Ambit honor.

CLAUDIANUS de M. Theodori Consulatu.

Szüzek! kik Hipokrén pázsitos széllyérõl

Illatokat szittok szagos mezejérõl,

S ülvén tudományok szerencsés ölére,

Gyengén ereszkedtek halandók szivére,

Egy szikrát óhajtok nemes tüzetekbõl,

Egy balzsamos cseppet tudós vizetekbõl,

Melly lelkesithesse bágyodt énekemet,

Hogy ma mulathassam édes nemzetemet.

Ma, midõn a pécsi megye örömére,

Eszterházi Pál lép püspöki székére,

Hol fényes tisztének terhes kormánnyára

Dõlvén, osztogattya áldásit nyájára.

Pálma árnyékának hives rejtekében

Lépett Eszterházi élte zsengéjében,

Itt Themis gondjait erkölcs illattyával

Öszveszerkesztette nagy szármozásával.

Vélte, hogy magános ájtatosságában,

Töltheti napjait szent Pál barlangjában,

S elhagyván a világ tündér dicsõségét,

Egyedül érezze erkölcs édességét!

Mig igy mulatozna szent gondolattyával,

Az örök végezés titkos hatalmával

Reá mosolyogván: Vác prépostságára

Emelte érdemi elsõ jutalmára;

Ott lett egyszer is mind Sebestyén Várának

Felszentelt püspöke, rég pásztorságának.

Ó láttam, barátim, szomoru képérõl,

Könyvét hömpölögni atyai szemérõl,

Midõn el kelletett hagyni klastromait,

Utolszor ölelvén szerzetes fiait! -

Igy ment Likurgus is Delfos szigetjében,

Szoritván mégegyszer polgárit ölében,

S elhagyván született feldének partyait,

Könyves szemmel nézte távozni falait!

Igy a halhatatlan Regulus Rómából,

Siró gyermekei reszketõ karjából,

Mikor Kárthágónak siet piacára,

Hogy vérét áldozza hazája számára.

Nagy lelkek, melly nehéz megválni tõletek,

Ha már társaitok attyokká lettetek!

De még itt végzések meg nem szünt ereje,

Szemlélvén, hogy Pécsnek árva lett mezeje,

Melly nagy Klimójának érdemes hamvába

Temette pásztorát méltó fájdalmába! -

Leszáll a végezés Vác kerittésében,

Titkos tüzet gyujtván Esztoráz szivében,

Olly püspököt adott Pécs tartománnyának,

Ki pásztora s attya fog lenni nyájának.

Pécs! ird fel e napot öröm napjaidhoz,

Ird Eszterházi Pált hires pásztoridhoz!

Im ma lép városod nemes piacára,

Hogy felemelhesse gondodat vállára;

Olvasd igaz szivét atyai szemében,

Hogy dobog javadért felhevült mellyében;

Hogy kiván vigyázni vagy egy nyögésedre,

S hogy szenteli magát kész segéltségedre.

Mert látom szivében képét õseinek,

Élni erkölcseit fényes eleinek,

Kiket nemes hazánk érdem templomában,

Könyvezve temetett dicsõség sirjában.

Ó Eszterháziak, kikrõl gondolkozom,

Tirólatok szóllok, most néktek áldozom:

Mennyi vér tette már naggyá neveteket!

Mennyi pecsételte magyar hivségteket!

Most Mársnak öltöztök véres sisakjában,

S mint Akhilles vágtok ottomán hadában;

Majd ismét trónusnak ülvén oldalához,

Igaz szivvel fogtok hazátok dolgához.

Jól emlékezünk még Miklós erkölcsérõl,

Jól attyát követõ boldog születtyérõl,

Kik történeteink dicsõ táblájáról

Fénylenek, mint csillag ég boltozattyáról.

Imre! - egyet dobban szivem, ha nevezlek,

Ha nagy érdemeid szárnyain szemléllek,

Te is szerzetemnek nõttél fel ölében,

S ugy léptél Esztergom érseki székében.

Szomoru Vezekény! voltam mezeiden,

Hallottam gerlicét nyögni térségiden.

Szent irtózás lebeg utazók szivében,

Egy sirni készülõ könyv reszket szemében,

Mikor ott szemléli négy Eszterházinak,

Vérét édes hazánk igaz fiainak!

Egy nap, egy ütközet látta halálokat,

Látta hidegülni bajnoki karokat,

Mellyek az ellenség pogány seregében

Mint villám csaptództak, s feredtek vérében

Sõt érezvén immár fogyni erejeket,

S nyelveken reszketni repülõ lelkeket,

Mégsem szünték ölni Omár gyermekeit,

S haldoklás közben is koncolni népeit.

Halhatatlan lelkek! áldjuk véreteket,

Szivünkben irtuk már dicsõ neveteket!

Illy hazaszeretet vitt volt Kremérához,

Háromszáz Fábiust érdem oltárához,

Hol Róma borostyánt ültetett sirokra,

S most a szomoru hold világol hamvokra.

Ily buzgóság huzta Áthén fejedelmét,

Vérével fizetni népe gyõzedelmét.

Illy a Leonidást egy marok hadával,

Hogy megszabaditsa Spártát halálával.

Ó tudom, hogy ti is, kik Rigó mezein

Csendessen nyugosztok Trácia rétein,

Ti is illy szent tüznek égtetek lángjával,

Mikor Nagy Hunyadi vezérlett kardjával!

Nem láttátok többé szülõföldeteket,

Nem zárta rokon kéz hülõ szemeteket.

Illyen nemes vérnek méltó onokája

Lesz ma pásztoroddá, Klimónak árvája.

Örülj! áldd az egek szent gondviselését,

Melly igy vigasztalja jegyese nyögését.

Nézz arra, hol napnak elfárodt lovai,

Árnyékba merülnek haldokló lángjai;

Nézz ottan Patacsnak roppant szikláira,

Elsõ atyáinknak puszta szállásira:

Vélted-é, hogy látod mégegyszer megyédben

Azok onokáját püspöki székedben?

Lásd az igaz erkölcs ritka boldogságát,

Melly bár barlangokba zárja méltóságát,

Mégsem tünhetik el a világ szemébõl,

Melly néki koszorut szerez érdemébõl.

1781

Az ifjuságnak hivataljáról

..........................

Te, ki ifjuságnak heversz kebelében,

S titkos tüzet érzesz szived rejtekében,

Felmenvén a legszebb idõ kezdetére,

Tekénts egy ártatlant, édesgetésére

Siess. - Gyenge szava, kedves mosolygása,

Tüzes, bizontalan szemének forgása,

Puha viselete, s nem tudja, mi lelte,

Hogy kiki nézését reá függesztette.

Mikor már illy szépek, esmérni magokat

Tanulják, s azonban nem értik bajokat.

Mikor a természet édes érzéseit,

Kezdik tapasztalni születõ kincseit,

Rablani kivánnak egyszerre hevekben,

De ártatlanságok szégyent szül szivekben.

Majd tüz, majd lobbanás, majd szemérmetesség

Szökdösik lelkekbe komorság, kegyesség.

Tizenöt esztendõt tölt az illyen gyermek:

Ez a nap hajnala. - Kedvellik a szemek;

Nincsen egyéb csele, csak új frissessége,

Félelem, lobbanás, szelid gyengesége.

A következendõ idõ kiterjesztvén

Kellemetességét, még szebb, mint elevén.

Mert a piros hajnal ifjú sugarait

A nap diszesitti, széjt szórván lángjait.

Minden gyümölcsei ekkor megértenek,

Mellyeket az ifjak szedni kedvellenek.

Repülni is készül, szárnyát már érzette

E szép madár, baját szinte sejditette;

Szivét kivánsága néha szorongatta,

Husz esztendõ folyta erre tanitotta.

Illyen tavaszához még ötöt számlálhat,

Mellyben ellent senki tüzének nem állhat.

Harminc telek után idõ nyomát láttyuk,

A szépet jelesnek immár nem mondhattyuk.

Szép még, de csak igaz többé nem fiatal,

Hanem mesterséggel tiszteletére csal.

Esméri mindenben a titkok fogásit,

Tudja már nevezni szive dobbanásit.

