NAPLÓTÖREDÉK
(1835-1836)

JANUÁR 1SÕJÉN 1835

Azon pillanatok közt, melyek alatt néha az élet mulandóságára gondolunk, megfutott pályánkra visszatekintünk s a jövendõ eleibe sóhajtunk, talán a legérdekesebbek az esztendõ utósó estvéje pillanati! Akarjuk, ne akarjuk, mégis meglepnek, habár hirtelen ellebbenés közt is, a múltnak képei, - és mintha akkor bûneinknek árnyékai is feltûnnének elõnkbe, s homályos érzelmekben, sejdítésekkel tele sóhajtásokkal tekintünk a jövõ esztendõ eleibe.
Ily pillanat vala nekem az 1834ik év utósó estvéje. Életemnek 40ik esztendejébe lépém. Érzem, nem sok van még hátra, s mely keveset teheték eddig! Végigtekinték ezen esztendei történeteimen, érzelmeim s helyhezeteimen s elmerülten a múltnak boncolgatásában. Szoros számvétellel vizsgáltam tetteimet. Igenis, találtam azok közt némelyeket, melyek nyugtaták keblemet, hogy mint becsületes ember s becsületes hazafi viselém magamot, - de találék sok vonást is, igen sokat még, mik piríták lelkemet! Találtam, hogy nem tisztán járék el minden dologban, hogy hiúság vala sok cselekedetim rugója, hogy restségem miatt magam s a közönség iránti sok kötelességim elmúlatám.
De találtam nehéz szenvedésim vonásira is, megvettetésem, hátratétetésem s lealáztatásom vonásira, s ezekhez hazánk kedvetlen sorsán való sok aggodalmimra, - s a sorsnak azon csudálatos elegyítékére, hogy múlt esztendei pályám alatt sok hazafiak s jelesebbek becsülését és figyelmét megnyertem, míg némelyeknek azalatt bosszús gyûlölségét vontam magamra! - És találtam múlt évi történetimben a szív vesztesége fájdalminak azon vonásit is, melyek újra felsajdulva dúlák keblemet s a fojlódott bánat egész súlyával borítának el. - Kiszakasztá mellõlem a sors, ki szívemnek legkedvesebb vala ez életben, ki tíz esztendeig volt érzelmim s gondolatim örökös foglalatossága, tíz esztendeig éjjeleimnek álma s vágyaim mindenkori tárgya! És talán az én hidegségem is súlyosította utolsó óráit, s talán a történetek különös szövõdése által éppen miattam halt el, mielõtt azt kérhettem volna tõle: "Bocsáss meg, mert megbántottalak!"
Lelkemnek ily hánykódásai közt a múltnak képeiben, végre sajnálkoztam magamon, hogy ennyi bánatot kelle esztendõ alatt szívembe rejtve hordoznom, s úgy tetszett, mintha egy sugallat ezzel vigasztalna: "Megengedtettek a te hibáid ennyi szenvedésid után." - De bánatimnak ezen boncolgatásiban mégis bizonyos keserû örömet találék s kívántam volna azoknak minden vonásit még egyszer felújítani. Sok vonás azokból már csak homályosan lenge elõttem, s sajnáltam, hogy azokat minden árnyéklatikkal még egyszer nem hozhatom elé.
Ezen helyhezetem állandó feltétellé erõsíté bennem azon régi szándékomot, hogy ezután életemnek nevezetesebb történeteit feljegyezzem, s tetteim, érzelmeim és történeteimbõl oly tárt gyûjtsek, hol az engemet érdeklõ múltat - legyen az jó vagy rossz -, mint tükörben, még egyszer megpillanthassam.

JANUÁR 9KÉN 1835
Néhány nap múlt el, mióta a fennebbi sorokat írám s az alatt sokat foglalatoskodtam feltétemmel. És midõn lelki erõmet fontolgatám e szándék kivitelére, feltûnének annyi számtalan ilynemû hajdoni fogatkozásim s azoknak munkátlanságom miatti elenyésztök, - s pirulás és csüggedés érzelmi nyomának le! - Érzem, hogy a vállalat valóban nagy, mert tudom én azt már, hogy a léleknek egész erejét kívánja igazságosan festeni le belsõnket, megvallani tetteink minden rugóját, megküzdeni hiúságinkkal s oly tisztán írni le érzelmeink s gondolatainkot, hogy a józanabb órákban lelkiesmeretünk kímélés nélkül helybe hagyja azokot.
Kérdem elmémet s kérdem szívemet és lelkemet, ha van-e elég erejök szégyenben nem hagyni engemet önmagam elõtt? És e pillanatban, midõn ezeket írom, mintha terjeszkednének karjaim egy látatlan valóság felé s sóhajtás emelkedik lelkembõl segedelemért, erõsítésért s állandóságért esdekelni! Te vagy-e ez imádságnak szent ihlete? Te vagy-e ez, oly ritkán megjelenõ sóhajtás egyetlen neme? mely csak boldogságim szebb pillanatiban s nyomó bánatim közt szoktál felfakadni s ezer gondolatim s érzelmim felreppenteni! Érzem, te az én lelkem nyugalmát s erejét fogod meghozni s erõsítendessz szándékomban.
Igenis, igyekezni fogok e naptól fogva a velem történt nevezetesebbeket ide oly híven leírni, mintha azt az Isten ítélõszéke elõtt kellene elbeszélnem. Próbálok küzdeni hiúságimmal, munkátlanságommal. Próbálom szívemet tisztogatni s minden nemtelenebb indulatokkal erõmig megvívni. Próbálom érzelmeimet nemesebbíteni, s tetteimet leírva, lelkem ismerete bírálata alá vetni.

JANUÁR 10KÉN
Amint jövék haza a Casinóból, bizonyos írást lengetett a szél a kapun alig odaragasztva. Sötét volt már. Közelebb néztem, s nagy betûkkel az N. nevét olvastam felülírva, csúfolódó epithetonokkal. Gondoltam, hogy pasqillusnak kell lenni, s siettem haza vele. Míg szállásom felé haladtam, úgy tetszett, mintha jólesnék érzésemnek, hogy e kétszín, csalfa embert s hivatalbeli egyik alattomos rágalmazómat ekként kicsúfoltatva, mindjárt olvasandom. Szobámba lépve siettem csak a tûzvilágnál átaltekinteni az írást. Tele volt ez az N. alacsony tettei felhordásával. Az usurpált nimbusz tépetett le róla. Kitaláltam az íróját. - De amint végigolvastam, úgy tetszett, hogy szánom õtet. Megint olvastam s gondolkoztam, mitévõ legyek vele. Fegyver van ugyan kezedben ellenséged ellen, mondám magamban, de illik-e, hogy te is hátmegett döfd õtet, mit benne kárhoztatsz? Mely nemtelen az ily bosszú gyönyörûsége! - S hirtelen tûzbe vetém az írást. Soká andalogtam azután e tettemrõl, s le nem írható csendes örömüvé tevé estvémet, hogy bosszúmon gyõztem, rosszakarómnak megengedtem - s e nyugtató tettel kezdhetem el ezen írásomat.

JANUÁR 11KÉN
Olvasám az ujságokban a hivatalos jelentést, hogy a magyar tudós társaság engem is megválasztott levelezõ tagjának. Ezen új rang nagyon genieroz. Ugy tetszik, mintha boldog magányomból kihurcolnának egy zajgó sokaság közé, hol ujjal fognak mutatni: "Íme a tudós!" Szegénységem büszkesége meg van alázva.
A céhot és monopóliumot minden nemben utálom, s íme, nekem is céhbeli tagnak kell lennem! Nem tudom kimagyarázni, miért van terhemre nekem ez a megtiszteltetés. Úgy tetszik, hogy ez által leköteleztetik az ember a közvéleménynek s jusst ád a közönségnek tudós várakozásra. Minden fény és kijelentés ellensége a csendes örömeknek.
Döbrentei és Wesselényi legrégibb barátim, s mégis nagyon haragszom reájok. Õket szívembõl kértem volt, hogy megválasztásomot fordítsák el rólam, s mégis õk azt nem tették, s talán éppen õk is elémozdítói voltak.
Sokat tûnõdöm, ha a diplomát elfogadjam-e? Ha elfogadom, kicímerezett tudósnak néznek egész életemben s minden ember tudós munkát és tudós beszédet vár tõlem. Pedig engemet, az úgynevezett tudós conversatio nagyon fáraszt, s azt sem tudom, ha írok-e még valamit kiadás végett! Ha el nem fogadom, hihetõleg gorombaságnak s kevélységnek veszik a választók s tudós bolondnak fognak tartani.

