Áprily Lajos összes versei
TARTALOM
FALUSI ELÉGIA
Ajánlás
A rím
Falusi elégia
Nevek
Árpád
Endre
Ödön
Péter
Valér
László
A hold kiszáll
Hómezőkön is túl...
Ősz
Szüret
A tanya
A malom
Tutajok
Séta egy holt városban
Kisváros
Kolozsvári éjjel
Most már a holt fürdőt is ismered
Vonatra várok
Találkozás
Szeptember
Kis fenyőfa
A torna végén
Órák
Antigone
Patroklos alszik
Jozafát
Őszi monológ
Búcsú a havastól
Naplemente, I
Láng a ködben
Szalonka-les
Hóban
Álom a vár alatt
Az irisórai szarvas
Halálmadár
ESTI PÁRBESZÉD
Éjjeli zene, I
Tavaszodik, I
Marathon
Hallali
A győztes
Március
Faust ünnepén
Márta
Tündér-határon
A márványunk meséje
A finále
Bessenyei
Vadludak
Nostalgia
Fiamnak
Karmester-ős
Áldozat
Tetőn
A Fejedelemhez
Opitz Mártonhoz
Októberi séta
Menjünk a hóba
Esti párbeszéd
Vigasztaló vers
Nyár
Fekete lány
Utolsó tutaj
A hegyek
A hegylakók
Juhok
A tűz az ormon
Apám emléke
Ha élne
A völgybe vissza
RASMUSSEN HAJÓJÁN
Tavaszi háború
Napló
Tavasz a házsongárdi temetőben
Rabok
Levél
Virág-ének
Szeptemberi fák
Vers vagy te is
Ma milyen szép vagy
Téli reggel
A fiatal tanítónő halálára
Ahasvér
Holló a kereszten
Esti dal
Vihar után, I
Koromszem
Ikaros
Két virág
A vasúti őr dalol
Holló-ének
Találkozásom Farkas Gabriellel
Rasmussen hajója
Fegyvertelen vadász dala
Hídon
Utcák
Feldkirchi hangulat
A podságai forrás
Életrajz
Madarak
Vallomás
RÖNK A TISZÁN
Fegyverszünet
Köszönet a napsugárnak
Beethoven halála
Szilencium
Kerget az ősz
Ének a halkuló madárról
Kőtörés a völgyben
A tengeren rab énekel
Így akarja a sors
Otthagyod a házadat
Keleti szél
Biztatás a télben
Halott pásztor őrzi a telket
Gyümölcsoltó
Imádkozom: legyek vidám
A madarász
Mindszent
Kisért a nap
Mátrabükki sí-nyomok
Pillanat, I
Mogyorók
Magányos aktor Kecskeméten
Kék őszi nap
Ritkul a hosszú mályvasor
Kék sugarak
Az út
Az aranymosó balladája
Arythmia
A menekülő vers
Valaki sír
Új középkor
A kor falára
Rönk a Tiszán
Az orvhalász
Tavaszi fény
Enyedi csend
Nyugtalanság
Régi város integet
Mély, tompa hang
A menekülő
Jaj, a vihar
A LÁTHATATLAN ÍRÁS
EGY POHÁR BOR
Egy pohár bor
Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek
A zarándok
Denevér - foly a vér
A láthatatlan írás
Őszi muzsika
A csavargó a halálra gondol
Most szólj, rigó
Veletek vándorolgatok
Beszélgetés a földdel
Rohan a kő
Pisztrángok kara
Királyasszony kertje
HOL JÁRT A DAL?
Bibliásan
Így kellett volna
A sötétség verse
Kálvin,1535
Észak felé
Skót hangulat
Lassú szárnyon
Hívogat a szél
Valaki jön
Elhallgatás
Félelem nélkül
A névtelen fogoly
Hol járt a dal?
FEKETE KŐ
Fekete kő
Két út
A kertbe ment
Együtt az erdőn
Aranykapu
A halott
Kalács, keddi kalács
Fehér kiséret
Az esküvő
Szilveszter
Túl ötven erdőn
ÁBEL FÜSTJE
ÉBERSÉG
Magányosság
Suhogás
Nyírfák
Őszelő, I
Októberi kép
Napsugár
Lemenő nap
Éjjeli szél
Egyedül
Csend, I
Az őz
Ágyások
Kisanna jön
Anyám hangja
Az álmom őre
Pillanat, II
Apám, anyám
Árnyékok
Menj!
Keresni fogsz
Az őszi hang
Üzenet
Hol vár a rév?
Titok
Fatolvaj
November, I
Sötétben
Meddig él a csend?
Unoka
Visegrád, I
Erasmus
Vakoknak mondom
Március, 1944
Tavaszi hajtások
Hős
Európa
Riadó
Klió
Laokoon a kisebbik fiához
Ütközet után
A Duna tavasza
Legenda
Az elesettek
Buda, 1945. február
Menedék, I
Éberség
Jehova
Az én poétám
Kicsi virág
Égzengés, I
Foszlik a köd
Tavaszodik, II
A háború
A Sphynx
MENEKÜLÉS
Féltél, anyám?
Gyerek-szemmel
Szélcsend
Labda-fellegek
Menekülés
A varázs
Hideg fellegek
Fellegvonulás
Új raj vonul
Szürkületkor
Ábel füstje
Zivatar
Az égi oszlop
Viharfelhő
Együtt velük
MADARAK ZENÉJE
Pirók
Jynx torquilla
Koncert
Madarak zenéje
Hajnalszürkület
Zöld harkály
Szajkók
Halász-sas
Három madár
Fekete rigó
Gyurgyalagok
Költöző madár
A hűségesek
Cinkék
Ködben
Motacilla alba
Májusi reggel
Ölyv
Rigó
Vale
Tél
GYILKOS APOLLÓ
Aszály
A mennynek mondom
A szörnyeteg
Gyilkos Apolló
Feloldás
Zápor
BETEGSZOBA
Testem
Betegszoba
Műtét
Ennyi maradt
Esik
Keselyű
Hajnalodik
DÍSZTELENÜL
Havazódó fiatal lány
A kiránduló társ emléke
Sebezhetetlenül
Epigramma
Vénség
Naplemente, II
Az apa
Világítás
Az utolsó találkozás
Eső
Az illanó szín
Isten veled
S ha megfakult...
Az utolsó körben
Fáradtság
Csüggedés
Dísztelenül, I
FORRÁSVIZEK
Parajd, 1897
Parajdi forrásvizek
Málnászó öregasszony
Bolond Zsuzsika
Ének a Küküllőhöz
A régi házban
Halálpatak
Tavaszi viharok
Menta
Juhászkutya
A tűz kialszik
Viharfelhők
Vadlúd
Új hős
Természet, I
ANNÁNAK HÍVTÁK
AZ ÖREGSÉG ÁRNYÉKÁBAN
Laokoon
Téli út
Az öregség árnyékában
Új tavasz
Narcissus
Rossz éjszakák
Tavaszelői szél
Völgyek vándora
Nulla dies sine linea
Fellegek játéka
Nem lehet
Felelet
Trauma
A félkegyelmű
Séta Debrecenben
Falusi postaló
Odysseus végső kalandra indul
Nő már a nap
A februári hó dalol
Tavaszi vizek
Kakukk
Fűzfa-zsongás
Csorgó
A somvirágos oldal
Hivogató vers
Visegrádi vadászat
Hová lettek?
Maion
Anonymus
Párversek
Szorongás
Ködös évszak előtt
Északi rózsák
Őszi rigódal
Hypertonia
JELENTÉS A VÖLGYBŐL
ÁMULNI MÉG...
Jelentés
Ámulni még...
Szarvasok
Amerre Dante járt
Assisi, jöjj...
Agadir
Az erősebbek
Felhőt szerettem nézni
Prometheus
Felicián leánya
Pataki bor
Kis ballada
Lidi fogadósné
Farkaskutya
Kérés az öregséghez
Megtisztulás
Egy nap
Három nő
Nem mondhatom már
Kézszorítás
Még élek
Apámra gondolok
Költő
Faust és a Gond
„Ó, idő, futós idő”
Jöjj, négysoros
Vád
Üstökös
Szirti sas
Mi a neved?
Hol itt a rév?
Fényképemre
Ravennai strófa
Nézz fel!
A sárkány
A változás
Az öregség barlangjában
Ha vén vagy már
Non omnis moriar
Fecske
Az irigyem
Száguldó autósnak
Társtalanul
Öregasszony arca
Szív
Véndiákok
Fényképet néztem
Szobor
ÉVSZAKOK ZENÉJE
Rímjáték havasesőben
Új cinkeszó
Megcsordul az eresz
Hív a verőfény
Mennék eléd
Március 1
Patakom
Zsenge március
Szőkül a fűz
Régi poéta
Jössz, ifju zöld...
A somfa-csonk
Tavaszt hozok
Szajkó
Napkelte Visegrádon
Visegrád, II
Hazug tavasz
Didergés a tavaszban
Torz március
És mégis jössz
Fácános erdőn
Sárga színek
Induló rigódal
Fácán-hang
Leánykökörcsin
Borúra fényt várj
Déli szél
Győzelem
Fűmagot vetettem
Új fény
Könyörgés a tavaszhoz
Április bora
Tavaszi pillanat
Ébredező mythologia
Eros
Felhők alatt
Hogy hívtalak
Örülj, szívem
Új bor
Langyos eső
Rügyeknek és madaraknak
Dunánktól kérdem
Az első égi szó
Áprilisi hangulat
Ti-ti-ti!
Altató
Esőcseppek
Szeret az erdő
Tavaszi ég
Így is jöhetne
Telehold
Május muzsikája
Heves májusi napon
Májusi strófa
Marasztanálak, májusom
Nem maradt tovább
Júniusi éjszakák
Égzengés, II
Hallgató kakukkszó
Csiga-nyom
Vihar előtt
Növekedés
Éjjeli zene, II
Akácerdő, viharban
Csendesülő vihar
Látogatás
Ott vándoroltál
Közeledő vihar
Villámok
Varjak
Erdőszéli tölgy
Pázsiton
Kánikula
Jöjj, hűs eső
Nyárvégi játék
Szeptemberi ég
Biztatás fiatal fenyőknek
Néma kőbánya
Őszelő, II
Kopogtatás
Fényfolt
Deres a fű
Az őszre várj
Ladik
Vadlúd voltam
Ragyogó hervadás
Carpe diem...
Király az őszben
Gesztenyelomb
Lomb-halmok
Fácánkakasom
Süvöltő
Csak menj
Hinta
November, II
Őszvégi kicsi dal
Lesnek reám
Nyílvessző
Intérieur, I
Csend, II
Hóhullásban
Rabló
Hófúvás
Kunyhó
Regösök húrján
Mit rejt a köd?
Fázom
Téli panasz
Védő ködben
Kerget a tél
Ne keressetek
Téli könnyek
Madárszó a ködben
Erdei út
Búcsú a hótól
Zúzmara
Téli tanács magamnak
Fa vagyok
Intés kutyámnak
Kutyám halálára
EPITÁFIUM
Tavaszi reggel
Epitáfium
Majd ringatod...
Patak - !
Tarkul a völgy
Szomszédok
Kín és vágy
Jöjj, zöld madár
Ütés
Borogató kéz
Új szó
Majd az idő...
Késsel beszélek
Csodát!
Jöjj, Múzsa...