Gyõzedelmeskedni kiván, s könnyen élni,

Nem akar szerelem sebeitõl félni.

Mert még érzései benne nem enyésznek,

Sõt még az idõvel ádázobbak lesznek.

Ekkor dühösködik még szeretetében,

Eltökéllett, bátor: napja van delében.

Fiatalabbaknak elhódit szépségek,

Ezeknek elrabol nyájos mesterségek.

Tudnak kölcsönözni kellemetességet,

S ebben hanyatlások keres kedvességet.

Hiv tüzes szerelmek állondóságában,

S azért rejtezik még orcájok ráncában,

Hogy rajtok mindvégig tartsa fenn hatalmát,

Illy virággal hinti mult szépségek halmát.

Az ifju Klorindo hogy most cseperedik,

Ollyan, mint rózsa, melly harmatba feredik.

Klári, bár halladott már hanyatlásában,

Kedces még, mint a nap tündöklõ nyugtában,

Minden idejüknek van gyönyörüségek;

Változik kedvünkért sok minémüségek.

Vagynak ollyan szemek, kiknek lankadtsága,

Szivünket olvasztya rendes bágyadtsága.

Vagynak ollyanok is, mellyek tüzessebbek,

S szivünk ostromába gyõzedelmesebbek.

Ez deli termetét nemesen viseli,

Másban az ellankadt hivság helyét leli.

Ennek jobb szine van, itt rózsát képzelhetsz;

A más fejérségén liliomot lelhetsz.

Annyi ajándéka van minden szépségnek,

Hogy asszonya lehet szivnek, gyengeségnek.

Némelly, ha barnácska, eleven amellett;

A másik, hogy szõke, azért olly kedvellett.

A szem ezek között kétségesen választ,

S a meghatározás valóban elfáraszt.

Egy csélcsap csak azért kedves némellyeknél,

Hogy mindent megnyernek romlott erkölcsöknél.

A nyájos szemérmest azért jobb szeretni,

Mert érdemét véle kedves esmértetni,

Midõn boldogsága által felgerjeszted,

S hogy voltát érezze, annyira viheted.

Egy gõgöst, jól esik, ha megjámborithatsz,

A titkostól igaz szeretetet várhatsz.

A mulatságokban elméssebb egy szemes;

Aki gondolkodó, az ismét érdemes.

Egy a jelességben vette nagyobb részét,

Másik a szemébe tette minden eszét.

Amaz rabbá tészen édes beszédivel,

Többet tud mondani emez szemeivel.

Itten négy kort adtam ezzel elõtökben,

Urfiak, ha késtek, s még jó idõtökben

Ti nem válosztatok, megbánnyátok, vélem;

Tanácsom, láttyátok, hogy én nem kiméllem.

Olly virágok várnak legszebb idejekben,

Kiknek hiv szeretet ha fuj kebelekben,

Megnyilnak azonnal. Vagy egy szines gyásznak,

Oszlassátok ködét az özvegy árváknak.

Bátran mulathattok csendes mezejekben,

Sok mesterség nélkül juthattok szivekben.

De a hitesekkel ne nyájoskodjatok, -

Három boldogtalant hogy nem csináljatok:

Ugy mint magatokat, õket és férjeket,

Nehezitvén ugy is terhes bilincseket.

A jövõ farsangon bálok lármájában

Siessetek, s onnét Hymen templomában.

Tánc a szerelemnek kedvessebb innepe,

Ott szokta tisztelni Venust nyájos népe.

A szerelmes legény mindég állhatatlan,

Negõdös, s éltére igen vigyázatlan.

Amire hivatott, azt követni késik,

Mig ifjuságának tüze elenyészik;

Itt az õsz ugy éri, hogy melegségével

Ne sinlõdjék többet kinos szerelmével.

Ha ki már megõszült, s rég nyájosságára

Visszakéri Vénust elaggott karjára:

Nevetségessé lesz ennek buzgósága,

S erõtlen, mint alvó tüznek lankadtsága.

1781

Egy terhes álomtalan éjjelemkor

...............................

Fuss már egyszer éjjel kinos setétsége,

Te eleven halál! boldogok restsége -

Megölsz unalmaddal! - nem kell csendességed,

Szerencsébb szemekre follyon édességed.

Enyimek nedvesek fájdalom árjától,

Nem várnak enyhülést álmok tréfájától.

Tudom minden idõszakasz eltünését,

Hallván egy szomoru harang csendülését,

Melly azt jelengeti haldokló szivemnek,

Hogy közelget vége ezer gyötrelmemnek.

Ennek is utálom hamis biztatását;

Miként tudhatná õ végzések folyását?

Távol tõlem, távol, édes reménségek,

Szomoru örömök, öldöklõ kétségek!

Nem hallom én többé ütni óráimat,

Mellyek mosolygásra nyitnák ajakimat.

Kelj fel, szép Auróra, piros nyoszoládból,

Vén Titányod elég csókot szitt már szádból.

Kelj fel! siess ama magános erdõkre,

Tiszta forrásokra, szomoru mezõkre,

Mellyek már megszokták hallani szavamat,

Mikor bus énekkel fejezem bajomat.

Ottan fülemülék s gerlicék nyögése,

Felel jajjaimra patakok csergése;

Ottan számlálom el hiv magánosságnak,

Hány nyila szegezett a mostohaságnak;

S mikor már kiöntöm titkos gyötrelmemet,

Csendes könyvezésre olvasztom szememet,

Melly lehömpölgetvén érzékeny csöppeit,

Itattya pázsitok hervadó füveit.

Ó boldog szabadság erdõk közepében,

Ahol ki-ki bátran sirhat keservében,

Nem ugy, mint halandó társaink ölében,

Kiknek kegyetlenség lakozik szivében!

Még sirás - ártatlan jele keservünknek,

Kis vigasztalása levert életünknek -

Még ez is tilalmas!... mosolygást kivánnak

Látni ajakunkon, mikor kardra hánnak.

Mostoha fajzati feld golyóbicsának,

Vérszopó vadai végsõ Libiának,

Meddig fogjátok még az ártatlanságot,

Üldözni letapodt gyámoltalanságot?

Hát még több vért kiván pogány szomjuságtok,

Szilaj erkölcsötök, iszonyu vadságtok?

Há! kegyetlen lelkek! vad is megelégszik,

Ha már eleget ölt, barlangjában fekszik:

S ti nem szünhettek meg? Ez-é az okosság?

Halhatatlan lélek? emberi társosság?

Fussatok el tõlem, tigrisek kölkei,

Mesés Polyfemus undok gyermekei!

Rátok koholtatnak Étna menykövei,

Ákheron, Erebus kinzó eszközei.

1781-1782

A régi magyar viseletrõl

........................

A nagyszombati nemes ifjusághoz

`Ó! szegény urfiak, kik azt gondoljátok,

Hogy boldogtalan volt üstökös atyátok!

BARCSAY kapitány`

Mit hallok, barátim, Mátyus mezeirõl,

Iszonyu havasok kies vidékirõl,

Onnan, hol Minerva pusztult templomain

Baglyok huhogatnak Tyrnava partyain?

Hát még vagyon olly sziv, melly rég õseinknek

Emlékezetével áldoz eleinknek,

Melly hazafiuság szentelt oszlopánál

Teményt mer füstölni dicsõ oltáránál?

Gyönyörü tisztelet, szerencsés ujságok,

Boldog érzékenység, áldott buzgóságok!

Ti, ifju magyarok, hazánk reménségi,

Sok bajnok atyáink érdemes vérségi,

Szép tudományoknak látlak udvarában,

Látlak benneteket Pállás templomában,

S ami több, az igaz magyar öltözetben,

Fejeteken csákó, hajatok perecben.

Ideje, hogy egyszer megnyilik szemetek,

S megunnya idegen majmozást szivetek.

Utálom oroszlányt szelid juh gyapjában,

Nem illik a tigris rókák adujában.

Alcides csudákot nem tett erejével,

Mihelyest az orsót pergette kezével.

Sándor borostyánit világ tengelére

Aggatván, puhulni kezdett volt végtére,

Mikor feloldozván kemény páncéllyait,

Magára ruházta perzsák patyolatit.