JANUÁR 13 KÁN
Országgyûlésünk dolgai mindinkább bonyolódnak. A legszebb indítványok elhullnak. A szabadelvûeket üldözés s ijesztgetés fenyegeti. Árulás, visszavonás, rettentés, megvesztegetés s minden nemtelen eszközök játékba vétettek. Megcsalódtam hazám morális erejében; alíg van tíz ember, ki értené, mit kell tenni. Nincsenek morale principiumaik, melyek körül forogjanak s mégis örökre azon egy pontra térjenek vissza. A nagyobb rész, még csak módiból, önhaszonból, ravaszságból liberális. Kevesen gondolkodtak komolyul a szabadságról, annak szelleme nem vált még vérré bennök, s lehet-e többet remélni törvényeink mostani állásában? E nemzet soha nem fog elémenni a rendes reform útján! Külsõ vagy belsõ megrázkódtatás, sanyargatás és ínség kell, hogy felébredjen bûnös henyeségébõl.
Wesselényi Miklós különös jelenet az országgyûlésén. De õ nemzetünknek korán van születve, mint II. József volt. De mégis oly hasznokat fog tenni - nem nekünk, hanem a jövõ generatióknak -, mint József tett. Neki vak ellenségi vannak és lesznek, személyesen és elveinek, s ez a história szerint igen természetes. Õ nem azok közül való s nem is akar az lenni, kit minden szerethessen. Neki egy nagy hibája van a politikai pályán. Azt hiszi, hogy az oratori tactikát nagyon érti, s van is oka azt hinni a momentum behatásai után. De nem akarja elhinni, hogy ravasz ellenséggel áll szembe, mely minden oratori tactikáját hátulról gúnyoló nevetéssel teszi semmivé. Nem akarja hinni, hogy ellensége, amily ostoba, éppen oly ravasz is.

JANUÁR l5KÉN
Ó, hazám, mikor lesz vége e kínos aggódásnak miattad? Derengsz néha szép reményt, sugárzasz néha szép jövendõt s oszlani látszanak fellegid. És megint új robajjal dúlnak feletted zivatarok s elborulsz és a zsarnokságnak újonnan kigondolt fortélya riaszt fel álmunkból. Ah, ez valóban fárasztó élet, ez, a reménytelen szerelmesnek gyötrelmes élete.

JANUÁR l8KÁN
A reggel Wesselényi Miklós egy levélben azon kére, hogy szállásomon maradjak. Mivel a Közép Szolnok vármegye Casino követséget küldött hozzám, egy billikomot általadni nekem. - E tárgy iránt ez elõtt néhány héttel hallottam volt annyit, hogy Közép Szolnokban munkám sokak figyelmét magára vonta s az ottaniak egy billikomot készíttetnek nekem megtisztelésül. De engemet illetvén a dolog, szégyelltem tovább kérdezõsködni iránta. A levél meghozója azt is mondá, hogy a követség számos tagokból áll Wesselényi vezetése alatt, s õ fog beszédet tartani a billikom általadásakor.
Soha nem tudnám leírni azon különbözõ érzelmek elegyedését, melyek e hírrel megleptek. Oly aggodalom s oly remegés fogott el, hogy hirtelen bezártam ajtómat, gondolkodni, mitévõs legyek. Azt határozám, hogy elbúvjak a követség elõl vagy szekeret vegyek s mindjárt falura induljak, vagy megizenjem hirtelen rosszullétemet. Mindenfelé haboztak gondolatim; el voltam fogódva. Átkoztam az autorságot. Miként álljak annyi ember eleibe? Mit mondjak nekik, ki nem tudom feltalálni magamot közhelyen? ki rossz orátor vagyok? s éppen most, midõn csak én vagyok kitûzve a figyelemnek, s minden ember csak tõlem vár valami különöst hallani?
Aggódva tekintgettem ki az ablakon, segedelmet várva valahonnan. És íme közelget a csoport szállásom felé tartva, úgy tetszett, mintha a kalpagokon ingó tollakon a tenger hullámait látnám felém hömpölyögni, s mintha süllyedni érzeném magamot. Wesselényi elöl jött a billikom hozóval. Megtölt szobám emberekkel s én álltam elõttök, mint egy megítéltetett.
Elkezdett Wesselényi szólani, de oly innepélyes arccal, mintha õ nem volna most az én gyermekkori barátom, mintha egy idegen állana elõttem. Beszéde hosszú volt, de tartalma fonalát nem tudtam fenntartani, hogy aszerint felelhessek vissza. Én azalatt csak érzelmeimmel foglalatoskodtam, s midõn a rám halmozott dicséretek fordultak elé, akkor még zavarodottabbak lettek belsõmben az ezerféle indulatok.
Rám jött már a sor felelni. Hihetõleg, kik beszédem figyelemmel hallgatták, nem találhattak abban igen sok logicai rendet. Eldúlva volt belsõm, s amit mondottam, azok remegõ érzelem szaggatott kifejezései lehettek, miket azon renddel soha nem tudnék elmondani. Beszédem közben Wesselényire pillantottam s könnyel ragyogni láttam szemét. Úgy tetszett, hogy megint gyermekkori barátomot látom benne, s ez a pillanat annyira megzavart, hogy különbözõ töredezett habozások közt, félbe kellett szakasztanom beszédemet.
A követség elmente után egészen kimerülve éreztem magamot. El voltam bágyadva testben és lélekben, mint egy hosszas terhes utazás után. De e lankadtságban mégis kimondhatlan jól éreztem magamot, hogy megint egyedül lehetek, hogy nem kell tovább küzdenem indulatim habozási közt. Mintha egy soká hordozott terhet raktam volna le lelkemrõl. - Dicsõségnek csiklandó örömei, nagy procentekkel fizettem meg én mindig elreppenõ kellemiteket!
Estve nagy vacsorát adott Wesselényi a követség tagjainak, hol megint én valék kitéve a pohár köszönések tárgyául. - A követség beszédeinket írásba kívánta, hogy küldõinek számolhasson megbízatásáról. Ez megint nagy baj volt nekem, mert nem voltam képes oly renddel leírni, mint beszéltem. Próbáltam tehát írni oly formát, mint homályosan emlékezhettem az általam mondottakról.

JANUÁR 25KÉN
Tegnap estve Casino közgyûlése volt. Gyergyaival törvényjovaslatokot készítettünk vala, mint biztosok, s azok most vétettek fel. Sok elhullott jovaslatinkból, mik éppen a Casino fenntartása érdekét, pénztára alapulását s elaljasodásából felemelését tárgyalták. A magyar nemes emberek nagy részének szörnyû csalfa megfogatja van a szabadságról. A törvénynek azon philosophiája, hogy csak akkor lehet biztosítva szabadságunk, ha magunkat lekötelezzük egymás szabadságát nem sérteni, éppen nem fér fejökbe. A magyar a társasági viszonyokbeli törvényes lekötelezést szabadsága sérelmének tekinti, s mivel törvényei szerint a közönségnek semmit nem tartozik fizetni, ezen törvényes igazságtalan elvnél fogva, a közintézetekre sem könnyen fizet. Õ szégyelli a takarékosság elveit is; nagylelkûsködni akar, de nem szeret fizetni. Szabad akar mindenütt lenni, mert õ szabad nemes ember, s társa szabadságát mindenütt bántja. Csinos, pompás, õtet kímélõ társaságot óhajt, s õ betyárkodik s trágárság beszéde tárgya. Elszomorított ezen liberális-despoták, fényes-szegények s szabad-betyárok vitatása.
Ezen gyûlés Gróf Bethlen János helyett engem választott meg igazgatónak; de azt nem volt kedvem vállalni s déprécáltam, mert érzem, hogy a Casino hanyatlani kezdett tónusát sok kedvetlenség nélkül nem vagyok képes helyrehozni. A Casino nekem soká kedvenc ideám volt, attól igen sokat reméltem. Annak felállításán sokat fáradtam, sok rágalmat s gorombaságot nyeltem el. Azt hittem, csak a kezdet bajos, de practicai folyamatja mindinkább csüggeszt.

JANUÁR 26KÁN
Eltemetõk Pap Gábort, kivel 22 esztendõ óta, tanuló koromtól fogva, álltam ismeretségben. Egy becsületes, jámbor, igyekezõ polgár volt, kinek boldogulásán szívembõl törekedtem. Háza nekem pihenés menedéke vala. Hivatalbeli feszes, fás s hideg társalkodású helyzetim után, naponként befordultam hozzája néhány minutumra. Egészen otthon találtam magam nála; semmi társasági viszony nem genierozott; köszöntem, vagy csak ceremónia nélkül beléptem, búcsúztam, vagy senkitõl észre nem véve eljöttem, az mindegy volt köztünk. Így hullnak el régi ismerõsim, s mely baj már elhûlt szívvel újabbakot szerezni. Nyugodjanak békében poraid, becsületes, jó ember!