Négysoros a négysoroshoz
Gyász
Most ősz-idő jön
Novemberi esőben
Vadlúd-vonulás
Ablakhoz szálló cinkeraj
Nagy őszi csend
Rigó riaszt fel
Csóka-hangok
Kiszáradt nyírfa
Romok
Kinek mondjam?
Téli jelentés
Indulnak már
RÓMAI ŐRVONALON
Káprázatok, I
Amphitheatrum
Aelia Sabina
Lunula
Szentendrei vízió
Aquincumi strófa
A gladiátor
Gaia Valeria Nonia
Marcus Aurelius
Az őrszem
AKARSZ-E FÉNYT?
ŐSZI TÜKÖR
Apámnak
Kritika
Vizimalom
Fekete lány, II
Ismét viharban
Rábamenti alkonyat
Megtorpan hajrázó futásod...
Kirándulás
Párizs ajándéka
Maholnap őszi ködben
Hoztalak...
Két ácsfiú
Ómagyar Mária-siralom
Négysoros
Az én csodám
A fák
Két város
Virág helyett
Város...!
Enyedi diákok
Az igazoló könny
Ki mondja meg...
A nap krónikájából
Túl minden párton
A kor
A legyőzöttek strófája
Szóltam a szélhez
Csak egy virág
Dante
Itélet napja
Nietzsche ellen
Nyugtalan égbolt
Búcsú a kortól
Legyen már vége!
Az elveszett hang
Ki hallja meg?
Messiás nélkül
Lelkem felel
Haza
Bárányfelhők
Légy hős
A rabló
Miatyánk
Verőfény
Nagy tél után
Köd, I
Omlik a fal
A harc végén
Taganrog
Ketten
A fáklya éneke
Forrás!
Híradás
Silet Musa
A dezentor
Nyírfa voltam
Kivánság
A ragyogó madár
Köd, II
Sárréti zongoraszó
Negyvenéves fiamnak
Bevezető strófa
Fájdalom
Hívogatás
Jó vagy, Ravenna...
Hitető játék
Akarsz-e fényt?
Védekezés
Mulandóság
Vándor
Indulj
A hegy bibor...
Oidipusz leánya
Szélvihar
A szenvedő
Ada-Kalé
Karácsony-est
Ámokfutó
Irigyemnek
Akkord haláltáncból
A halál himnuszából
De profundis
Imádság
Nagy pesti télben
Bartimeus
Útravaló
Szép elmúlás
Varjú a hóban
Őszi tükör
Üzen az ősz, I
Vágy
Olvasó nő
Vadrózsafa
Vers-bírálat
Borvíz
Templom
A túlsó partról
Töredék
Áprilisi mennydörgés
Elkésett villám
Zsémbes kis vers
Kirándulók
Részvét kisér
Vesztőhelyen
Mámortalanul
Ha már az utat nem folytathatom...
Ne ejtsetek majd szót ágyam körül...
NAPFOGYATKOZÁS
Oedipustól kérdezem
Megraboltan
Pilinkézz, porka hó
Mint Shelley...
Törött pohár
Halk suhogás
Koratavasz
Fénylik a hegy
Újra itt vagy
Ibolya
Szállj, Ábel füstje
Országút és ösvény
Szemem siettet
Májusi vihar
Mostoha május
Árvíz
Kevélykedőnek
Fülemileszó
Tanács
A sebek fájtak
Albert Schweitzer
A magas nyárfa
Atra cura
Vonaton
Zempléni táj
Vércseppem sorsa
Relativitás
Tél integet
Intérieur, II
Milton
A negyedik emeleten
Nagyvárosi ködben
Csókolj, verőfény
Ritka madár
És újra nő a nap
Zsófika
Valahol indulsz
A tavasz felel
Az első villám
Emlékezet
Senilia
Fátyol mögött
A növekedő fényhez
Fogyó idő
Gondtalan madarak
Talajvizek
Mit érsz, tavasz...
Gyermekkori emlék, I
Veszteség
Ünnep előtt
Almahéj
Turgenyev
Ami kibírhatatlan
Dísztelenül, II
Biztatás
Hangolnak már
Rügy-rengeteg
Vezeklés
Annácska
Magányos éjjelek
Áprilisi strófa
Éjjeli nesz
Álmatlan órák
A nyírfa sírt
Dalol a pinty
Menedék, II
Autóút temető mellett
Sír a nyírfa
Gyönyörű napok
Ragyogó nap
Oriolus galbula
Unokám kirándulásra ment
Értem a szót
Vendég-fogadás
Szemérmetes pinty
Sugártalan nap
A völgyünk csendje
Erdei jelenet
Sötétedik
Az öregember és a halál
Kiáltás
Május halottja
Nagy fehér felhő
Apa, fiú
Napfogyatkozás
Felelet egy ismertetőnek
Glaukoma
Ábel és a rengeteg
Temetés után
Fiatal nő
Seregély-had
Mi vár reánk?
Kis fehér felhők
Félvers
Kolonoszi kép
A benyújtott kéz
Férfi vagy-e?
A zene fogy
Ketten figyelünk
A halál rokona
Ha megkérdeznéd...
Június 21.
Ludak
Természet, II
Ó, júniusok
Csendes pillanat
Ember!
Köszönet
Látogatók
Hang hívogat
Felismerés
Vállald a szót
Élni akarok
Azúros ég
Tájszólás
Nyüzsgő bolyok
Gyermekkori emlék, II
Unokák
Üzen az ősz, II
Mélységes csend
Az álomhoz
Az öregség ellen
Lemezen a hangom
Október, I
A vízi szörnyeteg
Öregek az őszi parkban
Régi lány
Ázott galyon síró madárka szól...
Őszi csoda
Kályhatűz
Falevelek
Október, II
Dédunoka
Könnyek
Magamnak
Az önistenítő
December végén
Mámoros verselő
Ritka csókok
Ne zúgolódj
Adonis vernalis
A RÉGI FORRÁS
Fiatalkori versek
Álmodozva
Iduska
Czi!
Ad astra!
Szonett
A régi húr
Március, II
Emberek
Vihar után, II
Zúg a patak
Káprázatok, II
Lemondás
Chopin-albumra
Örökség
Ave Galbina!
Lakótársam
Valamikor
L'heure exquise
A túlsó part felé
Falusi nyár
Memento
A Chopin-gyászinduló egy versszaka
Sírrablás
Merész dolog ma stanzában dalolni...
Ismayer
Az éj kutyái
Május virága...
Őszi versek
Táncrendre
Régi emlék
Dal az iskoláról
Lámpafény
Csend, III
Vakáció
Olyan mindegy
ÁLOM A VÁR ALATT
GYERMEKVERSEK
Rapsonné erdejében
Pele-ütő Dénkó
Ne haragudj. A rét deres
volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös
folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse
jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot
kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsu
váza,
mely őrzi még a nyár
borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.
Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok.
Egyszer csak itt van s mint
kis ér,
csilingel és kisér, kisér.
S fürtös csengő lesz:
hangpatak,
amelybe új csengés szakad.
Mentát locsol, szirmot sodor
és illatos lesz, mint a bor.
És mámoros lesz, partot ont,
kurjongató, vidám bolond.
A mély felé örvénnyel ás,
hogy belenézni: kábulás.
A fényen tündökölve fut
és fényes tündérvölgybe jut.
S tó lesz, virágot úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem
kering -
csak ring s a lelkem benne
ring.
1
Nagyalvók, itt az égerfák
tövében,
reám ismertek, ugy-e: én
vagyok.
Be régen is volt, úristen,
be régen,
mikor mosolygó élők
voltatok.
Vágytam, nem is tudom már,
mennyi éve,
meghitten járni újra
köztetek,
harangvirágos, omló föld
ölébe
olyan nagyon miért
siettetek?
Én messze jártam, szomjazó
csavargó,
vérhullatásos arra most az
út:
míg nagy mezőn embert
kaszált a sarló,
magammal vívtam irtó
háborút.
Mikor a völgy felett zúgott
a gránát
s a régi föld rengett alattatok,
a borzalmas ötéves éjszakán
át,
ti, ugy-e, akkor is
aludtatok?
S míg szenvedő szemem
rémségre döbben,
itt korhadt rács közt
csöndes fű zizeg,
s idegtelen, odvas
szemgödrötökben
letűnt világom képét
őrzitek.
Marasztaló
varázsbarlangotokban,
szemgödrötök védő
mélységiben
- anyám emlőjén sem
pihenne jobban -
kisgyermek-arcom is békén
pihen.
S az esztendő hiába
fordul újra,
a lombokkal hiába sápadok,
ott élek én pirostüzesre
gyúlva,
ahogy régente annyit
láttatok.
A megtartó és féltő
aggodalmat
nem is felejtem el, ne
féljetek:
viszonzásul, becézgető
hatalmak,
húsz éve őrzöm kedves
képetek.
Megőrizem rózsásnak,
mintha élne,
magam teszek most
bűbájos csodát,
s harangvirágos, omló föld
ölébe
viszem hűséggel és
védem tovább.
Jó bácsik, nénik s holtjaim
szemében
szelíden alvó rózsás
kisgyerek:
nagyalvók, itt az égerfák
tövében,
viszontlátásra. Béke
veletek.
2
Testvér, ki itt már harminc
éve alszol
kábult, véget nem érő
álmokat,
amíg körül rigó- s
poszáta-dal szól
és altat holtat és
virágokat,
Testvér, ki nem hagytál rám
semmi képet,
egy korhadó rács emlékét
csupán:
elindultam most - megkeresni
Téged -
e pislogó jánosbogár után.
De halk emlékkel hasztalan
kereslek,
a régi rácsos halmot nem
lelem.
Ahol a föld lassan fölitta
tested,
most vadbozót és vadvirág
terem.
Éger tövén piros szamóca
lángol,
a százszorszépnek lepke
tetszeleg,
és vadméh gyűjt a
liliom porából -
Eltűnt Testvérem, hol
keresselek?
3
Testvér, ki tőlem
bokrok és virágok
hűs, illatos titkába
rejtezel,
Testvér, akit már fel sosem
találok:
miért vagy hozzám mégis oly
közel?
Mint kisfiúcska, jártam itt
naponta,
valamikor sok boldog éven
át,
kis társaimmal gondtalan
csapongva
magamnak itt leltem
játszó-tanyát.
Testvér, Tevéled semmit sem
törődtem,
a szomszédságod csöppet sem
zavart,
kis gallykunyhómra lombokat
ha törtem
s halomba raktam a hullott
avart.
Ha csábítottak a piros
szamócák
vagy az aranyporzójú liliom,
vagy vakmerő kézzel
téptem le rózsát
ápolt virágú szomszéd
sírokon.
Ha gödröt ásni jött
ásós-kapás nép,
kíváncsi kedvvel néztük,
mennyit ás,
és nem volt több, mint
kedves tűzijáték,
halottak napján a világitás.
Játékainktól nem volt semmi
messzebb,
mint a koporsó és a furcsa
holt:
lelkendező, meleg
gyereksziveknek
Halálország az élet kertje
volt...
Aztán: bolyongtunk messze,
hánytvetetten
és hűtlenül elhagytunk
Téged is.
Tudás fájának áldozatja
lettem
s Halálország most már az
élet is.
Azóta: Testvér, Téged is
szeretlek,
járván halálos örvények
felett,
azóta bútlanságomért
vezeklek
s kábult fejem a
mélytől szédeleg.