Ó szerencsés Spárta Likurgus atyáddal,

Ki mennyei lelkét közlötte hazáddal,

Nem hordtad te szomszéd nemzetek ruháját,

Azért követted ugy õseid példáját.

Nem kedvel az erkölcs szagos keszkenõket,

Pipes ruházatot, nyakakon kendõket.

Fátyol, nagy ezüstgomb, párducok bõrével,

Jobban öszveillik magyarok szivével.

Tudjátok, barátim, mit érzünk lelkünkben,

Ha még oly aggottat látunk nemzetünkben,

Kinek a nagy idõt olvassuk képérõl,

S õszbe csavarodott csomó függ fejérõl.

Nézzünk egy kevéssé érdemes mellyében,

Nem találunk ennek hibát erkölcsében.

Együgyü öltözet, csinos tisztasággal,

Mértékletes élet, igaz jámborsággal,

Erkölcsök szállása, nem pedig gõgösség,

Mellyet vétek követ, s végtére szegénység.

Kedves leányzóink, már alig.esmérlek,

Annyi abroncs, fodrás, csipkék közt szemléllek

Hát leszaggattátok már szüz pártátokat?

Fejeteken tornyot csináltok s várokat?

Azt is lószõr s csöppü viszi magosságra..

Utálva tekéntek az illyen hivságra!

Akkor szerettem én ékes nemeteket,

Mikor még szemérem lakta sziveteket,

Mikor arany kötõ fénylett kezeteken,

S természeti rózsák nõttek képeteken!

Fussatok, barátim, mai szüzeinktõl,

Fussatok álorcát hordó szépeinktõl,

Kik csak a tükörnek köszönik szineket,

S hivsággal mulattyák alacson lelkeket.

Ne higgyétek, hogy mit mondanak, buzgóság;

Nincsen ott szerelem, nincsen állandóság.

Csak aztat kivánnyák, hogy ti imádjátok,

Hogy képek festékét rózsáknak mondjátok,

S szüntelen beszélvén szép alkotásokról,

Reszketve lopjatok csókot ajakokról.

Ez nálok az erkölcs! csipkefõkötõkben

Korzikány kalapban, párizsi cipõkben.

Igy tehát, barátim, kik scytha vérünknek,

Tisztelõi vagytok dicsõ nemzetünknek,

Áldom sziveteket, hogy még atyáinkról,

Tudtok emlékezni régi szokásinkról.

Ha hozzátok jövök, s magyar öltözetben

Látlak benneteket, csákóban, övekben,

Még meg is ölellek!....

Egy sohajtás

............

Elmultak az idõk, midõn nyájoskodtunk,

Édes barátságnak karjain mulattunk,

A szomoru telek borongnak egünkön,

Nem futkoz a tréfa nyelvünkön, szivünkön.

Igy tünik el minden mulatság végtére,

Ezer gyötrelem vár ember életére.

Mikor arany idõt igértünk magunknak,

Nem tudtuk még számát jövendõ bajunknak.

Csak mikor a közép tengeren evedzünk,

Akkor vesszük észre, melly nagy veszedelmünk!

1782

Egy fohászkodás

...............

Már könnyü pacsirta tollas magzattyával,

Fiaival nyõstén pintyõke s kannyával,

Kirepült fészkébõl! - lebeg a szellõkön,

Élõdik szérükön, cseveg a mezõkön:

S még jó barát távol nyög jó baráttyától,

Távol örömitõl, távol hazájától!

Ó kegyes szerencse! hozd el már nyaramat,

Hogy én is elhagyván magánosságamat,

Repülhessek Buda kedves sziklájára,

Ifju nyájosságim hiv kalibájára.

Ott elõbbször versek kegyes istenének

Gyujtom temjényemet, s Muzsák seregének,

Azután barátom dobogó szivére,

Dõlök boldogságom menedékhellyére.

1782

Battyáni Károly Õhercegsége halálán egy poetának érzékenységei

..............................................................

`Multis ille bonis flebilis occidit.

HORATIUS`

Még meg sem szünt a lant szomoru hangjával

Lichtensteint siratni gyászos nótájával,

S a szõke Dunának kies mellyékérõl

Visszasohajtani temetõ helyérõl;

Még a fájdalomnak mélly s néma kinnyait

Olvasom németség szemébõl nyomait,

Melly lankadt képekre vont halvány szinével

Az egész országba zokog keservével -

Már ismét holtaknak csendes mezejében

S az elenyészésnek hideg rejtekében

Siet egy nagy Lélek - császárok szerelme,

Dicsõség gyermeke, hazája védelme!

Az örök végezés elragadja tõlünk, -

Ki, mi néki tetszik, rendelhet felõlünk.

Visszakéri ismét illy nagy teremtését;

Ki tartóztathattya fájdalmát, nyögését?

Ki állhat e setét sirnak küszöbére,

Hogy ott ne olvadjon szive keservére,

Hogy a hálaadás édes érzésével,

S a méltó fájdalom kinos gyötrelmével,

Ne csaljon reszketõ cseppeket szemébõl,

Mellyeket buzgóság sajtolna szivébõl?

Látom Bellonának eskütt gyermekeit,

Hogy törli mindegyik könyvbe tölt szemeit,

Midõn Battyányinak elhült tetemeit,

Lelketlenül láttyák bajnoki kezeit

Heverni, mellyeknek gyakran intésére

Hullott az ellenség ezre ezerére...

Gyakran gyõzedelem véres dicsõsége

Pillantásaitól függött nyeresége.

Ó és ez a bajnok, ki a szerencsével

Csak ugy bánt, mint gazda szegõdött népével,

Ó ez nincs már többé! - elmult - fut elõlünk -

Atyánk! - fõ vezérünk! - hova tünsz el tõlünk?

Hiszem, midõn harcok dicsõ mezejére

Vezettél királyunk s hazánk védelmére,

Az halál, öltözvén tüzes mennykövekben,

Orditva repdezett a szörnyü telekben,

Szórta melletted is ezerszer szikráit,

S nem szaporithatá teveled prédáit.

Elaluttak rajtad halálos tüzei,

Megtompult mellyeden nyila, mennykövei:

S most a békességnek csendes kebelébõl,

Ragad ki fiaid reszketõ ölébõl! -

Igy nyög, igy sohajtoz, s lesütvén szemeit

Az õsz hadakozó hullattya könyveit.

A haza pediglen halottas innepét

Látván illy fiának, elfödözi képét

Gyászfátyollal; - halvány szine ijedségét

Jelenti, keserve mélly érzékenységét!

Rádõl bajnokának bus temetõjére,

Sír! - nevezi! - hivja! - s könyvez tetemére! -

Vigyáz, ha még él-é, ere rugásából;

Esedez, ébredjen iszonyu álmából.

Hasztalan esdekszel! - nem láttya könyvedet,

Nem tellyesitheti most egyszer kedvedet;

Halhatatlanságnak szerencsés ölében

Nyugszik már nagy lelke méltóság fényében.

Feje felett lebeg vitéz koronája,

Fáradsága dija, érdem bokrétája,

Mellyet azon Isten készitett számára,

Ki õtet teremté nemzetek javára,

Ki õtet királynénk s anyánk trónusához,

Segéltségül adta boldog kormánnyához,

Ki õtet rendelé nagy József szivében

Erkölcs drága magvát ültetni lelkében.

Ugy van, boldog herceg, tied a dicséret,

Hogy most ég mellyünkbe buzgóság, szeretet

E fejedelemhez; - s minden örömkönyvünk,

Mellyet ennek áldoz hálaadó szivünk,

A te sirodra hull! - s ott hideg testeden

Gördülvén, elszárad atyai sziveden.

1782

Érzékeny levelek

................

`----Me Quoque pectoris

Tentavit in dulci iuventa

Fervor.

HORAR. Carm. L.I. Od. 16.`

Elsõ levél

Barátom, tudom, hogy szereted a szép rajzolatokat, mellyeket a szerelem

az elmével együtt fest le elõtted. Részeltetlek azért abból az elragadtató

szempillantásomból, mellyben a minap Elizát láttam.