JANUÁR 29KÉN
Wesselényi fellépe az országgyûlésen egy nagy következésû indítványával. Miután a napló nyomtatását betiltották s hiába volt a nemzet jussaira hivatkozás s minden kérelem, õ senkinek sem szólva, lytographiai köveket hozatott, s a napló nyomtatását január 1sõ napjától kezdve szállásán megindította. Mely nagy volt a meglepetés, midõn beszéde közben kitakarta a napló már kinyomtatott elsõ ívét, s felmutatta a gyûlésnek. Határtalan öröm lepte meg a gyûlés nagyobb részét s halálos remegés a szolgalelkûeket. Az indítvány elfogadtatott, s õ a sajtót a nemzetnek adta. A legelsõ próbaívet én is bírom, melyet igen nagy kincsnek tartok, mert ezen szép merészségnek bizonyosan nagy következései lesznek. - Estve Gyulai Lajos ívet bocsátott a Casinóban, hogy Wesselényinek ezen szép tettére egy billikomot nyújtsunk.

FEBRUÁR 1SÕJÉN 1835
A viadaliskola nagygyûlését tartottuk. Megint megválasztának igazgatónak, s ezt örömmel fogadtam el. Ezen iskola létezésére s sikeres haladtára gondolás mindig valami kedves s nyugtató érzelem nekem. Mert tudom, hogy ez az én igyekezetem után létez, s én eszközlém ennyire gyarapulását s megalapítását. Sokat bajlódám, míg rábeszélhettem némelyeket, s magamnak is kevés vagyonomhoz képest sok áldozatomba került. Kendeffi vala ebben nekem nagy segédem, s nála nélkül bajosan is boldogulhattam volna. Szegény Kendeffi! Õ Shakespeare-i ember vala köztünk. Planumaimmal mindig háta mögé bújtam, s az õ óriási lelke sokat létre hozott, mikbõl én sokat nem tehettem volna nála nélkül.

FEBRUÁR 4KÉN
Nehány nap óta nem akarnak országgyûlést tartani. Az emberek suttognak, hátra vonulnak, remegnek, s senki nem tudja, mi leszen. Azt rebesgetik, hogy a gyûlést eloszlatják s Ausnahms-Regierung leszen. Ez nem újság a világ históriájában s az Erdélyében sem. Básta, Heister, Caraffa etc. mind ismeretes nevek nékünk. A Coup d'État, kedvetlen ugyan a jelenkornak, de a jövendõ mindig szokta áldani.

FEBRUÁR 6KÁN
Minden kaput katonaság foglalt el töltött fegyverrel. Azt suttogják, hogy kemény rescriptumok érkeztek, az ország gyûlése minden tette cassáltatik s eloszlatják; ha nem akarnak oszlani, katonaság fog az országházára rukkolni. - Felgyûltek a rendek tíz órakor, olvassák a jegyzõkönyvet, utána az eloszlató rescriptumot, mely tele van törvénytelenségek elészámlálásával s fenyegetõdzésekkel. Az olvasás bévégeztével az elnök odahagyja székét, hiábavalók különbözõ felkiáltások, hogy ez törvénytelen eloszlatás módja.
Ugyanekkor a Gubernium is egybegyûlt, ott is olvassák ezen rescriptumot és még egy mást is, mely azt tartja: hogy mivel az ország rendetlenségbe jött, királyi biztos neveztetett ki, s ennek teljes hatalom adatott letenni s felvenni minden tisztviselõket, s mindent cselekedhetni, mit jónak lát. A marchalis székek betiltatnak, s minden csak a biztostól függ. - A katonák még mind foglalva tartják a város kapuit körösded. Rémülés fog el mindeneket, hogy önkényû igazgatás állott fel. A követek egy része azonnal készül elindulni. A többek protestátióról gondolkodnak, de nem lehet egybegyûjteni õket. Minden ember csak önmagával van elfoglalva, s mint egy közönséges égéskor, csak arról gondolkodik, hol menthesse meg személyét s vagyonát. Sok ember leveti az álorcát, s szélnek fordítja köpenyegét. A módi, a ravasz s a kétszín liberálisok rohannak az új igazgatásnak hódolni s jelenteni tetteik megbánását. A servilisek triumphussal járnak s fenyegetõdznek. Alig van nehány, ki megtartotta eszméletét. A história senkinek nem jut eszébe. Mindenekben közönséges annak megvalósulása érzete: hogy nincs erõnk, gyengék vagyunk, és gyávák vagyunk. Mely képek ezek egy festõnek s psychologusnak.
Egész nap jártam széjjel, ismerõsimmel találkozni s a dolgok folyamát figyelmezni. De elfajlódott, elkeseredett érzéssel jártam. Láttam népmozgásokot Párizsban és Belgiumban; láttam a Júliusi revolutió következéseinek habzásait, de azok nem érdekelvén engem, hideg nézõnek maradtam, s azt hittem, hogy hazámban is hideg tudnék maradni. De egészen másként tapasztalom itthon magamot; dúlva van belsõm, a jövendõ minden kedvetlenségeivel áll elõttem, s fáj, igen fáj hazám sorsa.

FEBRUÁR 7KÉN
Gyakran megfordultam Wesselényinél. Az õ sorsa az enyém is. Õtet igen féltem, mert ellene vannak leginkább felbõszülve a servilisek. Figyelmeztem minden léptét, nyugtalannak látszott õ is, de nem elcsüggedve. Drága reá nézve minden pillanat, mert minden pillanatban várni lehet a rárohanást. Jovaltam neki teljes szívembõl, hogy menjen, vonja félre magát egy ideig, s ne játszodja Egmontot. De nagy csudám volt, valahányszor Wesselényihez mentem, hogy máskor mindig tele találtam szobáját, s most alig egy-két ember néha!
Délben egész pompával felment a királyi biztos a Guberniumba. Az utcán s a Gubernium körül sok nézõ állongott. A tanácsosok eleibe jöttek a grádics aljáig, ott hódolni nekie. Az alsó personálénak is rendelés volt téve, hogy mindenki a tornácokon álljon a pompa nevelésére. A tanácsban felolvastatott a biztos rescriptuma, melynek erejénél fogva az ország igazgatása határtalanul rábízatik. Soha ellenkezõbb arculatokat nem láttam, mint a biztos felmente és lejöttekor! Mindenki némán állott, de egy résznek rejtett öröm sugárzott arcán; a más bánatja mélységét látszott boncolgatni, és megint a más rész, a Homerosz Achileséhez hasonlított, midõn Patroklosz megöletése után bódulva forgatta könnyezni nem tudó szemeit, - és megint egy nagy rész ott állott, semmisége érzetében egybezsugorodva, bárminõ sorsnak jobbágyi alázatossággal meghajtani nyakát.
Estve elbúcsúztam Stuler nevû lelkes ifjútól, ki legelsõ volt a lesújtásra kiszánva. Neki még az éjjen menni kellett, mert a városi tanácsnak ki volt adva a rendelés elfogatása iránt. Ittléte alatt gyakron találkoztam vele, kellemes, könnyû s a legegyszerûbb társalkodási módja mindig a franciákra emlékeztetett. Midõn szekérbe ült, nagyon meg voltam illetõdve sorsán, s sóhajték, hogy talán némelyikünknek is ily sorsunk lehet nemsokára.