Testvér, ugy-e, Te is már
elfeledted
álomriasztó kis játékaim,
ha pajkosan futottam át
feletted
vagy néma szomszédok
sírhalmain.
Talán, míg kis lábam
dobbanva rajtad,
rigót-elejtő lázban
átszaladt,
talán, ha megvolt még a
keskeny ajkad,
Te mosolyogtál lent a föld
alatt.
4
Testvér, Te itt már harminc
éve alszol,
dédelget itt egy névtelen
verem,
és harminc éve híred sincs a
harcról,
amit mi vívunk szörnyű
éberen.
Halálos úr pihentető
kegyelme
e helyt örök hűbért
adott neked.
Minket az élet portánkról
kiverve
kálváriás utakra kergetett.
A semmisülés kéje ringat
itten,
míg én, magamra lázadó Kain,
hányszor homályos rengetegbe
vittem
emberkerülő
háborgásaim.
Szító tavasz vagy nyári nap
verése
itt nem hevít, a porló csont
hideg,
de rettentő az élt szív
büntetése,
a Dante-kínnal zendülő
ideg.
Undor kinoz, vagy
perzselő kivánság,
langyos szigetre nem jutunk
soha -
Mért csak Neked jutott a
nagy kiváltság,
az ifjan-elmulás felségjoga?
S mégis, ha szánva, sajgó
életemnek
cserébe kérnéd megmaradt
felét,
csöndes Testvérem, mert
nagyon szeretlek,
el nem fogadnám a kinált
cserét.
5
Apád, ki itt hagyott
magadra, árván,
kit bús emléked most is
látogat,
búcsúzva bízta rám: „A sírja
táján
szedj majd a sírra friss
virágokat.”
Virág, virág a sírra volna
bőven,
a kis kapun túl színtenger
fogad.
Mégis mit ér, ha széles
temetőben
meg nem találom régi
sírodat?
De szálló rímek tán Reád
találnak,
színes virág helyett komor
virág:
Testvér, lelkében fűnek
és virágnak,
fogadd el ezt a bús elégiát.
Oly bibliás-szelídek, mint a
János,
és fátylasok, mint
őszutón a hold.
Aki viselte, csöndes és
leányos,
vagy férfias, de gerlelelkü
volt.
Halk útitársak, kedves
alakok,
arcukra enyhe békefény
világol.
Kezükben könyv, virág vagy
sétabot,
amint kilépnek
emlék-félhomályból.
Most nem tudom, mi kárhozat
haragja
tiporta, mely rettentő
istené,
hogy úgy jönnek fekete vérbe
fagyva,
minthogyha Dante pokla
küldené!
Jönnek tolongva és
hivatlanúl,
tetemre hívó, támolygó
sorokban,
torzult arcukra Rembrandt
fénye hull,
ha gránát mennydörög vagy
akna robban.
„VIII. 28. Enyed jutott
eszembe.
Ha meghalok, mi lesz a
kisfiamból?
Dnyeszter, cölöp-tutajhíd,
Mariampol.
A híd ívén: Zum Sieg. A
győzelembe.”
A győzelem volt
lelketekbe írva,
rohamra űző,
vakmerő igéret,
s vesztett csaták után
kihullt a véred,
eposzból így lett
rettentő szatíra.
S Uzsoknál új fű leng a
régi véren.
Mariampolnál bosszuló hadak
rohannak most a
„győzelem” nevében.
Amíg belőled semmi sem
maradt,
csak egy homályos, bús
emlék-alak
s tekinteted egy kisfiú
szemében.
Holdfényes erdőn barna
őzre lesni,
páfrányos partról fogni
gyors halat,
kicsi kosárba friss gombát
keresni
nagy szőke-szürke
törzsű fák alatt,
horzsolt kis térddel
győzni durva sziklát,
fenyvesben szedni édes
áfonyát
és pamlagos mohon járni
mezítláb -
hát nem lehet, jaj, nem
lehet tovább?
Volt, hol nem volt... Most
véres bosszutor van.
Krimhilda napja, szomjas és
komor.
A vendégek kidőlnek
hosszu sorban
s padlóra ömlik itt a drága
bor.
S a testhalmokra új lábak
taposnak,
egy titkos átok sorsokat
kever -
s Hagennal együtt, jaj,
vérébe roskad
ártatlanúl a zsenge Giseler.
Néhány napot ha vártál volna
még:
napfényes ősz jön és
kirándulások,
győzelmet fognak
ünnepelni mások
s színesebb lesz az
életbúborék.
Egy forró könnycsepp, egy
szikrányi élc:
hiánya lesz a
győzedelmi karnak,
halálsúlyos rögök fognak,
takarnak,
s nem sejtheted most már,
hogy bennem élsz.
S mogorva tél egy képet küld
elém:
az ódon utca árva,
hangtalan,
csak ablakodból hullt a hóra
fény.
Az íróasztalnál egy ember
állt,
mozgott, keresgélt, furcsán,
lázasan -
s nem tudta, hogy már rég
halottra vált.
Mosolytalan, tétova
kisgyerek,
mikor felelni kell, a hangja
reszket.
A latinból sosem tanulja meg
a híres dulce et decorum
est-et.
Ha nap süt rá, szabad órákon
át
erdőbe űzi egy
titkos szemérem,
mindig minthogyha rejtené
magát
(később nem is lel rá a
harci érem).
Sötét vackán is álmokat
csihol
s az álmához szeretne tiszta
párnát,
s talán akkor is álmodik,
mikor
titok-testébe tép az éji
gránát.
S nyitott sírjánál zeng a
hősi szó:
„...nevét nem fogja
emlegetni forum,
de hős volt mégis.
Tudta: élni jó,
de halni is szép. Dulce et
decorum...”
(Tábori lap)
„Haragszol, testvér? Nincs
reá okod.
S ha volna: este én már nem
leszek.
Békült szivemmel hóba
roskadok
s ragyogva néznek rám az
Alpesek.
Gránát szakítja itt a
szűz havat
s a sárban füstokádó poklot
ás.
Fejem fölött ezernyi
gyorsvonat,
echózva bömböl a hegyóriás.
Indulunk mi is mindjárt
messzire,
a poklon túlról nyújts
testvérkezet.
Én nem haragszom többé
senkire...”
Este roham volt. Este
elesett.
1
Véres, de nem félelmes. Nem
zavar.
Vádas csapatban csöndes
néhai:
egyensúlylelkű, ritka
észmagyar,
legjobb barátja Kant és
Bolyai.
Eszmény. Professzor.
Vallomástevő.
Reátapadnak csillogó szemek.
Lelkes világa: szellem,
szám, erő -
amíg a föld alatta megremeg.
Küszködve ébred, ingadozva
vár,
jól tudja, hogy mindent
kockára tesz.
De reng a föld és lángol a
határ -
s a karját megragadja
Szokratesz.
2
Ó, ezt az Egyet nem
törvényiga
nyűgözte zordul és nem
ár sodorta,
nem trombita és vér-romantika,
de lelke sodra állította
sorba.
S most már új csillag
gyúlhat új egen,
jöhet pokol, pusztulás, béke
bármi:
nem fog már többé csöndes
Őrhegyen
diákcsapattal csillagot
csudálni.
És csöndesülő, fátyolos
szivek
marsot hiába vernek annyi
vérhez:
a végtelenben nem találja
meg
egy hang, mely holnap már
utána kérdez.
3
Mindig milyen korán aludni
ment.
Zsibongott még a sok
diákszoba,
s nagy homlokára már
leszállt a csend.
Be sokszor néztem azt a
homlokot.
Ó, nem, nem régi hellén
szobrokon:
az összhang ott a homlokán
lakott.
Hibátlan ívű ritka
béke-bolt,
alatta nagy szkepszis-tusák
után
a harcnak már örökre vége
volt.
Erdőn töretlen
tükrű, ritka tó,
mit szirti fecske szárnya
nem sebez,
se pásztordobta szikla,
csobbanó.
És mert nyugodtabb volt a
többinél,
irígye lett a robbanó acél,
a szent homlok ma már:
homlok-darab.
S a gőgös érc
győzelmet ünnepel -
pedig csupán a tükröt törte
el:
az összhang mindörökre
megmarad.
Nagy homlokára hogy leszállt
a Csend!
Mindig milyen korán aludni
ment...
A nap torzulva hull a kúsza
fákhoz,
nem ritkít már az ágyúk
ostora,
Egyet hörög még és kimúl a
páthosz,
s az óda itt fel nem támad
soha.
Gőzölve áll az árva
harci róna,
a köd leszáll, a lappantyú
sikolt -
és halkan, mintha holtak
anyja volna,
könnyel kiszáll a
sárgaszárnyu Hold.
Maholnap őszi ködben
áll a házunk
s körül a fák is
mindmegannyian.
S túl őszi tarlón,
hómezőkön is túl,
valahol messze jön-jön a
fiam.
Nyárban fogant, tavasz
világra hozza,
rózsás fülébe április kacag,
s nem olt halálos bánatot
szivébe
hervadt levél és
őszirózsa-szag.
Pici vendégét egypár kurta
évre,
már várja őt az
Élet-szálloda,
a nagy chaos-ból vakmerőn kiválik
s majd, büntetésül,
visszatér oda.
Új lét csirája, első
rózsabimbó,
kis álmodó az anyaszív
alatt,
zsarnokságod hatalmát máris
érzem:
bilincsbe verted mennyi
vágyamat!
Ó, mennyi álmom, mennyi
tervezésem
széttépte apró, nyugtalan
kezed,
mondd meg, mit adsz majd
érettük cserébe?
mit adsz nekem, ha Párist
elveszed?
Talán a sok feláldozott
reményből
tebenned szomjúság és vágy
fakad
és évek múlva majd valóra
váltod,
amit a sors ma tőlem
megtagad.
Amíg anyád bágyadtan
zongorázik
és gondol néha elmerengve
rád,
s künn ősz van -: fejét
tenyerébe hajtja,
jövődbe néz és mit se
lát apád.
1912. október
Most már a barna, dérütötte
rónán
mulandóságról mond mesét a
csend.
Most már szobádba halkan
elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó
Chopint.
Most már a kályhatűz
víg ritmusára
merenghetsz szálló életed
dalán,
míg bús ködökből búcsút
int az erdő,
mint egy vöröshajú
tündérleány.
Most nézheted kivülről
büszke-búsan:
hegy oldalában, csengő
ég alatt
dalos, pogányos munka mint
halad
arany croquantban, égő
chasselas-rouge-ban.
Az ég alján szedők
csapatja távol,
mint puttonyhátú óriás
csigák:
egy méla dallam halkan
hallik át
borús orosz
fogoly-symphoniából.
A hegytetőn púp: hordó
és szekér,
lomhán csurog bele az
őszi vér,
az ostorszó s a tréfa messze
pattan.
Egy meglesetlen, édes
pillanatban
két imbolygó alak egymáshoz
ér,
s a mustos, édes ajkuk összecsattan.
1917
Beteg fiacskámnak mesélem
Búcsúzva már a dombra száll
a nap,
a házak esti fényben
állanak.
Kapu kitárul, hangos
pásztorok
piros arcáról izzadság
csorog.
Itatnak. Fejnek... Majd
kiköt, pihen
ember meg állat álom
öbliben.
A színfedélen varju
szundikál,
a hold reá arany ködöt
szitál...