Hattyut képzelt szine szép öltözetének,

Ifju cedrusszálat állása testének;

Haja mesterséges felfodorittással

Kedvezett a szemnek, melly rab lett látással;

Csipke fejkötõjét szél úgy lebegtette,

Hogy viselõjének kénnyét lefestette.

De tovább mit mondgyak isteni képérõl?

Látván, minden gondom volt Ida hegyérõl!

Az arany almáért vetekedni véltem;

Én, Párist követvén, nékie itéltem.

Vigye! igazsággal jutott birtokába;

De szivem is zárva vagyon az almába!

Csuda szemeiben kékellõ ég fénylett,

Az pedig, kit nézett, mennyországot rémlett.

Melly bágyadtak voltak néha pillantási,

Mintha fárasztanák szerelem bántási.

Néha pedig furcsa szökéseket tettek, -

Mellyekkel sok szivrõl zsákmányokat szedtek.

Rózsákat fellyülmult szép piros arcája,

Csókra volt készülve gömbölyü kis szája;

Félig felnyilt mellye hóval vetekedett,

Minden lélekzetre apadt s nevelkedett.

Gondolnám, hogy titkos tüz hevesitette,

Azért örült, ha friss szél hüvesitette.

A tiszta szemérem mosolygott belõle; -

Többit tudod, ha nem szóllok is felõle.

Kis lábai módos lépéseket tettek;

Hidd el, ezek is sok szemet széditettek. -

Egy szóval, képében Venust képzelheted.

Mármost érzéketlen légy, hogyha teheted!

Nézd el, barátom, az érzékeny szivnek rajzolásait. Mennyi indulatokat

önt belénk az ifjuság! Miként alusznak ezek el osztán, midõn a kedvetlen

vénség ezüsttel festi bágyadt fejünket! - Oh gyengeség! miért birod

annyira halandó szivünket? Vagy olly édes ne volnál, vagy örökké

uralkodnál rajtunk! Nehéz veled bizonyos esztendõkig társalkodni, mert

éppen akkor ragadtatol ki kebelünkbõl, midõn érzésedre legjobban

készülünk! - De ne emlékezzünk errõl, mert megszomorodunk!

II. levél

Örömmel vettem tudósittásodat, hogy szerencsés vagy. - De mikor nem

örültem én barátom szerencséjén? A társaságnak szentelt kötelei olly

hathatósok elõttem, hogy mind az örömöt, mind a szomoruságot egyenlõül

éreztetik velem.

Ugy tetszik, barátom, mintha barlangodnak

Látnám kiességét, s szemét Klórisodnak.

Oh, szép pillantások, mellyekre felnyilnak!

Tudom egy ereje van ennek s a nyilnak.

Melly édes sebeket hordozsz kebeledben!

Véres nyomát hagyja Kupidó szivedben!

De talán nem lesz uj ennek nyilazása,

Hanem csak a régi sebhely ujjittása!-

III. levél

Érzem keservidet; sirok barátommal.

Ez nem hizelkedés: szivem egyez szómmal. -

Vajha segittségül lehetnék ügyednek,

S szélyt szaggathatnám gyászfátyolát szivednek!

Egek! miként piheg emésztõ sorsában

Klórisod, mint fáradt gerlice bujában!

Homály borittya el isteni szemeit, -

Mert meg nem tarthattya gördülõ könyveit!

Venust képzõ képét ezek lepcsesittik,

Iró táblácskáját ezek nedvesittik.

Vagy, ha elhibázzák szokott járásokat,

Esõ gyanánt lepik a szép havasokat.

Tudom, ablakjánál sokszor vigyázva ül;

Mihelyest megsajditt, hol gyullad, hol elhül.

Ha pedig nem láthat, lesütött fejével

Távozik, s holt képet jelent keservével.

Hát te hány éjtszakán álomtalankodol,

Midõn mult szerencséd felõl gondolkodol?

Néha az ezüstös holdnak sugárait

Nézed, mint Klórisod bus pillantásait;

Éjjeli óráknak szomoru ütését

Hallod, mint hadoklók harag csendülését.

De vigasztalódgyál! száz társaid vannak;

Mint egynek sir szive, szint ugy sir amannak.

IV. levél

Igaz ugyan, barátom, hogy hazánknak legkellemetesebb százában születtünk,

mellyben polgárjaink anyai nyelvünknek ékesittésében annyira serénykednek,

mintha feltett szándékkal kivánná egyik a másikat fellyül mulni. De mégis

csak meg kell vallanunk, hogy ezek még igen fiatal igyekezetek. - Ez

kénszeritt bennünket az idegen nyelveken irt könyveknek olvasására,

mellyekben vagy mulatságos indulatinkat kecsegtettyük, vagy olly

gondolatokat szedegetünk, mellyekkel született nyelvünket segittsük. -

Magamat felejtve olvastam minapában `Wieland` Gráciáit, hol szerencsés

elméjének remekjén látszatik dolgozni. - Meg nem tartóztathattam magamat,

hogy ennek a gyönyörü szerzeménynek elejét veled magyarul ne közölném:

"Azok, akikkel a régi Görögországot Deukálion és Pirrha megnépesitette,

eleintén szerfelett vad emberek voltak; ollyanok tudniillik, mint

amillyeneknek illett lenni azoknak, kik kövekbõl lettek emberekké."

"Tölgyfákból nõtt erdõk setét rejtekében

Tévelyegve járkált ki-ki vad bõrében.

A férfi fejszéjét vetette vállára,

Élte párja pedig kisdedjét karjára;

S ugy csüggött a gyermek annya emlõjérõl,

Mint a majomkölykek annyoknak mellyérõl.

Ha pedig a napnak elalutt világja,

Aki hol tévelygett, ott volt nyoszolyája.

Amelly fa árnyékot terjesztett fektekbe,

Ugyan az eledelt hullatott keblekbe;

És ha helyet láttak rothadt oldalában,

Ágyot is zöld ágból raktak adujában."-

"Nem tudom, Dánae, ha elhiszi-e az `uj Héloiz` szerzõjének, hogy ez volt

a legboldogabb életmódgya, mellyet számunkra rendelhetett a természet?

De, ha mindazokat a viszontagságokat számba vesszük, amellyek esméretlenek

voltak a miveletlen természet fiainál, meg nem tagadhatytyuk tõlök

legalább azt a boldogságot, melly a mostani viszontagságok tudatlanságából

származott." -

Barátom, mint tetszik ez a kis német darab? Melly szépen emlékeztet

bennünket azokra az idõkre, mellyekben csak az ártatlan természet

uralkodott!

V. levél

Éppen a `Sans souci` okos munkájával

Éltettem elmémet, midõn szél fujtával

Érkeztek verseid. - Szivem mint dobogott,

Midõn vidám kezem verseidhez fogott!

Tellyes erejével birsz Pindus hegyének,

Száraztod kutfejét Kasztilis vizének.

Hidd el, rózsája vagy a szagos Hiblának,

Tavasznak fecskéje. Koridonnya Pánnak.

Bár Alexis volnék! ugy az enyim volnál,

S Máró módgya szerént szerelmemrõl szólnál!...

De most sem vagy másé! Szivem bizonyittya,

Mellynek buzgóságát minden nap ujjittya.

*

Páthmosi vak gyermek repdes körülöttem,

Unszol, emlékezzem, hogy mire születtem.

Mérges nyilaival döfödi mellyemet,

Leggyengébb érzéssel ruházza szivemet.

Barátom, bocsásd meg e gyengeségemet;

Mert olly isten birja érzékenységemet,

Ki még Akhillest is bálvánnyánál látta,

Midõn Polixéna ál szivét imádta.

De vallyon mi lehet ez az édes méreg,

Melly szivünket marja, mint egy titkos féreg?

Szörnyen ostromolja az egész világot;

Kunyhókból királyok székeire hágott; -

S amelly szivet egyszer megsértett nyilával,

Kacagva hagyja el hitetlen szárnyával.

*

Sokszor midõn éjjel magán gondolkozom;

Midõn a természet rendén csudálkozom,

Ez a kérdés méllyen süllyeszti eszemet,

S csak ebben találom fel feleletemet:

"Kiterjesztett tenger; világ a hajóssa;

Szivünket pediglen mint a partot mossa"-

Megelégszel-e vele, barátom? - Ha nem véled elégségesnek, felelj meg

külömben; szivesen veszem.