FEBRUÁR 8KÁN
Elindult Wesselényi. Akaratból nem mentem hozzája búcsúzni; nagyon el voltam érzékenyülve. Mintha egy nagy teher esett volna le szívemrõl, midõn megtudtam, hogy szerencsésen elmehetett.
És most már magam sorsáról kezdék gondolkodni. Szobámban maradtam egész nap, számot vetni magammal. Mind elésorolám politikai bûneimet. Megfeszítettem emlékezetemet, hogy ötesztendei politikai tetteim, írásaim s beszédim még egyszer megvizsgálhassam. Azokot elébb egyenként a törvény szoros értelme szerinti bírálat alá vetettem, ítéltem, mintha idegent ítélnék, - s magamot hazánknak akármely igazságoson magyarázott törvénye elõtt tökéletesen tisztának találtam. Azután egy határtalan önkény széke elõtt képzeltem magamot, s érzém, mennyi oldalról vagyok megtámadható, mint magános szegény ember, mint hivatalbeli s mint író.
De a megítéltetésig tenger aggódtatáson láttam magamot keresztül hurcoltatni. Lépteim után láthatatlanul leselkedtek egy fekete csoport zsoldosai. Minden nyomon éreztem jelenlétöket, barátim s jó ismerõsim közt, minden társaságban s magános elmélkedésim alatt, sõt íróasztalomnál is hátam megül belékacsintgatni papirosamba. A legközönségesebb kifejezésimnek ezer rejtett magyarázatját adták. Lassanként kezdettek dolgaim elakadni, láthatlan erõ dolgozott terveim ellen: elhidegült s gyanakodó arc állott mindenütt elõttem. Elnémultam a társaságban, mert mindenikben ellenségem lappanghat. Olykor szolgai félelem verte le lelkemet, s olykor dühös kifakadásra lobbantam, - de nem volt ki ellen. Kívántam megvívni ellenségeimmel, de az nem állott elé seholt. Kívántam nyílt szívvel s ártatlanságom egész érzetében menteni magamot a vádak ellen, de a vádló nem volt seholt, a vádat senki nem közölte velem. Rágalom harapdosta mindenütt nevemet, költött bûnök büntetése ijesztgetett és senki nem tudta származásuk kútfejét. Végre egészen megnémultam, gyûlõltem az embert, s e hazában, melyért annyit égek, annyit szenvedek, boldogságomra minden kinézés el volt vágva, - s így éltem a bizonytalanságnak legkínosabb életét.
Végre a zsarnok palotájába idéztettem, titkos parancs által, titkos ajtón vezettetve bé. Egy fekete könyvre hivatkoztak ellenem, de a vádat senki fel nem olvasta, s vádló senki nem volt. Oltalmazásnak nem adatott hely; a büntetés kimondatott, s nem volt kihez appelálni. Hiában hordtam fel ártatlanságom, hiában kértem a törvény és igazság kiszolgáltatását, arra senki nem figyelmezett. Megfosztva álltam mindentõl az életben, meggyalázva, elzárva a szabadságtól s a zsarnok által kigondolt minden lelki és testi kínoknak alája vettetve. És láttam végre magam elõtt a büntetéseknek legrettenetesebbikét is, hogy - hazámból bújdosnom kellett!
De mit vétettem tehát? Vétkem-e: hogy sok esztendei elmélkedésim, itthon és más nemzeteknél tett tapasztalataim után, a józan észen s a természet törvényein alapult costitutionalis kormányt óhajtottam, hol a király is csak elsõ tisztviselõ s nem népe zsarnoka legyen, hol a törvény minden lakost egyformán védjen s hibájában egyformán büntessen, hol csak a törvény uralkodjék kérlelhetlen keménységgel, s nem senkinek önkénye? Vétkem-e: hogy fájt nemzetemnek hátramaradta, demoralizáltsága, nyomatása s elmecsevészettsége? Igenis, gyermek korom óta örökös vágyam, törekedésem, álmom, minden érzetem s gondolatom csak az volt, hogy e nemzet felemelkedjék. - Utáltam minden privilégiumot, monopóliumot és megkülönböztetést. Utáltam az aristocratia cudar gõgjét, s ahol lehetett, nevetségessé tettem. Gyûlöltem a büreaucratia pedantságát, a tisztviselõk kevély zsarnokságát, s azt felfedeztem s ellene szitkozódtam. Tettel, szóval s írásimban terjesztettem minden democratiai elvet. Elszórtam a külföldrõl hozott minden szabad intézetek magvait. Vérzett szívem hazámbeli embertársaim egy részének rabszolgai nyomatásán, mellettök harcoltam a feudalizmus ellen, s az egész nemzetet kivétel nélkül egyforma szabadnak óhajtottam. Hazám nyelvéért éltem, haltam, s azt, mások nyelve elnyomásával, hazámban uralkodóra emelni, egyetlenné tenni igyekeztem, s minden lakost szabad magyarrá lenni óhajtottam. Gyûlöltem a hideg cosmopolitizmust, mely a nemzetiségnek legnagyobb mételye. A túlságig megvetettem azokat, s bosszúsan gyûlöltem, kik nemzetem eléhaladtát, mívelõdését és nyelvét akadályoztatták, vagy az iránt hidegek voltak. Háládatlan cudaroknak tartottam, kiknek nem a nemzeti nyelv volt szívök és társalkodások nyelve. Kacagtam az uralkodás kegye és fénye után alacsonyul mászókat. Az emberiség legundokabb fajzatának tartottam a vallásos bigottakot, bármely felekezetbõl is legyenek, s csúfság s megvetés tárgyává kívántam tenni. Gyûlõltem a papságnak azon faját minden vallásban, mely a polgári élettõl különvált státust akar formálni; a józan philosophiát, az elmének szabad reptét s a polgári szabadságot örökösön tipró ezen hydrát egész erõmbõl kívánnám letapodni. És istenemet nem imádtam vakon, s nem azoknak írásuk és tanítmányok szerint, kik éppen oly tehetetlenek, mint én. Istenemtõl nem rettegtem, neki nem hízelkedtem, elõtte nem mászkáltam, gyermekkorom óta formába öntött imádsággal soha nem folyamodtam hozzája, hanem jóllétem vagy bánatom közt, templomban vagy mezõn, midõn csupa önkéntes sugallás által jött, felsóhajtottam, lelkemet egészen kitártam elõtte s folyamodtam hozzája, mint legmeghittebb barátomhoz.
És ezek az én politikai vétkeim summáson. És bármely ki nem tetszõ pályán, bármely szûk körben, homályban és szegénységben éljek is, valamely eset által magamra vonhatom a rágalom s önkény figyelmét, s bé leszek sodorva a megbélyegzettek közé. De mit tehet velem akármely önkény is, hogy e vétkeimbõl kigyógyítson? Megfosztat hivatalomtól? melynek feláldoztam egészségem, vagyonom s ifjúságom munkás korát. Megfoszthat mindenemtõl? s koldusnak taszíthat ki a világra? De nem foszthat meg lelkem erejétõl s szegénységem büszkeségétõl; izzadva kerestem eddig is kenyeremet, ismerem a sanyarúság s szükség szigorú sorsát is, s míg egészségem tart, akárhol kivívom élelmemet. Tõszurdalásokkal kínozhat? elveheti szabadságom s életemet is? De nem veheti el lelkem ismerete nyugalmát s azon tiszta és szívemet büszkén emelõ öntudatomot, hogy csak a jót és igazat, csak a közjót és hazám boldogságát óhajtottam. Én tisztán állok istenem és lelkiismeretem elõtt. Nem akarom szégyenleni magamot önmagam elõtt, és soha meg nem tagadom eddigi érzésem s gondolkodásom módját.

FEBRUÁR 10KÉN
Akármerre menyek, elborult arcokot s magukba vonult embereket látok. Mindenütt csak egy tárgy szomorú boncolgatása. Több lelkes hazafik elbúcsúztak hivatalaiktól; az ország ily törvénytelen állásában nem akarnak szolgálni. Fõispányok: Haller, Ugron, Degenfeld, Bánffi László és Ádám s Mara. Tanácsosok: Zeyk és Kemény, egyszerre mondottak le, és még többen a vármegyéken. Mely lelki erõ! Mely szép hatalma a közvéleménynek. A ti példátok, lelkes emberek, hatalmas erkölcsi tanúsága leszen a maradéknak. Több tisztviselõk elbocsáttatását hírlelik. Többeket neveznek, kik fiscalis actio alá ki vannak nézve. Wesselényi ellen elkezdetett az esketés. A servilisek rohannak, csúsznak, másznak az új igazgatásnál valamely kegyelmet nyerni. Ez a valóságos halászat a zavarosban.

FEBRUÁR 11KÉN
Nem pirul-e soha szebb hajnala a magyarnak? hiába dobogott-e érette ennyi szív? hasztalan volt-e ennyi tiszta szándék, ennyi buzgó igyekezet? és a még tiszta lelkû ifjúságnak annyi szent hevületi is? És, ó teremtõ, imádságinknak buzgó felfohászkodásit sem bocsátottad-e zsámolyod eleibe! Mi csak a te örök törvényeidet, a természetnek szent törvényit akartuk visszavívni magunknak. Mi csak az igazságnak szent uradalmát óhajtottuk. Mi csak szabadok akartunk lenni, hogy a szabad embernek tiszta hálája dicsõítsen tégedet. És íme, ó teremtõ, megcsüggedve ingadoz hitünk. A mi türelmünk lankadoz, s hibáztathatsz-e, ha sújtolásidnak hosszas súlyos szenvedése alatt elfáradva, a kétségbeesettnek elkeseredett pillantásival tekintgetünk fel hozzád, enyhületet - vagy vesztet kérni.