És hirtelen - csalódás?
látomány?
halk reszketés fut át a kis
tanyán.
És csöndesen megindul
felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, zengő
csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét
levél.
És ami nappal józan és
sivár,
mesefészek lesz, bűvös
ősi vár.
S forogni kezd, mint egy
búgócsiga,
ott alszik benne
Csipkerózsika.
A vén magtár ma
tündér-táncterem,
a kert arany gyümölcsöket
terem.
A pocsolyákon gyémánt fény
remeg,
kuruttyolnak a békahercegek.
Palánk tövéből égre
nő a bab
és Póli néni
seprűnyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén
gebe,
begyógyul minden ostorvert
sebe,
s száguld a pásztor, a kis
Lucián,
Maros vizén - az
Óperencián...
Az ősi várban kedves
mesenép
így éli mókás tündér-életét.
Táncolva lejt, nevet, vigan
lakik
holdfényes éjszakákon
hajnalig.
De hogyha földereng a szürke
fény
és elbődül az első
kis tehén,
a forgó kastély is döbbenve
áll
s tündéri népe messze
visszaszáll.
És szürke ember, állat
szerteszét
megkezdi újra szürke életét.
Egyhangúságban csacska
izgalom:
hullámos árban ócska kis
malom.
Láncokra verve sok-sok éve
már
ezüst vizen arany termésre
vár.
A keskeny pallóján aki
belép,
megérzi meghitt, ősi
életét.
Futó vendége mindig van
nehány,
falusi asszony, falusi
leány.
De férfiakból már csak vén
akad
s az asszonynép is fáradt,
hallgatag.
Egykor pedig itt volt a
tréfa-hely -
de sok hab elfutott azóta,
hej!
Most künn a szél is búsabban
dudol,
míg elbeszélnek a holt
fiuról.
Szitál a liszt, a
kőkerék forog,
fürödnek künt a
csordapásztorok.
A vén kaszál, a gyönge kéz
arat,
s a fiú lent a Montellón
maradt...
...Kolomp. Lejáratták a
tengerit.
És fenn a tölcsér újra
megtelik.
És újra hallasz minden régi
neszt
s egy régi asszony új mesébe
kezd.
A többi meg bóbiskol
hallgatag,
nem is tudod: figyelnek?
alszanak?
És közben hull a liszt: örök
homok -
s a nagy kerék künn sóhajt
és zokog.
1918
Állunk a parton. Szép
aranymadár
acélos fényű hullámokra
száll:
Tollászkodik a
zengő-szárnyu nap,
felé fehérlő foltok
siklanak.
Nagy méltósággal, mint a
hattyuraj,
a fordulóban úszik hat
tutaj.
Vizen derengő ősi
fantomok,
keletre lengő vízi
vándorok.
Kormánylapátról
gyöngyeső pereg
habloccsanásra. „Meddig,
emberek?”
„Zámig.” - A válasz tompa és
komor
s mélységes, mint a munka és
nyomor.
Alkonyba búgó titkos
harsona,
úgy zendül, mintha Thamust
mondana.
S tűnnek, haladnak,
szürke hat madár,
hét napja és hét éjszakája
már.
Az életfüst ha fojtogat,
a múltba költözik lakásom.
Ma rom-gyermekvilágomat,
e holt várost megint kiásom.
Egykor: mosolygó, messzi
föld
és rózsaszínű köd
felette;
de ifjuság-vulkán kitört
s a forró láva eltemette.
A néma láva-óceán
alá nem fért
műkincs-vadorzó;
ma is szüzen tekint reám
sok régi kép, sok drága
torzó.
Hol egy-egy régi sírja van,
szivem meg-megremegve
dobban,
s elimbolygok bizalmasan
apró emlék-sikátorokban.
Át romba dűlt
szentélyeken
tovább, tovább visz kúsza
lábam,
míg meghajtom bűnös
fejem
az ártatlanság templomában.
Szeszélyes rajzu
szőnyeg:
ódon tető-sorok.
Felettük őrködő
hegy,
az Őrhegy mosolyog.
Az esztendők ivelnek,
a vén idő forog.
Redős
Őr-Gullivernek
az arca mosolyog.
Ha rajta langyos éjjel
szerelmes imbolyog,
ezer virág-szemével
az Őrhegy mosolyog.
Ha napsugár cikázik,
ha zivatar morog,
ha sárga földje ázik,
a hegy csak mosolyog.
Ha bíbor homlokáról
a szőlővér csorog
s elfogja könnyü mámor,
az Őrhegy mosolyog.
Ha összebújva fáznak
lent nyüzsgő kis
bolyok,
a vén hegy csak pipázgat
s fehéren mosolyog.
Ha kis kemény vaságyban
a kisdiák zokog,
magához inti lágyan
s szemébe mosolyog.
S ha törpe öndicséret
lent himnuszába fog,
ajkán szatíra ébred
s az Őrhegy mosolyog.
Időtelen tövében
történt különb dolog:
valaki ott merészen
ősökről álmodott.
S az Óperenciákra
el innen ment gyalog -
a hegy hiába várja,
de büszkén mosolyog.
S ha emberkék pörölnek,
ha gőg, harag dohog:
ott fent a néma Őrnek
lakói boldogok.
Hol rejt a fák homálya
sok néma oszlopot,
a föld-karját kitárja
és vár. És mosolyog.
A kövezet akácvirágos,
holdfényben áll a sarki
bolt.
S nem ismer rám a régi
város,
a régi hold.
Kopott kövét a régi útnak
riasztó léptekkel verem.
S akácfalombok összesúgnak:
„Nem ismerem...”
Tárt ablakon az éjszakába
egy nóta száll, halk, mint
az ősz.
S a dal és aki zongorázza,
nem ismerős.
Egy kertajtó kilincse moccan
és visszakoccan: „Idegen...”
S rá felbúg rég nem sírt
jajokban
az idegem:
Holdas tetők,
virághavas tér,
dalok, tüzek, csodák:
nem az enyém többé! -
Ahasvér,
gyerünk tovább!
Be jó, hogy jártam erre is
veled:
most már a holt fürdőt
is ismered.
A suttogó, nagyárnyú sétaút
milyen döbbent magányosságba
fut.
Minthogyha néha most is
rezgene
a lombja közt a régi
térzene.
Korhadtan áll a vén
malomkerék,
a víz tanácstalan fut szerteszét.
Csak egy verandás villa nem
romos,
ott ül az ősz
fürdő-tulajdonos.
Fehér ruhában, mint egy vén
szinész,
kék füstön át a multba
visszanéz.
Nem is rezzenti fátyolos
szemét,
úgy hallgatja a régi
térzenét...
A vendéglő virágos
terraszát
csevegve lakja csacska
társaság.
Vágyódva ring az ifjú és a
lány,
a Strauss-keringő
hullámos dalán.
Az asztalnál, egy pesti lap
mögött
jó nagytata borozgat és
köhög.
És imbolyog, mint induló
hajó:
ó, élni, élni, élni volna
jó!...
...Hűs esti égből
száll a permeteg,
alusznak már a régi
valcerek.
Romokra száll az este
illata,
s a kis fürdő halott.
Mint nagytata. -
Páros vasív feszül a
láthatáron.
Vonatra várok. Reggel óta
várom.
Időt mulatni kisvárosba
térek,
zászlók dagadnak ott a nyári
szélnek.
Rácsok mögött a nyár virágot
ápol,
szédül a szív a rózsa
illatától.
És itt is vannak konduló
harangok
s toronyra szálló hófehér
galambok.
A kedves itt is vágyva vár
az éjre
s a kútnak itt is van
csengő zenéje.
És itt is vannak naplementi
séták...
s a könyvesboltban kották és
poéták...
S mégis: ölén a fényes,
enyhe nyárnak
sötét csoportok vérről
deklamálnak.
És villám gyúl ki némelyik
szemében,
mert a beszédük nem az én
beszédem.
S mint ellenséget
pillanatnyi harcon,
sötét szemük lobogva méri
arcom.
Amint kiérek zajból,
utca-porból,
véletlen útam csöndességbe
torkol.
Bágyadt szemem halott
betűkre téved,
ó, itt is csak virágban él
az élet.
És itt is mámoros lepkék
toroznak
virágain a holt
professzoroknak.
A fejfák itt is bánattal
köszönnek
s az élők rendre itt is
erre jönnek.
Sötét urak is egyszer ide
dőlnek -
miért tüzelnek és miért
gyülölnek?
Kökényvirágos Őrhegyen
úgy szállt le, mint az álom.
Ballagtam búsan, csöndesen
homályos esti tájon.
Az arcán nem volt alkonyat,
csak hívó, szent nemesség,
és szólt: „Kövess. A
holtakat
a holtak hadd temessék.”
„Mester - feleltem -,
értelek,
te holtra nem haragszol,
de lobbanó tekinteted
most életet parancsol.
S az élet mély, mély és
csodás,
ha azt te prédikálod,
és mégis, Mester,
megbocsáss,
ha kúsza szívvel állok.
A hantoló Antigone
szomorú ősnővérem,
s a Labdakida-átoké
a vérem, sűrü vérem.
A völgyből, nézd,
felintenek
a fejfák és keresztek,
jó Mesterem, megértelek,
csak engedd, hogy temessek.
De majd, ha hamvadó szemem
nem fátyolozza bánat,
Uram, akkor csak ints nekem:
akkor megyek utánad.”
Jaj, ezek a homályos
reggelek,
amikor minden vágy a nyár
után hal!
Huszonöt éve, fázós
kisgyerek,
az iskolába indultam
apámmal.
A kert fölött már leng a
szürke szál,
hörögve gördül már a szomju
hordó.
A kőfalnál lecsüggedt
fejjel áll
s sziromtalan borzong a
napraforgó.
De túl a hegyről már a
fény izen,
a nap hideg gyöngyös levélre
csillan,
s felgyújtja borzongó, sötét
szivem,
mint egy homályos kis körtét
a villany.
1
Én lankadó virágot
ma nem hozok neked,
még sorsgúnynak vehetné
tövises életed.
A szép tavaszt kivárom,
a langyos felleget,
s elcsöndesült fejedhez
fenyőfát ültetek.
Egyetlenegy fenyőfát
a névtelen sokért,
a fenyvesekbe rejtő
kirándulásokért.
Áldások erdejéért
szerény emlékezés,
egyetlenegy fenyőfa
kevés, nagyon kevés.
De gyantás rejtekéből
a mult sóhajt reám,
kagyló ölén tovább zúg
a tenger-óceán.
S ha majd távol havasról
vadízű szél suhog,
egyetlenegy fenyőfa
rokon zúgásba fog.
S az illatos viharban
tán én is ott leszek:
Apám, üzennek értünk
a zúgó fenyvesek.
Felhő suhogva hajlik,
ezernyi tű remeg -
s egyetlenegy fenyőben
felzúg az életed.
2
Kis tövét a földbe tettem,
zsenge szállal ágazót,
öntözgettem önfeledten
s így hullattam rá a szót:
Kis fenyőfa: könnyű
lándzsa,
sok nyilacska -
nőjetek,
gyenge sarjatok ne bántsa
lombriasztó förgeteg.
És ha nedvet ösztövéren
vén föld nem tud adni még,
szálljatok le mély gyökéren
megkeresni holt szivét.