VI. levél

Dámon panasszai

Távozz el, tavasznak tündér gyengesége,

Napnyugoti szellõk langyos melegsége.

Mit használ énnékem föld gyönyörüsége,

Ha olly hideg hozzám Fillis kegyessége.

Unalommal nézem bárányim ugrásit;

S a vig madarkáknak rendes csacsogásit;

Noha néhanapján furuglyám forgásit

Szavokhoz intéztem, s kedvelltem hangzásit.-

Nem nyilnak számomra a rózsák bimbói,

Mellyekbõl készültek Fillis koszorui!

Igy, mik régen voltak szivem ujjittói,

Már most keservemnek lesznek árasztói!

Gyász terjedett szivem minden érzésére,

Siralommal felel Ekhó nyögésére!

S ha meg nem tér Fillis régi szerelmére,

Elvisz nagy fájdalmam koporsóm szélére.

VII. levél

Nerinne érzékenysége

Miként buzog szivem hevült kebelemben,

Midõn Dámis nyugszik erõtlen ölemben!

A hajnal sem tetszik olly szépnek szememben,

Hol piros sugárit köszöntöm fektemben.

Szerelmét pihegi Nerinne számára,

Ezerszer esküszik szivem oltárjára!...

Melly hiven vigyázok mindegyik szavára!

Pirulva tekéntek szerelme lángjára.

Örömmel szemlélem forogni szemeit,

Kik bágyadtságokkal festik le tüzeit.

Azután mellyemhez szorittom kezeit,

S rájok nyomom hevült szivem pecséttyeit.

Ámor egy bokorból nézi játékinkat,

Mintha számba venné ezer csókjainkat,

Integet, hogy még most éljük napjainkat,

Mig ezüst nem festi bágyadt homlokinkat.

Ugy de, midõn Fébus hanyatlik estvére,

S ködös homály borul föld kerekségére,

Ismét elhány Dámis, s füttyent seregére,

Hogy készüljön menni nyugovó helyére.

Oh szegény, hadd mennyen! végezze tisztségét;

Elég, hogy én birom érzékeny hivségét.

Holnap, ha Auróra szüli fényességét,

Tudom, felkeresi Nerinne térségét.

VIII. levél

Kloe álomtalansága

Hasztalan sietek mirtus lugossiba,

Hogy elszunnyadhassak hüves árnyékiba;

Vagy a gyengén csergõ patakok partyára,

Hol madarka felel madarka szavára.

Sehol sem találok álmot szemeimnek;

Ébren foly ideje csendes estvéimnek!

Szüntelen csak Dafnis képe van eszemben...

Jöjj, Venus, gyógyítsd meg szép sebét szivemben!

sat.

1782

Esdeklés

........

Csak egy csókot lophatnék le ajakadról,

Vagy egy rózsát gyengén piruló arcádról!

Rabbá tett szép szemed,

Gyönyörü termeted.

A tiszta erkölcs mosolyog személlyedrõl;

Venus tüzhelye füstölög a szivedrõl.

Ollyan vagy, mint a tavaszi vidám erdõk,

Rózsák illattyával játszó szelek, mezõk.

Sziv gyönyörüsége,

Éltem édessége!

Bárcsak isteni személlyed enyim lenne!

S kezed által szerencséssé az ég tenne!

1782

Gróf Zrinyi Miklósról

.....................

Ellenség csontyai közt gázolt vérében,

Nyugszik Zrinyi Miklós dicsõség ölében.

Elesett! de fején maradt borostyánnya,

Nem lehetett ekként Szulimán zsákmánnya.

Magyar! e sir felett ne hullass könyveket,

Mert a könyv nem illet bajnoki sziveket.

Tapsolj, s kevélykedgyél illyen vitézedben,

Pompa gyanánt hordozd nagy nevét mellyedben.

Zrinyi! édes hazánk cimeres fajzása!

Nyugodgy! terjedjen rád az egek áldása.

Majd, ha a trombita rettentõ hangjára

Mindegyikünk testét felvészi magára,

Elõdbe sietünk, s ölelünk tégedet:

Megháláljuk akkor nemes esetedet.

1782

Kalapos király

..............

Mégsem szünsz, kegyetlen, szivünket gázolni?

Nem elég még a könyv? még többnek kell folyni?

Há képtelen fajzás! véred gyalázattya,

Gyilkossa népednek, nem pediglen attya.

Ez a hálaadás oly szent hivségünkért,

Házadért kiöntött számtalan vérünkért?

Megõszült atyáink miként csalatkoztak,

Hogy rajtad s anyádon egykor szánokoztak.

Tudod, a pozsonyi vár palotájában

Miként nyöszörögtél anyádnak karjában?

Véltük, hogy szerelmet sirtál nemzetünkre

S most láttyuk, hogy gyilkos tõrt toltál szivünkre.

A megilletõdött õszek kardot vontak,

Védelmedre vitéz esküvést mondottak,

Felajánlottak volt végsõ csepp véreket,

A buzgóság birta ezekre sziveket.

Ó szegény atyáink! be nem gondoltátok,

Hogy ezzel veszik el virágzó hazátok.

Egész Európa csudált benneteket,

S csak ti nem láttátok veszedelmeteket.

Im akit számunkra királyt neveltetek,

Kiben arany idõt virradni véltetek,

Most háromszáz ezer fegyveres rabjával,

Egy pórázra füzi nemest jobbágyával.

Még jól meg sem hültek annya tetemei,

Hogy már ránk morogni kezdtek mennykövei.

Biztatott ugyan még elsõ levelében,

Hol szentül igérte királyi nevében,

Hogy szabadságinkat egy pontig megtartya,

S õ lesz annya helyett nemzetünknek attya.

Felélledett szivünk illy igéretekre,

Hálákat küldöttünk a kegyes egekre.

Ó miként örültünk, hogy kis magyarságunk

Nyer még ollyan királyt, ki lesz boldogságunk!

Már akartunk érte halni! - Már törõdtünk,

Miként feredhetne Józsefért fegyverünk.

Illyen a magyar sziv! Ekképp tud érzeni,

Jó fejedelméért mindgyárt kész vérzeni.

Igy örülsz te hajós, ha olly szél lengedez,

Melly elõtt a setét felhõ fut s bucsut vesz,

Reménleni kezded akkor szigetedet,

Hol nyereségekkel töltöd erszényedet;

Igy te szántó-vetõ, ki rémülve álltál,

Midõn jönni hadi lovasokat láttál,

Ha e harácsló nép nem esik pajtádnak,

Megkegyelmez szálba menõ gabonádnak:

Igy örültünk mi is! - de meddig? - Istenek!

Hogy lehetnek eszes lelkek kegyetlenek?

A királyi névben küldött fogadások

Csak ollyanok voltak, mint álmodozások,

Mellyekrõl ébrenten alig emlékezünk,

Valóságot bennek bár elõbb képezünk.

Szép igéretinek elsõ megszegése

Vala trónusunkba loppal bészökése.

Még nem is láttuk volt pozsonyi dombunkon,

Már jármát éreztük fekünni nyakunkon.

Iszonyu hatalom! - még ez nem volt nálunk,

Hogy korona nélkül lett volna királyunk.

Mátyás, hogy nem talált koronát magának,

Tüzzel, vassal rohant Fridrik kastáljának,

Nem szánt feláldozni több száz magyarokat,

Csakhogy koronázva ülje trónussokat.

De ez megelégszik, hogy kalap van fején,

Mert háromszáz ezer zsoldos él kenyerén.

Azt véli, ezeknek fegyvere királyság.

Holott kegyetlenség, erõszak, tolvajság.

Melly Isten ád néki arra igazságot,

Hogy õ rabszijjra füzze szabadságot?

Azért, hogy ereje vagyon, még nem király

E nagy név szeretett égõ oszlopánál.

Azután ha az is, nem az a tisztsége,

Hogy elfulladásig fujtson felsõsége.

Királynak csak azért adgyák méltóságát,

Hogy hiven õrizze népe bátorságát,

Hogy továbbra vigye országa széllyeit,

És hogy boldogokká tegye nemzeteit.