16A FEBRUÁR
Mondák nekem, hogy a Nagyenyedi Casino Gr. Széchenyi Istvánt elsõ tiszteletbeli tagjának választotta, s megválasztotta még Professor Méhest és engemet is. Becsülöm az enyedieket s alsó-fejérbelieket, mert ezen vármegyében sok intelligentia van s mindig sok erõt mutattak a Constitutió fenntartása mellett. Gr. Széchenyivel érvén ezen megtiszteltetés, úgy tetszik nekem, mintha úgy állanék ezen nagy ember mellett, mint egy Pygmäus.

18IK FEBRUÁR
Olvasám az újságban is, hogy a N. enyedi Casino tagnak választott. De mire ily nagy lármát csinálni a dologból? Mostanság annyit fordulgatván elé nevem az újságokban, mindig pirulok, midõn olvasom vagy más említi, s nem merek az újságokról szólni, míg más posta nem érkezik.
Gondolkozám, mi lehet utazásomban, mely mégis sokak figyelmét magára vonta? mert azok oly mindennapi ideák Amerikában és Angliában, s oly sokaktól elprédikáltattak már, hogy szinte a közönséges ember is tudja, s elõttem is most éppen mindennapiak. Úgy látom, kevés magyarnak volt módja vagy kedve Amerikára fordítani figyelmét s az errõli munkákot olvasni, s mivel én a sokaktól mondottakot egybesummáztam magyarul, ez teszi az érdeket. Meglehet, sokak csalódását elrontanám, s authorságom becse is alább szállna, de mégis szeretném valamely írásban megvallani a publicum elõtt, hogy az egész munkát csak a szemrehányástól való félelmem szülte. Míg nem utaztam volt, mindig szitkozódtam azok ellen, kik utaznak s mégsem írják le utazásukot, s sok másoktól is ezt hallottam. Mármost beléhozám magam a kelepcébe, s gondolám, minden ember méltán fogja szemedbe lobbantani, hogy te is a szóvitézek közé tartozol! - és írám, amit írtam, bizony nagy részént a számadás félelme miatt. Örvendek már, hogy keresztül estem rajta s nem rosszul ütött ki a dolog. Sok emberismeretet szereztem általa, nemigen találtam bizonyosabb scálára az emberek eszét és érzelmét kitalálni, mint azon kérdések, melyeket tesznek némelyek holmi tárgyak iránt, melyek utazásomban eléfordulnak; ezekbõl valóban egy szép dialógus gyûjtemény lenne. Próbálni fogom majdég nehányat feljegyezni belõle, mert némelyeket kár elfelejtenem. Legnagyobb részének a hajótörés s tengeri veszedelmek tetszenek, - és az emberiség jussai kihirdetése oly kevesek elõtt figyelmes! mely nekem legérdekesebb s a többi csak ráma e körül.

19ÉN
Hallom, Wesselényit évocálták már a jövõ periódusra a tábla eleibe, személyes megjelenésre. Veszteni fog õ bizonyosan, ha angyalok oltalmazzák is. Õ sok embernek adott fricskát az országgyûlésén, s ha doronggal költ volna fel ellenök, azért még csak megbékülnének fájdalmuk múltával, de a fricskát azért szégyellik, mert nem tudták visszaadni, s rejtett bosszujoknak éppen jó alkalom ez, legalább bégazolni õtet, mint a liliputiak Gulivert.

FEBRUÁR 26KÁN
Hiába kezdek akármihez, mintha egy titkos ellenség követne minden lépten. Nincs seholt nyugtom, s künn is mindenütt komor és nyugtalan emberekre találok. Írás, olvasás mind zavar. Mintha egészen ki volnék merülve. Testem is nagyon kezd szenvedni. Mely nyomorú az ily létezés!
Te, ki a menedékért esdeklõ szabadságot küszöbödrõl elrugdostad! Egy nemzetnek örömeit megmérgesítetted! A hazáért dobogó szíveket jégkezeiddel marcangoltad! Ki az ifjúságnak poétai álmait rablánczörgetéssel rebbentetted fel! Az erényt ostorral üldözted! Te, ki az elnyomatásban nyögött észnek felreppenését pórázoddal rángattad vissza, - és ki - még az imádság útját is elállottad! Átok legyen emlékeden, vad zsarnok! Káromkodjék a magyar, midõn nevedet említi - és pökjék sírodra!

27IK FEBRUÁR
Vettem az enyedi Casino levelét tiszteletbeli tagságom iránt, melyre következõt válaszoltam: Ha a közjónak buzgó óhajtása s a haza boldogabb léte olykori felsugárzásán együttörülés just adhatnak oly becses megkülönböztetést elfogadhatni, mellyel engem e nemes gyülekezet közelebbi februárban tartott közgyûlése határozatánál fogva megtisztelni méltóztatott, úgy életemnek legkedvesebb örömei közé számlálom, hogy ezen társaságnak tiszteletbeli tagjává lehettem.
Az életnek szebb szenvedelmei közt egyik sincs annyi epesztõ aggodalomnak s annyi lebágyasztó akadályoknak kitéve, mint a köztárgyak iránti vonzalom. Szûk kört szabott nekem a végzés e pályán s csak a tiszta szándék s buzgó óhajtásig terjed hatásom, s mely nyugtató öröm e kis körben is megérdemelni ily hazafiak figyelmét.
Fogadja el.

MÁRCIUS 6KÁN 835
Elfutott híre, hogy a császár megholt. Furcsa nézni az embereket ezen hírre! Mint midõn a tündéres-varázslatos játékszíni darabokban egy percben változik hely és személyzet, oly forma jeleneteket láthatni. A szerepek merõben meg vannak cserélve. Kik nehány hetek óta búsongó képpel s bennrejtett fájdalom vonásival járdalának, most felemelt fõvel, sugárzóbb szemekkel s reménytelve tekintgetnek széjjel. Valamelyiktõl azt is hallám, hogy mintha a nap is visszakapta volna régi fényét. Kik pedig járának eddig felemelt fõvel, lenézve a megvertekre, megdöbbenve vonulnak most egybe s járnak rémült megalázkodott képpel, mint a római triumphator szekere mellettiek.
De meddig tart e szerepek megcserélõdése? Ha nem a rabnak szabadságróli rövid álma-e ez, melybõl láncai zörrenése rebbenti fel? Az új trónusra lépés napja nagy lotteria vonás napja a nemzeteknek!
Azt mondják, Ferenc császár becsületes, jó privatus ember volt, s sok házi erényei voltak. Azt mondják, hogy Erdély iránt hozott kemény határozatit nagyon bánta volna, ezekkel képzelgett betegségében s siettette volna halálát.
De a históriának minõ pálya az õ élete s idõkora? mely nem elégszik meg a negativus erényekkel s a positivusok hiányát égõ ecsettel festendi ki. Ferenc 1792-ben lépett thronusra, s mégis uralkodását 1780-ban, Mária Therézia halála után kezdette. A közbeesett 12 esztendõ, az ausztriai ház örökösön egyforma elveibõl kicsapongás volt nekie. Azon évek az annalisokból mintha kitöröltettek volna; azoknak lassanként semmi nyoma nem maradt meg, a József szobrán kívül. Szegény József! Korán éltél te a magyar nemzetnek! Most a sírból is kiásnók kezeinkkel elveidet, egyen kívül! Amit te erõvel ránk akartál tolni jovunkra, azt akkor kárhozatosnak tartók, s most erõvel fel akarjuk venni, s kárhozatosnak tartják nekünk.
Nem emlékezem a históriából, ha a biblia elterjedése elõtt állott-e azon elv: hogy a királyokat az isten rendeli, felemeli s leteszi, s õk e földön az isten helytartói? Úgy tudom, hogy legalább mint juris publici kérdés nem állott, s ez a pápa istentõl küldetésével egy származatú.
Köszönik igen szépen ezen elvet Neró és Caligula, Robespierre és Cromwell, Báthori Zsigmond és Mihály Vajda s több Compánista tirannus társaik. Köszönik Ravaillac és Louvell s minden királygyilkosok, királyûzõk és rebellisek, mert minden tettök Isten munkája volt.
A régiek gondolkodása volt-e tehát bolondság: hogy csak az lehet király, ki legérdemesebb? vagy a miénk-e bolondság: hogy csak az lehet király, ki annak születik? Vallásos egy kérdés! Ha igaz, minden felekezetûek magyarázatja szerint, hogy a keresztény vallás porban alázkodást, magamegtagadást, vak engedelmességet s a kérkedékeny ész megvetését kívánja, s a boldogság pontját csak a síron túl tûzi ki, - akkor a határtalan monarchia legközelebb áll a keresztény vallás kívánatihoz. Akkor ti görögök és rómaiak, angolok és franciák, és ti makacs amerikaiak, s ti mindnyájon, kik az önkény ellen vívtatok, isten akaratjának szegeztétek ellene magatokot. Mégis nagy kár, hogy e tárgyról nem lehet nyilvánosan értekeznünk bajonette nélkül. Mert a míveltebb észnek más megfogatja lehet a vallásról s igazgatásról is, s arról õ nem tehet, mert kétszínkedni nem akar. A philosophia és vizsgálódó ész valóságos átok némely helyzetekben.
Ferenc császár jó keresztény, emberszeretõ és jóltévõ volt. De mégis egész uralkodása históriája azt mutatja, hogy elõtte az ember és monarcha egészen különbözõ portékák voltak. Születve és nevekedve uralkodónak, õ csak uralkodót s engedelmes szolgákot ismert. Örökségül általvett uralkodása elveit híven megtartotta s követte, és talán egész lelki nyugalommal tette azt: mert azoknak származásuk nem tõle eredtek, hanem sok lefolyt századok intézeteiben gyökeredztek, s mint istentõl rendelteket, talám vallásos kötelességének vélte éppen úgy fenntartani s hátrahagyni. Népei annyi sérelmének, az emberiség jussai lenyomásának, az értelmesedés gátlásának és az ész tökéletes békókban tartásának nemcsak õ volt egészen oka, hanem a monarchia rendszere. Az õ személyében volt ugyan egyesülve az önkény egész hatalma, hanem az kisugárzott aztán belõle minden tisztviselõre s katonára, le a bakterig. És eszerint vala alatta minden tisztviselõ kisebb és nagyobb önkényû uralkodó, s gyakorlaték az önkény kisebb és nagyobb hatalmú plenipotentiáriusok által minden népeinél.
Nincs fájdalmasabb s szerencsétlenebb helyzet, mint midõn önkényû uralkodás alatt is valakinek lelkében a józan szabadság érzelme mégis felébredhet s kifejlõdhetik, s fojtogatnia kell kebelében a titkos szép lángot, - éspedig reménytelenül. Mely kesergetõ kín s elcsüggesztõ létezés azon büszke lélek sorsa, melynek változtathatás reménye nélkül, minden lépten a lealacsonító szolgai nyomatást kéntelen tûrnie, s titkon küzdenie megmérgesített élete szenvedéseivel. És sóhajt, és keseredve kérdezni a jövendõt: ha az emberiség sorsa végig a leszen-e, hogy a népek, mint a portéka és a mezõnek csordái, mindig örökségképpen szálljanak a monarchákra?