Annyi élet, annyi álom,
annyi holt vágy szunnyad
ott,
szívjatok fel szomju szálon
színt, erőt és illatot.
S elmulásnak barna szárnya
futni fog majd tőletek
-
mulandóság ostromára
kis fenyőfa, büszke
dárda,
sok nyilacska -
nőjetek.
Reményik Sándornak
Ki bajvívóhelyt nem tapostam
és nem kerestem glóriát,
harcos lovaggá ütne mostan
regényes allegóriád.
De félek: ritkán lát a
korlát,
új udvaroktól irtozom.
Pedig megszoktam rég a
tornát:
saját magammal birkozom.
A torna végét egyre várnám,
de dárdámban nincs irgalom,
mert villogó öngúny a dárdám
s vas-ellenzőm: a
fájdalom.
S amíg a vért a harcot
állja,
maradjak névtelen lovag,
sisakom kék acélhomálya
hadd árnyékolja arcomat.
Amíg a döntő
pillanatban
majd hátracsuklom szótlanul,
s akkor a rostély
visszacsattan,
s akkor a dárda földre hull.
Szívem felett a zsebben,
nagyon sok éve már,
szívemnél vérmesebben
egy régi óra jár.
Alatta, lomha inga,
szívem lustán dobog,
zihálva néha, mint a
kifáradt vándorok.
Feleselő nővérek,
két furcsa gépezet,
itt versenyezve mérnek
időt és életet.
S midőn az óra tik-ja
nagynéha nem zenél,
a szív megállapítja:
az óra most nem él.
S ha majd - nem is sokára -
a szív nem muzsikál,
az óra konstatálja:
A szív rugója áll.
A Nap nagymessze, drága
Haimon,
most oldja bíbor csónakát,
a harmat-fényű
Dirke-tájon
tengerfuvalmak szállnak át,
s a szőke por éjjel be
fogja
temetni könnyű
lábnyomom -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni,
Haimonom.
Mit is keresnénk
árva-ketten,
hol égig ér a gyűlölet?
Én gyűlöletre nem
születtem
és itt szeretni nem lehet;
s az ősöm átka, haj,
suhogva
végigsüvölt a sorsomon -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni,
Haimonom.
Itt meg kell halni: Dike
fénye
ki tudja, meddig nem derül,
mikor lesz embernek reménye
testvért szeretni emberül?
De lenn, törvények
átkozottja,
majd új világról álmodom -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni,
Haimonom.
A halott Ady emlékének
...S amikor a nap láng-arany
szekéren
a borszínű
tenger-habokhoz ért,
kigyúlt a harc a patamarta
téren
s égig csapott a holt
Patroklosért.
És vég nélkül viharzott
róna-hosszat:
pajzs öble döng és
dárda-hegy zuhog,
zivatarától sírva
hajladoznak
a vérbe gázolt
tamariszkuszok.
És túl szekér-dörgésen,
harci lármán,
szitok közül a győzelem
kicseng:
„Mienk!” üvölti s ittasul a
dardan
s a myrmidon rá visszazúg:
„Mienk!”...
...Patroklos alszik.
Barnabőrü testét
vér szalagozta s roncsoló
kerék.
Bozontos melléről
durván leszedték
napcsillogású büszke
fegyverét.
Ő itt a béke szent
holtak-szigetje,
dühödt sörényű tengerár
felett,
márvány-öböl, amelyben
számkivetve
a némaság örök horgonyt
vetett.
Ó, Patroklos nem volt még
ilyen árva,
bár birtokáért bőszült
torna folyt -
homoksebezte, halott ajakára
azért fagyott a furcsa, torz
mosoly...
Ó, én is laktam fényes
palotában
s a bútalanság volt fehér
arám,
szirom-szőnyegre lépett
könnyü lábam
kábító rózsafák pazar során.
Lotus ringott a kert
tündér-tavában,
nyelvét nem öltögette dudva
rám.
Mért is sodort - virágot -
kúsza vágyam
túl kastélyom bizalmas
udvarán?
Künn koldust láttam, csonka
volt a lába,
s halottat vittek ciprusos
homályba
s láttam tört ívű,
sorvadt rózsafát,
s mióta visszatért, a lelke
árva
s csak hervadásra gondol és
halálra
bánat-királyfi: szegény
Jozafát.
Hallod? - Megint az ősi
jaj:
a páncélfényű őszi
varjak:
a nyár tüzéből
perje-raj,
amit az őszi szél
kavargat.
Látod: ha most elomlanál
borzongató magányu réten,
s kísérgetőd, a gyors
halál,
befogná kék szemed sötéten,
itt pásztor nem találna rád,
míg hó után a sás kisarjad,
csak a fekete szerenád,
a páncélfényű őszi
varjak.
„Milyen fehér!” - „Milyen
fehér!”
rikácsolnák nagyélü
csőrrel.
„Enyém a szív!” - „Enyém a
vér!”
s lecsapnának nagyívü
körrel.
Kutatgatnák
berzenkedőn,
hol áll a véred régi vedre,
s szállnának érte vad
mezőn
páncélos, szárnyas
ütközetre.
S ha lent eldőlt az
ütközet,
felcsapnának széltől
kavarva,
s száguldva vinnék holt
szived
a villámtalan zivatarba!
Málnásy Károlynénak
Galambfehér volt, nyolcvan
éves,
sejtette már a végtelent,
s öreg legény a kedveséhez,
halál előtt búcsúzni
ment.
S ahol a csillogó igézet
erdőhomályban elborul,
fiákeréből visszanézett
Herepei professzor úr.
S mikor a szőke
sziklavölgyre
viola hullám érkezett,
búcsú-kalappal üdvözölte
az alkonyuló bérceket.
A völgyből felkúszott
csörögve
egy régi hang: a csermelyé,
és azt csörögte: „mindörökre
tenger felé - tenger
felé...”
Valahol angelus-harangot
szólaltatott az este lenn,
s az Őrhegy alján köd
borongott,
olyan köd - mint a tengeren.
A szürkületben fájva pengett
a sarjúról egy halk kasza,
a fák felett sírás
kerengett:
„A gyurgyalag... Indul
haza.”
Bukó korongon máglyaszín
gyúlt,
nagy szív, amelyre vér tolul
-
s indult a ló és halni
indult
Herepei professzor úr...
Ne menj tovább. Hull már a
harmat,
fejünk felett a végtelen
kék;
lent zúg a víz és sír a
fecske:
várjuk meg itt a
naplementét.
Egy szót se szólj. Csak nézz
a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan
kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári
alkony.
A vándor lent a
sziklavölgyben
megérzi tán, mily bús,
milyen szép:
két ifjú fent a sziklaélen,
ki várja már a naplementét.
Még fest az alkony. Már a
nagy palettán
más színe nincs, csak szürke
és sötét,
hóillatú szél tépi,
rázogatja
az égerfák megritkult
üstökét.
A víz a nagy multat halkan
siratja,
ónszínű várát rakja már
a köd.
Körül halál. Egymás szemébe
nézünk
távolba iramló sinek között.
S amint egymás keblére
ráborulunk
remegve, fázva, lázba,
csókosan,
úgy érezem: gyúlt ajkaink
tüzének
valami csodás glóriája van.
Hogy minden élet itt a holt
vidéken
két csókra duzzadt ajkunkban
lobog,
piros kis lángban, mely
köd-éjszakán most
szikrázva, izzva-bízva
átragyog.
Bükkcserje közt piros virágu
mart,
a mentén kékes esti köd
lebeg.
Hol barna bükkök némán
ködlenek,
álmos holló a
szálerdőbe tart.
A mogyorófa-barka megremeg:
futó fuvallat, izgatott,
zavart,
felborzolja az álmodó avart
s szitálva indul könnyű
permeteg.
Hat óra. Kürtszót küld egy
messzi gyár.
A rigó füttye halkul, egyre
jobban.
Rejtett madár most édes
nászra vár.
Fegyver feszül az izgatott
marokban...
Most. Jönnek... Boldog,
büszke mátkapár.
S forró szívükre gyilkos
puska robban.
Az erdőszélen lopva
róka jár
s csapás végén havas bozótba
fordul.
Mint holt kastélyon
bűvös mese-zár,
a hó a sí alatt halkan
csikordul.
A köd mögül rekedten szól a
„kár”,
jeges bajusszal ballag a
favágó;
az útnál megváltó napokra
vár
s vércseppeket hullajt a
kecskerágó.
Felborzolt tollal ül a
hím-pirók,
hózuzmarát szitál az ág le
rája,
félálomban lát nyár-illúziót
s olyankor szól althangú
fuvolája.
A székely rege:
Rapsonné asszony, hogy sziklavárából táltos lovaival a tordai templomba
kényelmesebben ellátogathasson, egy hegy aranyért meg egy völgy ezüstért utat
építtetett az ördöggel. Mikor fizetésre került a sor, a tündérasszony
kijátszotta az ördögöt, ez meg dühében a bűvös utat szétrombolta.
(Öt óra! Fel, fel kis
turista!
Öltözz sietve, jössz velünk.
Legyen botod, kisfejsze,
bicska,
Rapsonnénál ebédelünk.)
S mentünk. Köddel köszönt a
várrom,
bronz homlokán ezüst szalag,
régi vasárnap, régi nyáron
kolomp csengett, patak
szaladt...
És egyszer elnyomott az álom
Rapsonnénál a vár alatt:
Harangszó csendült, messze,
mélyen,
sötét hullámú, vontatott,
a szellő kék
selyem-kötélen
egy mély harangot kongatott.
Kastéllyá tornyosult a
várrom,
kápráztatott sok ablaka,
s arany-kapun,
gyémánt-batáron
kiszállott Rapsonné maga!
Elébe vágtam fúlva, futva
s elálmélkodva szertelen.
„Álmélkodó halász-fiúcska,
templomba nem jönnél velem?
Nem hallod-e a mély
harangot?
templomba vár a városom,
paripát kapsz, apródi
rangot,
tied a legszebb táltosom...”
S táltos lovon,
gyémánt-batáron,
sátán-úton, erdők
felett,
repültünk, mint a
könnyű álom
s a széthajtotta fellegek;
faluk és villogó keresztjük
suhogva szálltak vissza
lenn...
(No nézd, milyen sokat
kerestük,
s itt elaludt a szemtelen.)
Régi vasárnap, régi nyáron
patak s idő hová
szaladt?
Hová repült a légi álom
Rapsonnénál a vár alatt?
Hová repült a várba hangzó,
templomba hívó gingalang?
Most hogyha csendül halk
harangszó,
jól ismerem: csak sírharang.
Fekete holló száll fölöttem,
nem káprázó, tüzes kerék.
Rapsonné vára, visszajöttem,
Rapsonné asszony, élsz-e
még?
Ott túl a rengeteg homályon
egy szép országot ismerek,
partján habverte
sziklaszálon
botot cifráz egy kisgyerek.
Haj, elvesztettem s nem
találom,
szekér az útján nem zörög,
nincs arra jel, nincs arra
lábnyom,
eltüntették az ördögök.
Kutatom kéz-árnyalta szemmel
s a szemem köddel lesz tele
-
fölötte átcsapott a tenger,
tajtékos évek tengere.
Útromboló fekete ördög,
lásd, engem is megátkozott -
Rapsonné asszonyom,
könyörgök:
még egyszer add a táltosod!
Virradt. A fákra egyre
csendesebben
rivallt alá a mély
felhő-torok.