De e nagy valóság esméretlenné lett,

Miolta erõszak rajta hatalmat vett,

Miolta kevélység kegyelem helyébe

Ült fejedelmeknek királyi székébe,

Miolta magokkal ezek elhitetetik,

Hogy jobb, ha jobbágyi félik, mint szeretik.

E megvesztegetés királyok szivében

Szül annyi bünöket föld kerekségében;

E' cselekszi, hogy ma az anya természet

Elrémülve nézi, hogy sok szabad nemzet

Nem is kérdeztetik, kell-é néki király,

Máris bilincseket és jármokat huzkál.

Ó ti fejedelmek, millyen törvényekkel

Bántotok oly szörnyen ama nemzetekkel,

Kiket határtalan tenger messzesége

Elszakaszt s boldoggá tett együgyüsége?

Nem kivánták ezek fösvény kincseteket,

Sõt még nem is tudták kevély neveteket,

Mégis ezer vesztõszerrel tölt hajókkal

Vadásszátok õket jobbágyi békókkal.

Mint jámbor utazók szálltok szigettyekben,

S ha arany vagy ezüst tünik szemetekben,

Ölitek, vágjátok szegény lakosait,

Égetitek sással fedett szállásait.

Be derék dicsõség halász kalibáját

Megvivni, s gyõzésnek nevezni prédáját.

Azután vadaknak mondgyátok ezeket,

Pedig ti hordoztok oroszlány sziveket.

Ausztria ugyan még szabad illy vétektõl,

Mert hercegeinek ki nem telt eszektõl

Ekképpen vétkezni. Nagy bünhöz is ész kell,

A sziv gonoszságra ennek szárnyain kel.

Tergeszti s Fiumi tenger keskenségre,

Most kezdik szoktatni anglust nyereségre,

Most lát még csak Álgir fekete sasokat

Tengeren repdesni s lõdözni azokat,

Most kezd a khineser magyar dohányt színi,

Füstös hust kóstolni s tokai bort inni.

Szép dolog egy hazát igy gazdagittani,

Fölösleg vagyonát pénzzel felváltani.

Igy tudta hollandus spanyolok jármait

Levetni s virágba hozni várossait.

Igy hordtak anglusok Phinnok révpartyába

Véghetetlen kincset ország tárházába.

De ha e nyereség kihág határain,

S szabad nemzeteknek legel vagyonain,

Ha olly népet, kinek kincsét olcsón veszi,

Együgyüségéért öli s rabbá teszi,

Már ez kegyetlenség! - ez kiált egekre,

Hogy küldgyön menkövet a fejedelmekre.

De talám Ausztria nem megy oly messzére,

Noha õ is uszkál már holmi cserére.

Õ csak itthon üzi régi mesterségét,

Csalárd igéretit, szines kegyességét.

Ekkoráig e két fortély oltalmában

Csuda szerencsével hevert tronussában.

Ha megszorul, földig megalázza magát,

Õrzõangyalának nevezi jobbágyát,

De ha szerencséjét jobb karba szemléli,

Csaknem félistennek lenni magát véli.

József, e valóság bir arra tégedet,

Hogy érdemesebbnek itéled fejedet

Angyali koronánk rég méltóságánál,

Pedig fõbb hatalmad ennek jóvoltánál.

Mért nem bánt igy anyád, hogy királlyá tettünk,

Hogy hét ellenségit koncoltuk, kergettük?

Mért gyermekségedben nem tudtuk felõled,

Hogy kalapos király fog lenni belõled?

Hidd el, hogy véled is másképp bántunk volna,

Most kegyetlenséged magyart nem gázolna.

Ausztria volna most egész birodalmad,

S még ott is rettegne elõttünk hatalmad.

Bezzeg danulhatnál rét pacsirtájával,

Apádnak rád maradt vadász tarsolyával.

Vagy ha aztat véled, hogyha koronánkat

Fel nem teszed, bátran ronthatod hazánkat,

Mivel az esküvés nem kötelez arra,

Hogy mint szabad népre, ugy nézz a magyarra:

Szörnyü csalatkozás! azért igazsággal

Nem bánhatsz kényedre magyar szabadsággal,

Mert korona nélkül nem lehetsz királyunk,

Illy alkun országol neved eddig nálunk.

Ha te törvényünket veszed paizsodnak,

Hogy hazánk örökös jobbágya házodnak,

Mi is megkivánnyuk ország törvénnyével,

Hogy fejed ragyogjon koronánk fényével,

Hogy esküvést mondgyál régi szokásinkra,

Sok vérrel vásárolt szabadságainkra.

Mert ha szent egy törvény, másik is olly szent lesz,

Bétellyesittésre egyaránt kötelez.

Azért, mig koronánk homlokodra nem száll,

Erõszakos ur vagy, nem pediglen király.

Ugy de mért ohajtjuk mi e szentségünket,

Fejeden szemlélni királyi jelünket,

Holott történetink tekéntvén rendére,

Tudgyuk, soha nem szállt eretnek fejére?

Mivel vagy kevesebb az illy pártosoknál,

Csakhogy még nem láttunk ur vacsorájoknál!

De ha nézünk többi cselekedetedben,

Alig leljük hitnek nyomdokát szivedben.

Kálvin, Luther, vad rác hiteszegettségét

Jovallod s neveled lelke veszteségét.

Szabad gyakorlást adsz hibás vallásoknak,

Egy elõtted nyája juhnak, farkasoknak.

Ez azután igaz keresztény szeretet?

Mért bitangolod, kérlek, e szent nevezetet?

De bár "apostoli" neved is letennéd,

S igazságtalanul magadra ne vennéd.

Nevetni kell ollyan apostol dolgára,

Ki eretnekeknek gyarapodására

Maga mutat utat, maga hivogattya,

Kegyelmeknek árját rájok osztogattya,

Vagy ha azt itéled, hogy igy szelidülnek

S könnyebben az igaz ösvényre kerülnek,

Ó! gyönyörü kárpit, több illyent is láttam,

De szinnél egyebet rajta nem találtam.

Illyenek mostani százba gondolatink,

Ezeket tanulják kondor urfiaink.

Az tudósabb, aki jobban tud vétkezni,

Csak bünének tudgyon szép nevet szerezni.

Igy szép szándékodról jót ki ne gondolna,

Ha millyen szép, szintén oly igaz is volna.

Csak tekéncs Osznabrug s Münster várossában

Kötött békességnek szennyes lajstromában:

Elég szabadságot nyert ott eretnekség,

S mivel jobbult eddig véle a németség?

Még a fekély mostan tovább hatott bennek,

Rómába eskünni csak ballagva mennek.

Ne hidd, hogy nálunk is jobb szivüek lesznek,

Noha tõled ezer kegyelmeket vesznek.

Ki egyszer hitetlen Teremtõ urának,

Kevés bátorságot igér királyának.

Igaz hit gyökere sziv szelidségének,

Ez a rugó tolla polgár hivségének.

Azután minálunk kezdesz illy ujságot,

Nálunk nyer pártosnak büne szabadságot,

Nálunk! - - Apostoli ország közepében! - -

Ó hova jutsz magyar, e rabló körmében!

Elhagyatott hazám, szomoru nemzetem,

Könyveiddel közli könyveimet szemem!

Jer, tudakoljuk ki õseink tetemeit,

Áztossuk könyvünkkel koporsók köveit,

Panaszkodgyunk nékik, mutassuk sebünket,

Kérjük, ne hadgyanak elveszni bennünket,

Ne hadgyák, hogy hitünk virágzó szentségét,

Gyülevész vallások dulják fényességét.

Ládd, József, igy sirnak leghivebb népeid,

Ezek király névben tett igéreteid?

Pirulj el legalább! ez nem olly illetlen,

Mint amit cselekszel, kalapos kegyetlen.

Hallgasd el sok cifra szinü mentségedet,

Mellyekkel ruházod szentségtörésedet.

Ugyis jól tudjuk, mért cselekszed ezeket,

Hogy ugy védelmezed az eretnekeket.

Thököly, Bocskai, Rákóczi hadáról,

S támodásaiknak sok titkos okáról

Gondolkozván, látod, hogy a pártosoknak

Dolga volt leginkább célja táboroknak.