MÁRCIUS 10KÉN
Megparancsoltatott, hogy a megholt császárért hat hónap alatt gyászköntösben járjunk s kalapunkban fátyolt viseljünk. Utálom a kétszínkedést, s mármost utáljam hat hónapig magamot. Eszembe jut a Gessler kalapja.

MÁRCIUS l2KÉN
Balog Pál barátomat megint itt láttam már néhány nap óta. Valahányszor látom õtet mostanság, bizonyos bús érzés lep meg. Egyik õ legrégibb, még tanuló koromtól fogva való barátim közül. Utazásunk alatt még szorosabb vonzalom csatolt egybe. Midõn Kolozsvárra jövögetett, elsõ voltam, kit látni sietett; naponként megfordult nálam, s igen szerettem vele lenni. És most mely változás lépe közinkbe néhány hónap óta! - Megfordul most is gyakran Kolozsváron, de felém sem jön. Elmegyünk egy úton egymás mellett, hidegen köszönünk, szólni akarok vele, de õ mindig siet. Ha máshol találkozom vele, beszédbe akarok elegyedni, de oly fanyalgólag ad nehány kurta feleletet, s megint mással keres dolgot. Nem jön szívbõl egy szava is, s jól látom, hogy un és kerül engemet. Ez nagyon fáj nekem!
A télen megszólítottam vala õtet, egész kíméléssel, hogy mi oka lehet elõttem tetszõ búsongásának? Mentegette magát, de oly hidegen s oly rá nem gondolással, mintha jeget rakogatott volna szívemre, s megint elfordult s azolta is mind nevekedik hidegsége.
De mit véthettem neki? Mivel bánthattam meg? Fájdalommal kérdezgetem magamtól s nem találhatom valóságos okát. Még egyszer meg fogom szólítani, s akkor becsületénél fogva szólítom fel, hogy mentsen ki engemet ezen kínos aggódásból. Oly keserû fájdalom az, midõn a hosszas barátságnak ily lassú hüldögélését kell tapasztalnunk. Mintha egy haldokló ágyánál állana az ember. Én õt tiszta embernek tartottam, s miként eshetik, hogy ha megbántottam, miért nem szólít meg? A gyanú marcangoló indulat. Gyanítom egy okát, fájdalommal gyanítom, de nem merem hinni, mert õ tiszta ember volt. Megszólítom még egyszer, véget kell vetnem e kínzó gyanúnak.

MÁRCIUS 14KÉN
Wesselényit convincálta a tábla per non venit. Szolnokhoz kiment a rendelés, hogy személyes leírását küldje bé. Minden ellenei mozdulatok stafétával küldöztetnek egyiktõl a máshoz, s titkos consiliumokban hozatnak az irántai határozatok. Az õ sorsa a nemzet sorsa lett. Ha elfogják ily úton s ily ítéletnél fogva, pasquillus a magyar Constitutio.

MÁRCIUS 20KÁN
Új kinevezések történnek a fõbb hivatalokra, s oly személyek is neveztetnek ki, kik ezelõtt csak esztendõvel is csúfságnak és megbántásnak vették volna, ha azt mondják nekik, hogy ezen hivatalokra még õk fognak kineveztetni.

MÁRCIUS 26KÁN
Döbrenteitõl levelet vevék. Mi lelte ezen embert, hogy oly kíméletlenül szúr és bánt, s ellenem támadhat, ki 22 esztendõ óta barátom. Soha ily levelet nem vettem tõle, minden sorban látszik a megbántott tudós. Haragszik rám, hogy Bajzára miért nem haragszom, s miért küldöttem könyvet neki. Mégis gyalázatos mesterség a tudósság, hogy legjobb barátinkot is feláldozzuk a celebritásért. Nem hiában irtóztam ezen fajú emberektõl; õk is éppen oly irigyek, féltékenyek s gyanakodók, mint akármely céhbeli mesterember. Tegnap egész nap elkeseredve valék; búsultam és bosszankodtam, de mégis inkább búsultam, hogy egy barátomot megint elvesztém. Irtózom válaszolni, de tartozom vele neki s becsületem érzésének. Ha tudósi szempontból fog válaszolni, az nagyon fájna nekem! Barátommal soha perbe nem elegyedem. El fogok némulni, mélyen és fájdalommal elnémulni, s neki soha nem felelek. De arról mindig tisztelettel emlékezem, hogy õ gyermekkoromban engem tanított, vezetett s pártfogolt, s azután 22 esztendeig érzelmeit megosztotta velem. Áldásom kövesse érette!

MÁRCIUS 28KÁN
Sokat kínoz a Döbrenteinek írt válaszomra emlékezés. Bár ne tettem volna postára! Igen bánom, hogy ily gorombán írék neki. Mégis õ nem érdemelt ily kíméletlenséget tõlem. De nagyon meg voltam keseredve. Feltettem már sokszor, hogy míg felindulásom tart, ne írjak, kivált levelet. Ezután csak 24 óra múlva fogok felelni, ami fontosabb. Bár becsületes módon megbékélhetném vele. Tudós hidegséggel íra ugyan nekem, s igen bántott, de mégis becsülöm.

ÁPRILIS 20KÁN 1835
Bánffi László meghozta nekem az akadémia diplomáját, a hideg hivatalos levéllel együtt. Felbontám a cifra ládát. Sokért nem adnám, ha e megtiszteltetés ne érjen. Szerettem volna tûzbe vetni e szerencsétlen celebritás jelét. Sok aggodalomba került e nekem, Döbrentei barátságát is elvesztettem miatta, s szörnyen genieroz, hogy már diplomatikus tudós vagyok.