Gáncsot vető
boróka-rengetegben
akadtak rá a
csorda-pásztorok.
A gornyikhoz levitte
nemsokára
tarkóra vetve egy szilaj csobán,
s megvolt az alku
egykettőre: ára
egy korty fenyővíz s
egy marék dohány.
A simmentali borjának
fogadta
fakorlátos, legeltető
helyen,
tőgyén mohón csüngött
az istenadta,
és elfeledte, hogy
testvértelen.
És elfeledte a futó
erecskét,
amely bukfenceket kacagva
hányt,
s mely hűs homályba
fogta gyenge testét,
el a zuzmószakállú
ősmagányt.
És elfeledte a forrás kis
odvát,
amelynek tükre csábító
titok,
s ha eltikkadva
meg-megszomjazott, hát
napverte, langyos vályúból
ivott.
Kristály-tükörben nem
láthatta mását,
mikor a szarva büszkén
ütközött,
meg nem sejthette büszke
származását,
és borjúnak nőtt fel
borjak között.
És lett pompás agancsú
háziállat,
vadász-szívekbe dobbantó
remek,
s csudálva nézte, rajta mit
csudálnak
csudálkozó
kiránduló-szemek...
De nyárutón, mikor a kék
havasról
omlott a köd s leszállt az
ősz vele,
beláthatatlan ködruhás
magasból
szarvasbőgés búgott a
völgybe le.
S akkor: párát zihált
remegve szája,
idegen lett palánkos
otthona,
idegen lett testvére,
mostohája -
s a ködbe hördült, mint az
orgona.
Havas tetőknek már
lefolyt a vére,
sötétlilára vált a
szürkület.
Sziklák közül a hold
cyclops-szemére
szájtátva bámul sok sötét
üreg.
A tónak lent hullámos lesz a
tükre,
szellő-uszályon édes
mézga-szag -
S lompos fenyőre,
görcsös ujju bükkre
a baglyok nesztelen
kiszállanak.
Az egyik indít és nem vár
hiába:
indul a búgó, érzelmes zene,
s visszhangosan simul az
éjszakába
tavaszi vágyak
Ú-hangversenye.
Mióta enyhe szél csapott a
hóra,
a koncert áll sok éjszakája
már,
s ujúzva száll pásztortalálkozóra
a lomharöptű, barna
mátkapár.
Egy éjszaka az Ú-szimfóniába
a völgy felől egy fájó
hang hat át,
csak az tud így zokogni, aki
árva
s tavasszal hontalan keres
tanyát;
csak annak búghat így a
szíve fájva,
akit halálos bánat űz
tova
lappangtató, sötét
erdő-magányba -
s meg nem vigasztalódhatik
soha.
Zavar, szünet. Kínálkozó
arának
a hím szíven találva nem
felel.
Aztán kiáltó szók huhogva
szállnak
s „Hová való vagy?” - messze
zeng a jel.
„Lentről jövök...” - a
hang riadva repked,
mint vadgalamb, akit serét
talált -
„S hangos panasszal, mondd,
mért sértegetted
a mámoros, szerelmes
éjszakát?”
Mikor leszáll, lomhán
lecsügg a szárnya,
pár kandi rá tágult szemet
mereszt,
aztán nyugalmat kényszerít
magára
s pihegve, lassan a mesébe
kezd:
„A víz mentén, a nagy havas
tövében,
ahonnan indulnak
erdő-nyilak,
boruló bükkfa-bolt alatt
sötéten,
magában áll az
erdőőri lak.
A télre ott vonultam el
merészen,
nagyodvú bükkfában teleltem
át,
s néztem kilesve néha karcsu
résen
fehér falucska sok
füstoszlopát.
Míg egy napon roppant a jég,
a tóé,
áldott szél támadt, langyos
förgeteg,
lelkendezett a cinke, és a
hólé
ezüstcsengőket csengve
görgetett.
Mikor kitártam, könnyű
volt a szárnyam,
meleg párát szitált az
alkonyat,
vártam, huhogtam, hívtam,
újra vártam
és - megtaláltam künt a
páromat.
Jaj, tudtok ti is édesen
remegni
s nagyon forrón huhogni,
elhiszem,
de úgy, mint ő, dalolni
és szeretni
nem is tudott, nem is fog
senki sem.
Jaj, barna volt a tolla,
mint az éjfél,
s csiklandó, mint a
bársonyos moha,
s kápráztatóbban két fényes
szeménél
jánosbogár nem tündökölt
soha.
Egyszer kiült megint a
bükkfaágra,
sokfoltú éjben drága barna
folt,
s nagyon dagadhatott a szíve
tája,
mert ennyi vággyal még sosem
dalolt.
A karcsú ág is reszketett
alatta,
némán figyelt a barna
házikó,
s csudálkozó szemét reá
nyitotta
a hóvirág s a piros mandikó.
Megénekelte cinke ritka
kedvét,
a fák rügyét, amely hintázva
ring,
a hóvirágot és a nyárfa
nedvét,
mely mint a vére,
erjedőn kering.
Megénekelte azt a drága
csendet,
amelyet elhoz minden alkonyat,
a patakot, amely lefutva
csenget,
s csacskán locsolgat omló
partokat,
a vágyat, amely hajtja most
a pásztort,
míg ő juhot hajt
serkedő gyepen,
fajd mámorát és édes ízü
nász-tort
s megénekelte lobbanó
szemem.
A vér is megcsordult reá a
fában
s a visszhang is dalolta
himnuszát,
mert vágy piroslott mindenik
szavában
és élet, élet, élet,
ifjuság!
Az erdőőrnél
mécsvilág derengett,
a hang beszállt homályos
ablakán.
Az ágyon, hasztalan remélve
csendet,
lázban feküdt az
erdőőr-leány.
Halkan könyörgött és nagyon
fehéren:
»Jaj, nem lehet sok óra
hátra már.
Kergesse el, minden
szentekre kérem,
házunkra száll a csúf
halálmadár!«
Ajtó kinyílt, csukódott.
Puska robbant,
a dalt elvágta
dörgő-rémesen.
Egy lomha test tompán a
földre dobbant,
tört ívű szárnya
rángott véresen.
Kiömlő vére hóvirágra
pergett,
búcsúztatója csengő
hó-zene,
s hörgő-riadtan a
tavaszra dermedt
homályosuló drága két szeme.
Reárepültem, csókoltam,
takartam,
szivárgó vére szárnyamhoz
tapadt,
aztán a mellemet véresre
martam
és téptem, téptem gyönge tollamat.
Magányos este másnap arra
jártam
és láttam: gyermekkézen
sorra jár,
csúfolva hurcolják fejét a
sárban:
»Halál! Halálmadár!
Halálmadár!«
S most itt vagyok. Zokogva,
könyörögve:
egy rejtett kis barlangot
mondjatok,
mely emberszemtől elfed
mindörökre,
jaj, ennyi gyászt és ennyi
bánatot...”
Elhallgatott. A bánatos
mesére
válasz nem jött soká. A
csend fülelt.
Bagolyszemekben a hold sárga
fénye
nagyon sárgán, nagyon mélyen
tüzelt.
Még ne aludj. Figyelj az
éjbe
s ne bánd, ha álmatlan
halad:
tavaszi záporok zenéje
dalol az ablakunk alatt.
Már hold szitál az
utcasorra,
fáradt felhőt szalaszt
a szél,
s a mámoros fedél-csatorna
tovább zubog, tovább zenél.
Hallod? Kolompok muzsikája,
finom harangszóval rokon.
Most az acélkék éjszakába
úgy kondul, mint a xylophon.
Most halkul, turbékolva
lágyan:
burukkoló galamb-torok.
A kisfiúnk felül az ágyon
és elbűvölve mosolyog.
N. Tessitori Nórának
Sáncban a hóviz
könnyü hajót visz,
füstöl a fényben a barna
tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka:
billegető.
Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin
a lomb,
s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a
kolomp.
Indulok. Értem.
jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge
határ:
„Szíved, a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide
már!”
Fanyar füstjét a langyos
kékbe fújja
az áldozatra lobbant
róna-gaz:
a perzsa Tél hadát rohamra
gyúlva
ott lenn legyőzte a
görög Tavasz.
Itt fenn, ahol ritkul a fák
borúja,
a fény egy holt rigóra
sugaraz:
torzult nyakát a hűs
avarba fúrja,
reá a barka sárga port
havaz.
Hogy lent a mámor harsonái
szóltak,
száguldva szállt első
ünnep-heroldnak,
hol éber fák füleltek
nesztelen,
s amint elérte fúlva és
lobogva,
forró szívét a rengetegbe
dobta
sistergő csóva-módra:
Győzelem!
Ez aztán harsány, szent
vasárnap:
vadász-örömre gyúlt a Nap,
piros rohamra harsonáznak
szívem fölött a sugarak.
Illanna, bújna, bajt
előzne,
s elébe nyíl-zápor szakad.
Alvó erdők piros kis
őze,
döbbent szívem - add meg
magad.
Ma nem pihensz
avar-homályon,
fény-kedvedért most
meglakolsz:
fényárvizes vad rónaságon
sötét ladikban ül a Sors.
Nézd: már az erdőn láng
szivárog,
az odvakat szikrák verik,
aranyos bőrű
indiánok
már gyújtogatják a
prairie-t.
Lángszőke nád lobogva
lázad,
nézd: máglya már a tar
csalit! -
Piros sugarak harsonáznak
fölötted itt ma hallalit.
Ferrero-illusztráció
Prédát küldött a légiók
előtt:
kincset, rabszolgát s pár
cseresznye-tőt.
S a kincse, mint a nyugtalan
higany,
eltűnt a Város
orgiáiban.
Rabszolga-népe Spartacushoz
állt
s vörös tüzet vitt és vörös
halált.
S kereszteken, kegyetlen ég
alatt
az Appián állt hörgő
sorfalat...
...S tavasztűz lobban
most a kerten át,
fehérre gyújtja a
cseresznyefát.
S a kisfiam ámulva odalép,
és azt mondja: Csodaszép!
Csodaszép!
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra
kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe
kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa:
dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg
havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve
siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye
zeng a szived?
Barkás fűzek között a
tóban
tükröt talál az ég-azúr.
Cigánytanyán kamasz kezében
hallelujázva zeng a húr.
Milyen jó volna most örülni,
dalolva, mint a húr örül.
A bánat fekete kutyája
sötét ívben körül-kerül.
Riasztgató mozdulatomra
alattomos körrel kitér.
Öreg házak során lapulva
alkony felé hazakisér.
Sugártalan könyvtárszobában
elér, babonásan megáll
s fekete álarcát ledobja:
a halál!
1
(Elmúlt nyaramban
tündökölve, távol,
így látom a tél
jeges ablakából:)
A parton ül. Tekintetét a
víz
pajkos hullámmal olykor
elragadja,
kagyló-fülébe süketítve
cseng
a kerekek dübörgő
zuhatagja.
Erdők közül a kis
malompatak
páfrányos partok
hűvösét lehozza,
s a lábait, mezítlen lábait,
a permeteg hidegre
harmatozza.
Gyönyörűt lát: a
zsilipen felül
fiúk fürödnek, kis
paraszt-szatírok.
A zúgó felett
szivárványhidat
vernek a láthatatlan
pionírok.