Ezek szabadságnak arany zászlójával

Hiteket keresték hazájuk kárával,

S noha az utolsó vezér igazabb volt,

Mégis pártos népe templomokat rabolt,

S azért nem engedte az Isten hadának,

Hogy szabadittója legyen hazájának.

Ez az emlékezet vitt oly káboságban,

Hogy Luther, Kálvinnal lépjél barátságban.

Vad rácság pediglen, kit alig esmértünk,

Ki csepp vért sem öntött vagy érted vagy értünk,

Szabad gyakorlását Mohilow attyának,

Köszöni országlás titkos fortélyának.

Volna még csak zsidó király a környékbe,

Akivel hasznodért lépnél szövetségbe,

E füstös nemzet is tudom, nemsokára

Engedelmet nyerne vallása számára.

Be gyönyörü volna látni sáhterjokat,

Egybõl bárót tennél, másokból grófokat.

Ocsmán hizelkedés, bünös országlások

Nem fejedelemhez illendõ fogások!

Ha olly nagy császár vagy, szégyeld el magadat,

Hogy illy fortélyokba teszed hatalmadat,

Hogy ugy megalázod hitednek szentségét,

Csak megnyerhesd szomszéd király kegyességét.

Ó, a mi õseink annyi ezerekkel,

Nem szállhottak szembe ellenségeikkel,

Mégis soha öszve nem fért az szivekkel,

Hogy illy csufos vásárt tennének hitekkel:

Vitéz erkölcsökbe vala reménségek,

Ezzel jött dicsõség, ezzel nyereségek.

De talántán, József, már volna ideje,

Hogy tovább ne csapjon erõszak vesszeje.

E bünök küszöbén állj meg! elég messze

Kegyetlenségednek nyult ugyis eressze.

Nem! még ez sem elég! - még a fellegeknek,

Mellyek trónusodnak tetején lebegnek,

Gyomra ki nem lõtte mind a fullángokat,

Mellyekkel hizlaltad dörgõ homályodat.

Uj ordittást hallok, uj csattogásokat,

Dühösség, pusztulás követi azokat.

Szegény remeteség, ájtatos szállások!

Értetek reszkedek szerzetes lakások;

Rátok látom mérve lenni e tüzeket,

Már szórja lángjait, már dul benneteket.

Hiszem eddig az volt természet szokása,

Hogy nem ért kunyhókat mennykövek csapása,

Emésztõ kénköve csak magos helyekre,

Hivságnak áldozott nagy épületekre,

Szállt, hogy megalázza felfuvalkodását -

József felforgattya ennek is folyását.

Már Zobor tetjén, s Maiki erdõségben

Állnak a barlangok néma csendességben.

Nem hallatik szózat, nem szent sohajtások,

Nem nyilnak az égre buzgó pillantások!

Elmultak lakosi, nincs ember pusztáin,

Csak vadak csapásit látni most utcáin,

Kik, ha a teleknek havas fermetege

Harsog az erdõkbe, s üldözi hidege,

E fedelek alatt menedékhelyeket,

Találnak magoknak meleg rejtekeket.

Miként csudálkoznak e vad teremtések,

Hogy azon helyen van bátor heverések,

Melly elõbb ájtatos férfiak szavával,

Zengett az Istennek magosztalásával.

E felleg erdõkbõl cammog városokra,

Szinte olly ártatlan s szelid lakásokra.

Szüzek, kik városi lármák közepében

Elrejtekeztetek szent Klára nevében...

1782-1783

Fõgenerál Gróf Nádasdy Ferenc halálakor

.......................................

1

Hová hanyatlasz, virágzó hazánk?

Hát már nem tud más, csak bu, jönni ránk?

Nem is reményli nemzetünk többé hajnalát,

S éjjelében

Kék egében

Csillagot sem lát?

2

Minap a végsõ homályba merült,

Kiben bus szivünk még néha örült!

Illy mostoha sorsra a kõkemény sziv is lágy!

Nádasdy ez,

Magyar könyvezz!

Már ez is elhágy.

3

Meghültek immár vitéz kezei,

Kiket ellenség féltek ezrei.

Kihullott belõlök a kard; - bárcsak még lenne

Közted, Magyar!

Egy olyan kar,

Melyben illene.-

4

Lásd, igy hagynak el a nagy férfiak,

Dicsõségedre nõtt hazafiak.

Édes hazánk! te is velek immár vonaglasz,

Hacsak nem jõ

Csuda erõ,

Melly megoltalmaz.

1783

Boldogságos Szüz Máriához az édes hazáért

.........................................

1

Magyarok Asszonya!

Tekints elhagyatott birodalmadra:

Nincs másban oltalmunk,

Csak tebenned bizunk

Mi árva magyaraid:

Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket,

Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket!

2

Angyali koronánk

Az ég kegyelmébõl szállott le hozzánk:

E drága kincsünket,

S véle nemzetünket

István néked áldozta:

Most örökségedet, örökségedet,

El akarják vonni tõled, népedet!

3

Ne nézd büneinket,

Hanem hozzád buzgó s hiv õseinket.

Sok verejtékekkel,

Ah! mennyi vérekkel,

Nedvesültek mezeink:

Õérettek szánny meg, szánny meg bennünket,

Vedd el: mi is néked áldgyuk szivünket.

1782-1784

A vig társaságról

.................

1

Éljen mái társaságunk,

Igaz magyar barátságunk!

Nem bántódik meg igy Isten, sem ember:

Aki pedig ezt irigyli, gazember.

2

Gyõznénk mi azt megfontolni,

Mit fognak mások gondolni!

Mig azok holmit felszednek orrokra,

Mi azonban hiven iszunk, truccokra.

3

Ime, melly jó a barátság!

Nincs e földön más boldogság.

Ezzel életünk terheit enyhittyük,

Tréfát tréfával felváltyuk, nevettyük.

4

Távozz tõlünk képmutatás,

Policia, pallérozás;

Takarodgyál foszlánkosok közibe,

Akiknek születtél ravasz szivébe!

5

Nem tud a magyar sziv ahhoz,

Mert hivség illik bajszához!

Nosza, pajtás! pederjük meg, s vigadgyunk;

Lesz még idõ, hogy a buról aggódgyunk.

1782-1784

Hiv barátnak hivétõl fájdalmas elválása

.......................................

1

Szivem! jön már szerelmünknek,

Boldog szerelmünknek,

Elválásnak órája;

Próbaköve hivségünknek,

Eskütt hivségünknek,

Szenvedésnek pályája.

Bátran csüggtem ajakidról,

S eddig veled mulattam;

Ragad a sors karjaidról,

Gyenge karjaidról;

Bura kárhoztattattam,

Elhagyattam, elhagyattam!

2

Nyulj mellyemre kezeiddel,

Drága kezeiddel,

Érezd elholt szivemet:

De ne sirj; mert könyveiddel,

Igaz könyveiddel,

Kettõzteted sebemet.

Oh ég! mért adtál oly szivet,

Melly annyit érezhessen,

Vagy miért esmértem oly hivet,

Imádandó hivet,

Kiért szivem éghessen,

Esdekhessen, esdekhessen.

3

Nem szegezem a végzések,

Örök szent végzések

Ellenébe magamat.

Eltitkolom szenvedések,

Kinos szenvedések

Tengerébe bajomat.

Eltávozom személlyedtõl,

Szivedtõl nem távozom; -

Miként válhatnék el ettõl,

S nemes hivségedtõl?

Oh! ettõl nem távozom,

Nem távozom, nem távozom!

4

Látlak én messzeségemben

Nagy messzeségemben,

S lelkeddel beszélgetek;

Csókjaidra képzésemben,

Édes képzésemben,

Csókokkal felelgetek.

Estvéli gyenge szellõktõl

Kérdezd hollételemet,

Megmondgyák õk; s nyögésektõl,

Csendes nyögésektõl

Tanuld ki szerelmemet,

Hivségemet, hivségemet.

5

Emlékezz meg imádódról,

Igaz imádódról,

Te is, szivem reménye!

Gondolkodgyál barátodról,

Eskütt barátodról;

Ez szerelem törvénye.