ÁPRILIS 22KÉN
Wesselényi elfogattatása meghatároztatott titkos utakon s titkos tanácsokban, s mindenfelé hirdettetik ki. Gyõztél sötétségnek csoportja! s kurjongatsz odvadból, hogy õtet kicégérezhetted. De az õ lelkét leverni nem fogod, elveibõl meggyógyítani nem fogod! Meggyaláztad és nyakára léptél, de õ mégsem fog a kereszthez mászni elõtökbe, hogy kegyelmet kolduljon. Hatalmasan érzem ezt lelkemben, s rettenetesen csalatkoznám, ha õ is így ne érezzen!

ÁPRILIS 24KÉN
Az estve találkozám Burján könyvárossal, mondá, hogy Kassáról bizonyos Vajda Péter munkáját "Pesti Levelek" hozta meg, melyben én is rútul recenseálva vagyok.
A "rútul recenseálva" kitételt nem felejthettem. Vacsorán s egész estve mind azzal bajlódám, s bármint akartam, nem tudtam menekedni az arra gondolkodástól. Az elvektõl nem féltem, mert azok önmagukban oltalmazva vannak; de ha személyemet támadta meg? feleljek-e? vagy ne? Nincs kedvetlenebb, mint midõn méltatlan bántás ellen kell oltalmaznunk magunkot. Az oly emberekrõl soha nem tartottam sokat, kik kevésbe veszik a bántást, csak azért, mert meg tudnak felelni. Aljas dolog a piszkálódás, gondolám, de hát ha mégis oly oldalamról támadott meg, melyet nem szabad elhallgatnom s becsületem kívánja a felszólalást? Már ez kedvetlen lenne! Ekként tûnõdém magamban, s végre elhatározám, hogy ha nemtelen piszok leszen, akkor személyesen igyekezem felkeresni ismeretlen jó emberemet, számot vetni vele.
Reggel korán elküldé Burján a könyvet. Mohón nekiestem az engem illetõ lapnak. Olvastam, studíroztam, minden szó értelmét fontolgattam; megint elõl kezdtem, boncoltam, magyarázgattam, s amint valóban nem kevés fáradság után mysticus stílusából kitalálgathattam az engemet érdeklõket, egészen megkönnyebbedtem. Azután elõl kezdtem, a velem együtt megrecenseált szerencsétlen társaim sorsát is látni. A mostani írók, mûvészek, színészeket rangierozza, areopagizálja, de kivált az újságírókra önti ki mérgét, s jövedelmeiket pontosan calculálja. Ez a legnagyobb bosszúsága! A celebritást nyert íróknak cselédi módon hízelkedik. Tréfás ember Vajda barátunk, s tökéletesen megbékültem vele.
Úgy látszik, hogy munkája nem annyira recenzálás, mint kifigurázni akarás, és hogy
1° A pályára most lépett ifjú lehet.
2° Magyar Jean Paul akar lenni.
3° Magának hírt is, pénzt is akar szerezni.
Az engemet illetõ kifigurázás pontjait a következendõkben koncentrálhattam:
no. 1° Némely író azt hiszi, nem tudják, honnan puskázik, s sokat tart magáról, míg a gyékényt elrántják alóla.
no. 2° Némely könyv igen kapós, pedig csak a jónak kellene kapósnak lenni.
no. 3° Farkas munkája jól kél, pedig 2 forint az ára. (Ez megint bosszúsága.)
no. 4° A közönség azt hiszi, hogy Farkas utazása utazás után van írva, pedig csak házbeli utazás; azaz költemény.
no. 5° Némely ember reformot akar, pedig nem ért hozzá.
no. 6° A recenzens Farkas egész munkájából semmit sem hiszen, csak úgy hiszi, ha kínozzák.
no. 7° és 8° A többi mysticus allusiók értelmét nem tudtam kitalálni.
Még soká forgatám e könyvet, mindinkább békéltem meg vele, s elhatározám, hogy semmit ne feleljek.

ÁPRILIS 27KÉN
Ma cancellistaságom l9ik évébe léptem. Tanulásom alatt, ezer más kinézésim közt jövendõ sorsom iránt, soha meg sem fordult fejemben annak gondolatja, hogy valaha dicasteriálista legyek. Tréfából esküdtem volt fel a cancelláriára, hogy név nélkül ne lézengjek, míg Kolozsvárt leszek, - s íme a tréfa örökös sorsomot elhatározta.
Szerfelett nagy különbséget találok azon idõ közt, midõn 1816-ban tanulásomot végezve a világba léptem, és a mostani közt! Azon kor valóságos henyélés, fényûzés, hiúságokban merengés s minden közdolgok iránti tökéletes elzsibbadás s meghidegülés kora volt. Puha érzelgés, betyár szilajkodás, aristocratiai gõg, dicsõség az adósságrakásban, éhel halás a köznép közt, pazérlás a nagyok asztalánál, románok s repke írásokból vett tudóskodás, csillámló eszeskedés, apró pletykaságok, a nemzetiség nevetségessé tétele, német nyelv mindenütt, ki a míveltek közé akart tartozni, és lebzselõ örökös semmit nem csinálás valának ezen idõkor valóságos bélyegei.
Ily korban s ily körülmények közt léptem ki az iskolából, mentem a táblára 1816-ban, és jöttem Kolozsvárra 1817-ben. Wesselényi házávali ismeretségemnél fogva, nehány elsõbb házakkal s akkor tónust adott ifjakkal ismeretségbe lépve; középszerû vagyon birtokában s az akkor mívelõdésnek neveztetett csillámló kitételek mázának is birtokában, módom volt az idõ tarka játékát szemlélhetni, mely nekem tetszeni kezdett. De kezdettek lassanként foszlani az iskolában ápolgatott szép ideálok nimbuszai is. A nagy tettek után álmodozó, a nemzetiségért égõ s az egész emberiséget magába ölelõ szív lassanként hiúságoknak nyiladozott meg. Léháskodás váltotta fel az olvasni szeretést. Asszonyokkal érzelgés, dorbézoló hív barátok, városi krónikák, hivatali pletykaságok, hiúskodás s henye lebzselés levének lassanként foglalatosságim. És ekként sodródám mind tovább a világba s levék észrevétlenül dicasteriálista.
Felrezzentett néha jobb géniuszom, hatalmason számot kért idõmrõl, s elírtóztam semmiségem érzetétõl. Vívtam akkor egy ideig, s sokat leróvtam az elmulasztottakból. De érzettem, hogy helyzetemet változtatnom kell, különben veszni fogok. Ez már nagy határozatot kivánt, pedig untam lélekölõ foglalatosságom, s szívembõl utáltam azon szemét collektiót, melynek társaságomot kellett tenni, de az asszonyi szövevények úgy oda gyökereztettek, hogy nem tudtam mozdulni. Végre 1821-ben meghatároztam merészen kivágni magamot e körbõl, s mentem Bécsbe az ausztriai és a katonai törvények tanulására, új pályát kezdeni. Vasszorgalommal izzadtam, küzdöttem. Általláttam ugyan, mely igen megcsalódtam választásomban, és hogy e pályán éppen az önkény bétanított machinája leszek, de már visszalépni szégyelltem. Haladtam célom felé, ámbár keserûn kellett naponként nyelnem ezen gyülevész néptõl hazám piszkoltatását s megvettetésemet, csak azért, hogy magyar vagyok. Végre igen megtölt a keserû pohár. Nem tûrhettem tovább. Egy fellobbanásomban kitörtem ellenök, s gyalázatosan elüldöztettem. Hosszas fáradságom füstbe ment, és megint lettem kancellistává, s örökre ideragadtam.
A reggel végiggondolám 18 esztendõ alatti megfutott pályámot, mostani leszállott becsemet, jövendõre mind rosszabbuló sorsomot, elmecsevészett egészségemet, hanyatló korom, feláldozott vagyonomot, a képzelõdés és lelkesedésnek lehervadt virágait, lelkemnek bágyadozó erejét, - és hogy mindezeket kancellistaságomnak áldoztam fel! Mind végiggondolám, s érzém, hogy fogaim akaratom ellen elkeseredve csikorognak. Bolondnak nevezém magamot, s ha ne szégyelljem önmagamtól, átkozódásra fakadtam volna.
A kínlódásig igyekeztem lephilosophálni nyugtalanságomot, tudom Horatz jegyzését, hogy minden ember elégedetlen sorsával, jól tudom, s nem is disputálok vele. Én is sokaknak prédikálom e szép tudományt, de tehetek-e róla, ha az én betegségemnek csak palliativ cura e szép philosophia?
Volt egy idõszak hivataloskodásomban, midõn lélekismereti dolognak tartottam pontosnak, igazságosnak s a legszorgalmasabbnak lenni; akkor kedvelt vonzalmim, szebb szenvedelmeim s idõtöltésim hátratételével, esztendõkig csak a hivatalnak éltem. S mit nyertem vele? Társaim titkos irigységét s rágalmát ébresztettem fel. Ezzel sem gondoltam, csak kötelességem pontosan teljesítsem. Általláttam végre, hogy minden szorgalom, minden igyekezet semmit ér valamelyik hatalmasabb kegyelme nélkül. De e kegyelmet többnyire a character megtagadásával kelle megnyerni. És vadásztam tehát e kegyelmet is! s itt ültömben pirulok most is, midõn eszembe jut, mely igen elvetettem néha magamot a kenyér- és dicsõségkeresés miatt. És hajladoztam olyak elõtt, kiket lélekben nem becsülhettem. Helybe hagytam oly elveiket, melyeket kárhozatosnak hittem. Elhallgattam hibáikot. Elnéztem haszonlesésöket. És amit soha meg nem bocsáthatok magamnak - segítettem rágalmazni, kit õk rágalmaztak, kétszínkedtem és hízelkedtem hiúságaiknak. S akkor szenvedhetõ, hasznos, szorgalmas és becsületes ember valék elõttök.
De végre megutáltam magamot ily szerepet játszani, s levetettem az álorcát. Elhatároztam, hogy inkább szegény és hátratett legyek, mint magamot utáljam. S kiállottam, csak önérzetem oltalmában bizakodva, pontosan tenni mindent, de senki kegyét nem koldulni. S viszem hivatalomat kedv nélkül s robotos unalommal, de tisztán és lélekismerettel. És most haszonvehetetlen lettem nekik, ultráskodó, politikus, ábrándozó, amerikai bolondságokkal tölt fejû, a liberálisokkal titkon tartó, hivatalt nem szeretõ s gyanús characterû vagyok elõttök. Egyszóval nem tetszem nekik. Nem tudom, meddig tart, de így nagyon nyomva érzem magamot.