Most felsikolt és csillogó
szemén
örömtűz lobban, két
parányi kis láng:
halász-zsinegről, friss
tajték közül
riadt lábához penderül a
pisztráng.
2
Ma így szeretném hívni: kis
szirom,
tavaszi szín siető
lombok alján.
A fa fölötte roppant lampion
s a lampiontól arca
rózsa-halvány.
Hullt lomb helyén behull a
napsugár
és ringó hálót bont a fény
alája.
Feje fölött búcsú-muzsika
jár:
a levelek halálos muzsikája.
De kis lelkéhez nem szól
semmi jel,
paskolva fürdik csalfa
fényhabokban,
s olykor nyitott csöpp
szájjal fölfigyel:
a gesztenye tompán a
fűbe dobban.
Nagy Emmának
A kunyhóm vadvirágos réten
áll,
harangvirágos, kék
tündér-határon.
A csillém minden reggel
messze száll
és minden este újra
visszavárom.
Tündér-határon túl
csillagmohos
erdő-homályban tompán
zeng a tárna.
A csillém minden reggel arra
száll,
s megáll titokzatos kincsekre
várva.
S ha néha tárna-súllyal
érkezik,
olyan mámorral dús a ritka
este,
dalol a hálám: ó, áldott a
sok
parányi csákánytól kérges
kezecske.
Áldott a csille, mert elémbe
hull
emberkéztől, sugártól
szűz aranyja,
s áldott a kedvem is, mert
újra cseng
tengerfenékről
fölmerült harangja.
De máskor - annyiszor! -
olyan fukar,
irígy kezekkel várják túl a
törpék,
szomjú ölébe mitse töltenek,
hogy a kedvem harangját
összetörjék.
Hegy árnya nő,
madárka-szó csitul
s régóta várok már az
alkonyatra,
s a fák fölött a csille
fölmerül:
vajon mit hoz, mi titkot
tartogat ma?
Megáll s kilendül páros
ajtaja,
mint két szomorú szárny az
esti pillén -
s kezem csalódva visszahull:
megint,
megint üresen érkezett a
csillém.
Egy bősz villám-ököl
lezúzta.
Kövirózsás, szeles, derült
magasságból patakmederbe,
iszap-gödörbe úgy került.
Kövirózsák közt ezer évig
megváltó mesterkézre várt,
hogy egy világnak megmutassa
a benne alvó ideált.
Iszapsírból durván kivette
egyszer nehány
paraszt-tenyér,
s otromba épületkövekkel
elvitte egy zörgő
szekér.
És lépcső-alja lett
belőle
a gazdasági udvaron,
goromba lábbal megtapossa
tudatlan ember és barom.
Béres-bakancs döngő
zajára
remegve fölneszel, vigyáz,
vörös fénye tompán kicsillan
a napsugárban:
„Pheidias?...”
...Idő-ciklon száguld
felettünk,
rom lesz a lépcső, rom
a ház.
Romok között a holdsugárban
hideg halálszél harsonáz.
S a szél reáhord
szemfedőül
sötét földet, sötét mohát -
s a szépség ismeretlen arca
vég nélkül álmodik tovább.
Öreg leszek, vénebb a téli
napnál,
kedvem sötét lesz és hajam
fehér.
S mint a csitult patak a
torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul
a vér.
Ha harmat-hűssel ér az
este, fázom,
nem melegít az elzúgott
tusa,
s ha támadok, az ugrást
elhibázom,
mint Akela, a dzsungel
farkasa.
Csak csöndre várok és komor
követre
s barlang-homályba
visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s
forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú
farkasok.
Fülöp Károlynak
Tornácon állt s a
pusztaságra nézett:
keletre szállt az elzengett
vihar.
Szökött felhőit hívta
már a fészek,
a sziklából rakott öreg
Bihar.
Nyugat felé, piros
látóhatáron
jelenés támadt, lenge
délibáb
(nagyon távolról, túl a
délibábon
marsot fújtak a
testőr-trombiták):
Egy park a vágyak
tündér-városából,
gáláns ünnep, bizalmas öblü
páholy,
s egy gárda-bál, meleg
hullámra ringó:
esték, amikor költő
volt s király -
Künn megszólalt a mélabús
tilinkó
s lassan beballagott az esti
nyáj.
Az ablakom a szürkületbe
tárom
s szemem kiáltó hang után
kutat,
de pára-kendős égen nem
találom
az éjszakába szálló
vadludat.
A templom omló szürkeségbe
ormol,
borzong az ákác, mint a
nagybeteg,
s átrémlenek a szomszéd
utcasorból
a lenge leplű
ház-kísértetek.
Hogy visszatér a régi, bús
igézet -
mindig ilyen volt erre a
világ:
a Holt-Marosból puszta ködbe
nézett
vadlúd szavára a tógás diák.
Tán látomás e felleg-szürke
torlás
s mi álmodunk köd-óceán
alatt,
s fejünk fölött egy félelmes
vitorlás:
horgonytalan mulandóság
halad.
S be jó a csöndes
óceán-fenéken
e félálomba zsibbadt
öntudat,
ha vágya fenn a láthatatlan
égen
vadludat ríkat, újra
vadludat.
Ó, hányszor hittem,
szárnyamat kibontom,
ha hívó szél jön, messze
tengeré,
és átrepűlök túl a
horizonton
távol derengő tengerek
felé.
Késő. Meddő csatán
a szárny kifáradt,
tél jön, fojtó,
didergető homály.
S a pince torkán édes illat
árad:
sötét mámort kínáló
muskotály.
Idegenül ver itt a szívem,
sok itt a zaj, sok a sugár.
Nagyon szeretnék
visszamenni:
a hallgatás barlangja vár.
Magányom sziklaboltozatja,
sötét, sok-esztendős
tanyám,
ahol a vérem dobbanását
tanútlan csendben hallanám.
Barlangtüzem ki nem világít,
fájdalmam szirtbe zárt
titok.
Panaszaim sötétbe dermedt,
alaktalan stalagmitok.
S a mély ha néha
megmorajlik,
hallgatom: künn a szél
szalad -
s a sorsom szent búvópatakja
tompán zuhog a föld alatt.
Voltam alkonyba búgó tíbia.
Te légy jövendő
gondolat-csatán
piros hajnalba búgó
trombita.
Voltam romokra hulló
permeteg.
Légy villámtól feszülő
éjszakán
rontó, teremtő nyári
fergeteg.
Voltam pennában sercegő
erő.
Légy kohófényben sújtó
kalapács,
idők üllőjén
konduló verő.
Voltam lepattant húrú
hegedű.
Légy boltozat-rendítő
orgona,
echót riasztó, dörgő
zengzetű.
Voltam haszontalan
műhely-salak.
Te légy titkos
szépségű, ritka kő,
miből a művész
óriást farag.
Voltam tört palló szikkadó
eren.
Légy zajló árban jég- s
hullámtörő,
acélos élű és
könyörtelen.
Voltam sötét, lomos
hajófenék.
Te légy hajókosár
árboctetőn,
ahonnan tárul
tenger-messzeség,
s amíg alant hullámcsapás
üvölt,
szálljon belőled
lélekrengetőn
remények új igéje szerteszét:
Föld!
Romantikám kék fellegében
hullám felett a parton áll
s a vérrel virradt
század-élen
dalt álmodik, dalt komponál.
Magányos úr, de mégsem árva,
szentimentális kis család,
vén mandolin és ócska hárfa
kivallatják a bánatát.
Mert bánat őt is
könnyen éri,
Antoinette-ért könnyet ont,
de fitymáló gúnnyal kiséri
világverő Napóleont.
S ha harcok dördülése távol
muzsikáló szívébe reng,
fájdalmas disharmoniából
könnyes dalocskákat
teremt...
S most bennem bujdosik
zenéje,
a mélabú, mit rám hagyott.
De haj, e másik század éle
reám is vérrel virradott.
Robogva csap szelíd dalomba
egy messze-dörgő
Mars-fogat
s a véres hangzavar
zsibongva
riasztó dalra bujtogat.
Az induló piros parázsa
már-már kilobban, mint a vér
-
De ím, karmester-ős
varázsa
száz éven át szivemhez ér.
Látom: homályos század-élen
hullám felett a parton áll,
lendül a bot szikár kezében
és halkan Gluckot intonál.
A Petőfi-centenáriumra
Testvér, ünnepre serkent
tűzimádó,
áldozni völgybe nem megyek
veled.
Úgyis hiába volna, törpe
tűznél
idézni százesztendős
szellemet.
A hegyre jöjj. Öles máglyát
rakunk ma
a legmagasabb szirt szélmart
fokán,
legyen lángot lobbantó
áldozásunk
barlang-lakóké, zordon és
pogány.
Babona-szóval ott idézzük
Őt meg:
„Lázak királya!...
Tűz-fejedelem!...”
Míg lángövezte, óriás alakja
örvénylő szikra-táncban
megjelen.
Kós Károlynak
Ősz nem sodort még
annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden
összeomlott...”
Nappal kószáltam, éjjel nem
pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre
mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart
a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott
mozdulatlan.
Időkbe látó, meztelen
tetőjén
tisztást vetett a bujdosó
verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a
völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal
kinált a pásztor.
És békességes szót ejtett a
szája,
és békességgel várt az
esztenája.
Távol, hol már a hó királya
hódít,
az ég lengette örök
lobogóit.
Tekintetem szárnyat repesve
bontott,
átöleltem a hullám-
horizontot
s tetőit, többet
száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam
akkor:
Erdély...
Erdélyországi őszi
rónaságon,
ütközetekben megfáradt
hadak,
Fejedelem, ma néma
hódolattal
szined előtt, imhol,
megállanak.
A századok
felhőiből tekints ránk,
dédelgető sugárral,
mint a nap.
Tekintetedre hattyús
lobogóink
mély bókolással földre
hajlanak.
Nemcsak magunk vagyunk: ma
felvonulnak
jeledre roppant
szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől
messze Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.
Ma mind, akiknek multban és
jelenben
Te adtál messzehordó
szárnyakat,
fészekbe visszavágyó
szárnyalással
seregszemlédre
visszaszállanak.
Imhol Diákod, kit rokont
keresni
egy más világrész titka
csábitott,
adóját hozza... lobogó
szemében
ma is kisért az oldatlan
titok.
Imé, Tanítód, gyújtó
fáklya-szellem,
meghajtja halvány
martir-homlokát,
ki a tudásnak büszke
forradalmát
alvó szivekbe tűzzel
vitte át.
És jön Tudósod, számok
óriása,
s hálát leróni, ím, elédbe
lép,
a számlálatlan csillagokból
hozza
a végtelenség szent
üdvözletét.
És jön Poétád, éjkomor
szemének
tekintetét hálával szegzi
Rád,
ki annyiszor sötét márványba
véste
a végzetes magyar tragédiát.
Seregek jönnek néma
áhítattal!
Ha szótlan ajkuk dalra
nyílana,
Fejedelem, fel az egekre
szállna
a hála óriási dallama.
Seregek jönnek Hozzád
megköszönni,
Fejedelem, a százados
csodát,
hogy milliónyi magrejtő
rögödből
virtust nevelt „vitézlő
oskolád”.
Hogy új erőket
sarjadzott az erdő,
hitet lelkedzett a
termő határ,
s a napsütésen porladó
barázdán
tudás-kalászt vetett a
búzaszár.
Ó, égre zendülő, sötét
viharban
hányszor tiporva állt a
drága rög!