Számot tartok hivségedre,

Félvilágért nem adom;

Emlékezz eskütt hivedre,

Ó eskütt hivedre,

Lásd, én immár bujdosom,

Már bujdosom, már bujdosom!

1782-1784

A csalfa szivnek megvetése

..........................

1

Hasztalan mászkálsz lábomnál,

Esmérem már szivedet:

Nincs helyed buzgóságomnál,

Mert megszegted hitedet.

Menny annak nyögni ölében,

Kinek leltél szerelmében

Édesb kellemetességet,

Mint nálam gyönyörüséget.

2

Nem bizom szinre magamat

Ezután, ha szeretek;

Láng gerjessze fel lángomat,

Külömben nem éghetek.

Még kék szemeknek sem hiszek,

Sem szóknak, mellyek, mint vizek,

Kedvesek, mig csergedeznek,

S a lehellettel enyésznek.

3

Legalább e hasznát vettem

Megcsalt szeretetemnek;

Noha többet érdemlettem, -

De ez elég szivemnek.

Te pedig, ha jut eszedben,

Melly nemtelen vagy szivedben,

Pirulj, s felejts el engemet. -

Háláld evvel hivségemet.

1782-1784

Egy hiv szivnek kedvesse sirja felett való panaszi

..................................................

1

Im, koporsód ajtajánál áll hiv szeretõd!

De látom, hogy bé van zárva setét temetõd.

Nyisd fel! készen vár már ölem, hogy ölelhessen,

Szivem pedig, hogy itt veled elenyészhessen!

Ah! kegyetlen Párkák,

Kik e sirba zárták

Szivemet - kedvemet

Füstben oszlatták.

2

Oh Halál! mit kegyetlenkedsz az olly sziveken,

Kik csak most kezdtek örülni szent hivségeken? -

Mit mutatod hatalmadat gyenge ágakon,

Tegnapi hajnalba kinyilt virágszálokon?

Bus birodalmadnak

Mi örömöt adnak,

Ha ezen - erõtlen

Szálok hervadnak?-

3

De nem jön hivemtõl szózat, nem jön felelet,

Melly keresztül hatná ezt a gyászos fedelet;

Ó pedig be jól esmérte elõbb szavamat!

Most hágy elõször egyedül sirni magamat!

Ha elõbb könyvem folt,

Velem gyütt gyászolt;

Örömünk - gyötrelmünk

Közönséges volt.

4

Már a halál feloldozta illy köteleit;

Nem boritthattyák már könyvek ékes szemeit!

Nyugodgy tehát, áldott lélek, békességedben!

Tudom, ha nem szólsz is, képem fenn van szivedben.

Mig bennem a lélek

Piheg, gyászban élek;

Már többet - vig kedvet

Nem is reménlek.

1782-1784

A megaggott világ-fiának emlékezete

...................................

1

"Reménség, reménség! be hamar megcsalál;

Vasmaeskával festve be heába valál!

Szomoru szivemet béborittá halál,

S valamerre szemem vetem, mindenütt gyászt talál."

2

Szép termet, rózsaszint mutató ábrázat,

Bibor, bársony, selyem, s aranyos ruházat,

Megrontott sok ifjat, nem kettõt, sem százat;

Elpusztittott sok szép várat és sok nemes házat.

2b

[Kis ajak, gyenge kéz hányat széditthetnek?

Szökõ pillantások miként hevitthetnek?

Hogyha kifedve szép mellyek piheghetnek,

Melly szivnek van olly bástyája, kit meg nem gyõzhetnek?]

3

Életem tavasszán én is rabjok lettem,

Midõn szép Klórisom karjain nyöghettem;

S ha csak egy csókját is kihizelkedhettem,

Paradicsom örömérõl majd elfelejtkeztem!

4

Mulattam hivemmel kertek árnyékában,

Csendes magányosság édes homályába;

S áldozatot tevén Venus templomában,

Bemetszettük neveinket a hársfák héjjába.

5

Táncoló paloták, ti kedves heleim!

Hány titkot láttak ott csintalan szemeim,

Hány szivre repdeztek érzékenységeim,

S hány ezer nyájos szorittást érzettek kezeim!

6

Elmultak mind ezek, elmult vidámságom;

Szomoru gonddá vált régi nyájosságom;

Jelenti képemen csüggedt pirosságom,

Hogy már végére hanyatlik - ifju bolondságom!

1782-1784

A végsõ óra

...........

Érkezik már éltem vég szempillantása,

Kitelt lelkem agyag s romlandó szállása;

Megunta zsellérjét! kifogy erejébõl,

Ezer kinnyainak kegyetlenségébõl;

E nagy játékhelynek vétkes piacáról,

Szines örömöknek csak fövény halmáról!

1784

Ájtatos ének

............

1

Egyenlõ szivességgel

Áldgyuk Istent szolgájában,

Kit tetéz dicsõséggel

Az idõnek utoljában;

Boldog Lõrinc, te vagy ez,

Kit szivünk titkon nevez.

2

Melly buzgóság foglal el

Ifjuságod zsengéjében!

Nem jössz, de repüléssel

Mész Szent Ferenc szerzetében,

Ó szerencsés serénység!

Melly fut, merre hiv az ég.

3

Szentség példája lettél

Szerzetednek örömére,

Azért szélyt küldettettél

Igaz hit hirdetésére,

Itt mondhatták felõled,

Hogy Isten szólt belõled.

4

Olly buzgóság lelkesitt

Apostoli tisztségedben,

Minthogy az ég tüzesitt,

Kiért égsz egész szivedben,

Hogy mihelyt szavad hangoz,

Száz annyi gyümölcsöt hoz.

5

Részt vettél édes hazánk,

Te is Lõrinc, oltalmából,

Hogy Mustafa rohant ránk

Vért szomjuhozó honából,

Hadaink már rettegtek

S Lõrinctõl szivet vettek.

6

Bizonyságok mezei

Székesfehérvár várának,

Hol pogányok ezrei

Számlálhatatlan állának,

Ha itt ég nem védelmez,

Népünk egy talpig elvesz.

7

Ugyde Lõrinc itt valál,

S elõl mész kereszt jelével

Fut elõled a halál

Minden pogány erejével,

Személyednek látása

Török tábor romlása.

8

Mennyi csuda segéltség

Jõ még Lõrinc kérésére!

Pillantásban egészség

Egy asszony rugó erére,

Mellyet szerencsétlenül

Borbély vágott keresztül.

9

Más, ki rákot érezte

Tüzesedni ki mellyébõl,

Csak Lõrincet nevezte

S mingyárt kigyógyul sebébõl

Nem emberi erõ ez,

Mit Lõrinc érdeme tesz.

10

Illyen dicsõségednek,

Lõrinc, zengjük méltóságát,

Terjeszd segéltségednek

Reánk is hathatóságát,

Testi, lelki sebeinket

Látván, gyógyitts bennünket.

11

S mint Fehérvár tájékán

Meggyõzted ellenségünket,

Ugy lelkünk nagy csatáján

Segéltsd erõtlenségünket,

Hogy a véglehellések

Legyenek szerencsések.

12

Áldassál egy Istenség,

Ki három vagy személyedben,

Tied minden dicsõség

E roppant teremtésedben.

Tisztelvén szenteidet,

Nyerjük el kegyelmidet.

1784

Horváth Ádámnak

...............

Barátom!

Mivel érdemlettem érzékenységedet,

Hogy érettem bura süllyeszd vig lelkedet,

Hogy értem keseregj; hogy ég végzésével

Vigasztald szivemet jobb sors reménnyével?

Nem vagyok sem véred, sem régi barátod,

Csak azolta szeretsz, hogy kinomat látod.

1784

Pyrkernek

.........

Bármelly csekély légyen ezen adományom,

Emlékezz meg rólam kedves Tanitványom,

S mivel erkölcsidet mindétig szerettem,

Egy-két szent sohajtást tégy, kérlek, érettem.

De leginkább akkor, mikor már nem leszek

S a halandóságnak karjain enyészek.

Több haszna lesz ennek, mintha könyvet sirnál,

Vagy koporsóm fölé néma szókat irnál!

Néhai jó akaród és tanitód

Ányos Pál.

1784

- *** -