Arany kalász helyén hányszor
sötétlett
szélfújta perje s hamvadó
üszök!
Szent kincsedből
hányszor nem maradt más,
csak multra emlékeztető
romok,
hányszor torzulva dermedett
az űrbe
villámsujtotta
béke-templomod!
De tűz kilobbant,
villám elviharzott,
ritkult szivekben megfakult
a gyász,
s az új tavasszal új
vetéseidben
hitet termett a
győzelmes kalász.
Az újrakezdés vakmerő
reménye
legyőzte itt az
ostromló halált,
s daccal vágott a mindig új
jövőnek -
Fejedelem, a fundamentum
állt!...
Színed előtt ma is
riadva állunk,
sírból kiszállt az ősi
félelem:
árvízzel csap ki
fundamentumodra
a száguldó világtörténelem.
Hullámait már templomodra
küldi,
zivatarából pusztulás
süvölt,
lábunk alatt ijesztő
rendüléssel
indul a régi fejedelmi föld.
A századok
felhőiből tekints ránk,
vigasztaló sugárral, mint a
nap.
Tekintetedre hattyús
lobogóink
a megrendülő földre
hajlanak.
Te vonsz majd minket
végső számadásra,
Te hallgass meg, ha
végzetünk siket.
Ütközetekben megfáradt
hadaknak
adj meg nem rendülő,
erős szivet.
Erős hitet, hogy
hattyúidnak ajkán
sokára csendül még a
hattyúdal -
s a szellem elrendeltetése:
élet,
feltámadás és örök diadal!
Te nem szeretted zordon
csúcsainkat,
neked idegen volt a „hún”
beszéd.
Neked a Csáklya villámvert
profilja
hiába mondott százados
mesét.
Ha fejedelmi kegy fényét
elúntad,
mentél keresni csillogóbb
napot.
Kis partjainkról szélesebb
vizekre
kéjjel siklott ki
könnyű csónakod...
...Mi itt keresztre
rendeltetve állunk.
Minket a hűség
Krisztus-szege tart.
Égő reménység: árva „húnjaid”-ból
jövőt nevelni, embert
és magyart.
Élünk Golgota-fellegek
tövében,
vádol a mult és rémít a
jelen,
s halunk erdélyi szent
Thermopylaeben
némán, büszkén, örökre
névtelen.
1
Ez itt a hervadás
tündér-világa.
Akartál látni szép halált
velem?
A Bükkös-erdő bús
elégiája
szép, mint a halál és a
szerelem.
Fától fához remegve száll a
sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz
kaszál.
Az ágakról a fölrebbent
rigóraj
tengődni még a holt
irtásba száll.
Lombját a gally, nézd, mily
kimélve ejti,
holnap szél indul,
döntő támadás,
holnaputánra minden
elfelejti,
milyen volt itt a végső
lázadás.
Mint gyertya-csonkok roppant
ravatalnál,
tönkök merednek dúltan
szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant
forradalmár,
vérpadra hajtja szőke,
szép fejét.
2
A partot fűzek
testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan
ing.
Halkan himbál a horgom
úsztatója,
nagyot csobbant a játékos
balint.
Fény-pászma hull most
messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos
határ:
innen mosolygó partja
tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a
nyár.
De túl, gyepén a ritkuló
bereknek
ijedt lombok rebbennek
szerteszét,
a szél felettük pókszálat
lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst
zenét.
Az ősz hárfás tündére
jár a réten,
az ő húrjáról szól a
halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát
sötéten
pallónak átveti a jegenye.
Milyen fehér az út. Menjünk
a hóba,
hagyd itt ma ezt a sápadt
koronát,
amit a villanylámpa-gloriola
munkára hajló homlokodnak
ád.
Levetném én is most egy
alkonyatra
a fáradtságom: szürke
rabruhám,
s hagynám, simuljon drága
égi vatta
éber sebemre altató-puhán.
Ilyenkor, egyszer...
szálltunk még a hóba,
tündér karácsony volt,
emékezel?
(A csónakunk sosem siklott
azóta
boldogság kék partjához oly
közel.)
Hó volt a fákon, vagy
tündér-kelengye?
Szél járt felettünk, vagy
varázs-fogat?
S havasra vittek, vagy a
végtelenbe
a párás, zuzmarás
mokány-lovak?
Fenn házikó várt - mint a
Grimm-mesében -
és pattogó tűz és arany
tea,
s hórengetegben nagyra nyílt
sötéten
bennünk egy vérvörös
ázálea...
Azért - fehér az út - menjünk
a hóba,
fogadd el azt a fényes
koronát,
amit a pelyhek
csillagzuhogója
a múltba fordult homlokodnak
ád.
„Nézd: csillagot hajít az
ég,
tüzes futárt szalaszt
keletnek...”
- Halott futárt. A csillagok
milyen káprázva megremegnek.
„Halott futárt. Mi is futunk
titok-postával nemsokára...”
- Sötét hídnál átnyergelünk
a hollószínű paripára.
„Csak élet várna: fényes ég,
egy part, ahol örök sugár
van...”
- Az unokád arcára sütsz,
ha visszasütsz a
holdsugárban.
„Neked pedig, neked talán
egy csöndes csillag jut
szobául...”
- S ahol lakom, az ablakom
a szomszéd csillagokra
bámul.
„...Vagy mindkettőnket,
úgy lehet,
a semmiség fehér
bölcsője ringat...”
- S a napsugár, a napsugár,
a napsugár sem sejti
sírjainkat.
Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek
apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.
Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja
szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.
Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös
oázis.
Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.
Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.
Nézd, gyöngyházfény az
ablakon,
a köd csak egypár szürke
foszlány,
s azt is széttépi most a
nap:
sörényes, büszke
hímoroszlán!
Marosszentimre,1921
Mi már a tengert nem látjuk
soha.
Nekünk a tenger látomás
marad,
melyre olasz-kék menny ont
sugarat,
elérhetetlen part,
hullám-csoda.
Itt nem fogadnak bókos
pálmafák,
pártázatos, fehér kastély
helyett
mogorva templom vár a víz
felett,
falusi fűz, falusi
árvaság.
De ez a nagy folyó, látod,
tied,
sugaras Lidód; zúgó
tengered,
s ez a hömpölygő
dallam, lásd, enyém -
És este kinyitom az ablakom
és a históriáit hallgatom:
egyetlen transsylvan
hősköltemény.
Lendül a hab, s a part falán
ezüstsarkantyús lába dobban:
nézd, fürdik a fekete lány,
fekete lány fehér habokban.
Elszenderült a bú szemén,
hullámba hull ma teste,
lelke,
hullámos hajú vőlegény
milyen erősen átölelte.
De nézd: sötét erdők
között
nagy, ordas fellegek
szakadnak
s jön árja zápor-öntözött
görgeteges hegyi pataknak.
Haragos, szennyes áradat,
a medrét örvény-karmok
ássák.
Kérd meg a hökkent gátakat,
gáncsolják a vizek futását.
Ne essék folt fényes haján,
iszapos ár hozzá ne érjen:
fekete lány talán, talán
utolszor fürdik - hófehéren.
Olyan némán suhannak, mint
az évek,
álmatlan évek végtelen
vizen.
Bátran vágnak az ismeretlen
éjnek
s ki hol kötnek, nem tudja
senkisem.
Utolsó fény játszik a vizek
árján,
estébe fúl a harmatos határ,
s föléjük, mint egy hamvadó
szivárvány,
kitérő ívet húz a
jégmadár.
Az egyiken egy asszony áll:
alakja
az evezőre hajlik;
szobra vonz.
A szél az ingét zászlóként
ragadja.
És más ruhája nincs. A
bőre bronz.
A másik késve küzd a
fordulóban,
a partba vágta szédült
homlokát,
de már magához tért s a
hosszu sorban
siet megint az éj felé
tovább.
Olyan némán suhannak, mint
az évek.
Csak egy kiáltó jel száll:
hosszu jaj -
s csüggedt kezed lassan
kezembe téved
s remegve kérded: „Utolsó
tutaj?”
Te meg fogsz halni. Ők
meg állni fognak
komor trachytba dermedett
titoknak.
Ne higgy nekik. Csak
játszanak tevéled,
csak hitegetnek némán, hogy
nem élnek.
De én kilestem: csalfa
óriások,
nappal halottak, éjszakára
mások.
Olyankor bennük döngő
ritmus éled,
olyankor súlyos titkokat
cserélnek:
„Láttad? - vetettek.”
„Holnap újra vetnek.”
„Temetnek.”
„Vetnek.”
„És megint temetnek.”
Hajnal felé a harmatos
homálynak
pünkösdi rózsa-szirmokat
dobálnak.
Majd, mint akit tündér
varázsa ver meg,
pazarló karjuk újra
visszadermed.
S feszülnek újra:
végtelennek őre,
s hidegen néznek le a
temetőre.
Szemük: derült szem,
szárnyas és merész.
Ha lent elunta,
fellegekre néz.
A temetőjük
emlékjeltelen,
virág-se-látta
puszta cinterem.
Ó, a „halál” itt
nem borzongató,
több súlyt alig hord,
mint az „este” szó.
Sors habja, tiszta,
mint a gát vize,
ha néha loccsan,
nem fél senkise.
Csak sor-kerítő,
ősi véradó,
- itt én se lennék
néma lázadó -
csak végtelenség
tiszta dallama -
Én itt meg tudnék
szépen halni ma.
A kőgátnál a víz vadul
zuhog.
A parton szőke hullám
jön: juhok.
Botverte és napverte kis
család,
hozzák az erdő minden
illatát,
hozza a lankák hűs
üdvözletét
tekintetük, a méla
szembeszéd.
Elnézzük egymást. S mint egy
látomás,
kísérni kezd egy volt
találkozás:
Nagy völgybe estem. Völgyben
kell a mákony,
az ember ott beteg s
boldogtalan;
homályos kávéházi éjszakákon
a füstbe szórtam drága
önmagam.
Hiába zúgott mámoromba
halkan
nagymessziről egy
rozzant, régi gát,
ha - zuhogók helyett - az
esti parkban
hallgattam a szökőkút
műdalát.
Hiába jött a messzi posta
értem,
ha záport küldött egy ködös
tető,
s ha úri sétálók között
sötéten
fel-felbukkant a zord
szénégető...
Azonban egyszer... Távol már
a hajnal
vadrózsa-bokrának bimbója
nőtt,
s amint kinyílt az ajtó unt
sóhajjal:
juhok álltak a kávéház
előtt.
Szelíd hullámok
göndör-szőke tóban,
botvert, esővert,
hajszolt kis család,
de verten s út porába
lankadóan
hozták a lankák hűvös
illatát.
Az egyik összecsukló lábbal
éppen
az útszélig vonszolta el
magát,
és rám nézett és harmatos
szemében
vád volt, riasztó,
karvalykarmu vád.
A pásztorjelre szomjan és
gyötörve
indult a nyáj tűnő
lankáival -
S a sápadtságom akkor
összetörte
erős szárnyával egy
piros vihar.
Kis esti láng
rokkant a csúcsra távol.
Szakadt szilánk
a hűvös este
csillagából.
Valakit ott
a hold álomba ejtett:
tüzet szitott,
de gallyat rakni
elfelejtett.
S most már remeg,
piheg a lobbanása:
bágyadt, beteg
madárszívecske dobbanása.