ÁPRILIS 28KÁN
Tilsch kiadta másodszor is utazásomot. Meguntam, hogy annyit trombitáltatik nevem az újságokban s ezt a kalmári kénálkodást. Tilsch elég solide bánt velem, de mégsem engedem, hogy többszer kiadja. Unalmas örökké ezt a tárgyat hallanom.

MÁJUS 2KÁN 1835
Ma van Josephina halálának második esztendeje. Mintha átokképpen bocsáttatott volna rám az idén minden történetim, úgy szövõdtek, hogy azok éppen érzelmim dolgát érdekeljék s szívemet keserítsék; és mintha szerencsétlenségeim visszaemlékezetei is az idén kettõs fájdalommal sajdulnának fel. Kerültem e napnak emlékét, bujdostam elõle s küzdöttem a sophizmáknak éles fegyverével lenyomni ez engemet elárasztó képeket. És íme, mintha megbosszultatnék nemtelen feltételem, hogy az õ emlékét ily gúnyoló okoskodással akarom felejteni, vérezni érzem belsõmet. Gyakran úgy tetszik nekem, mintha látnám magamot messzirõl kínjaimban küzdeni, s igen-igen szánakodom magamon, s nem tudok segíteni.
Az idõ talán béhegeszti e sebeket. Sokszor vigasztalom ezzel magamot, s megint megbánom e kívánságomot, s minden keserûsége mellett is, olykor ellenállhatatlanul vonzódom e búsongó képen és e vele elmúlton andalogni.
Életemnek legszebb kora, a képzelõdés viruló ideje, elmémnek fejledezése, a lángoló tiszta tele szív legboldogabb szaka, minden érzelemnek visszatükrödzése, ah! ezek mind mellette, az õ ismeretségében, viszontszerelme közt, érette élve és halva virultak nekem. Ezeknek csak õ vala tanúja, érette volt s csak õ volt az egész szép élet nekem, s csak én valék az enyimeket felülmúlt szebb érzelmeinek tanúja. És ha képes leszek-e valaha felejteni ezeket? s lesz-e még egy morzsányi maradvány bennem akkor e szívbõl, ha elfelejthetem, ha megtagadhatom, ha kitörölhetem emlékét?
De miért keserûvel elegyes nekem mégis e visszaemlékezet? Miért látom annyiszor könnyragyogva borongólag reám pillantgatni az õ képét? Miért dereng bûn érzelme is e mennyei róla andalgás közé? Mi az, ami olykor pirító szemrehányás közt lök vissza a legboldogabb reáemlékezés küszöbétõl is? Ó, tudom, jól tudom! ismerlek tégedet lelkiesméretnek lángoló fullánkja; ismerlek a sötét éjben, a napnak ragyogó világánál; ismerlek felrebbenõ álmaimban, a nappalnak minden foglalatosságiban; ott állasz bosszúddal az észnek elmerüléseiben, a képzelõdés felreppenései közt, az öröm poharának fenekén, az imádságnak felfohászkodásában, - és minden mozdulatomban, minden léptemen. Ah, jól ismerem óriási letipró erõdet, s nem küzdöm ellened, míg meg nem elégled szenvedésimet.
A történetek különös szövõdése által talán én is siettettem halálát. Nem becsültem eléggé szerelmét, pedig õ csak érettem élt. Sokat bántottam, nem kíméltem érzelmeit, s kíméletlen volt utolsó levelem is, - pedig kimondhatlanul szerettem õtet. Soha nem láttam asszonyt, kiben nemének annyi tulajdona, oly tele szív, oly merész határozatú lélek s annyi állandóság lett volna. De boldogságomnak közepette mindig megrendített azon gondolat, ha vajon e tele szív, e férfias ész a házi élet csendes örömeivel megelégszik-e? s mérgesítve volt örömem. Igenis kitalálta, mi aggódtat engemet, s talán érzette azt is, hogy ily hánykodó indulatú, makacs érzelmû embernek nem adhat boldogságot, - és bujdosott elõlem, bujdosott utánam, örök harcban értem s szertelen áldozatokkal miattam. Bujdosott a szabad lelkûek, a büszke érzelmûek hazájába, nyomdokim után, s ott lelte sírját s nyugtalan szívének nyugalmát.
Elfáradva érzem magamot, s mégis oly szívszakadva nézek e kép után, mint akinek a sírba leereszkedõ kedveltje koporsója után szakadnak szemei.

3IK MÁJUS
Egész nap jártam, utcán és mezõn, céltalanul. Szaggat és marcangol valami belöl; nincs sehol nyugtom, üldöznek érzelmim, fájdalmas minden emlékezetem, s mégis kedvesnek tetszik. Gondolatim oly halmozva s oly zavarva jönnek, hogy nem tudom rendbeszedni.
Érzem, szívemnek e hosszas fájdalma babonára hajlít; de abban bizonyos kesergõ örömet lelek. Álmokat magyarázok, nem hihetem, hogy a halál örökre tartson; rendkívüli esetek által õtet megláthatni hiszem, feltámadni látom, beszélek vele, s minden múlt csapást csak álomnak képzelek lenni. A szerelem még soha ki nem magyarázott mese. A vizsgálódó komoly ész elõtt? a buzgó imádságnak? a szív forró érzelmeinek? vagy a képzelõdés lebegéseinek nyílsz-e meg te, életünk örökös titka?
Ha nem hal-e meg a lélek egészen? ha látandjuk-e egymást? és ha látlak-e tégedet? Keresek segedelmet elmémben, keresek a szívnek minden érzelmeiben, és vizsgálom a bölcsek munkáit. Ah, s azok engemet a természet törvényeire, az elhervadó virágra és a sírnak mélységére utasítnak. Ó, képzelõdésnek szent ihletei, fátyolozzátok el elõttem az észnek sanyarú bírálatit, hogy enyhületet leljen e szív a vallásnak sugallatiban!
Ha vajon gondolt-e reám halála óráján? ha vádolt-e? nem esdeklett-e engem láthatni? ha nyújtotta-e felém karjait? Vagy oly nehéz-e a végsõ megdöbbentõ óra, hogy még az én képem is kitûnhetett emlékébõl a mulandóság több tárgyaival? Már ez nagy kegyetlenség lenne tõled, természet, ily elfásítva szakasztani ki minket a szeretet ölelései elõl.
Vittem szívemben áradozó örömet s a reménynek szép derengéseit, de vittem a te emlékedet is, örökös csillagként ragyogva messze utaimon. S jöttem haza áradozó örömekkel s a reménynek minden tobzódásaiban, tégedet megint láthatni! És te eltûntél, s nincs már kivel örüljek, nincs ki felé lebegjenek reményim, s hagyád nekem az utánad sóhajtás örökségét.

MÁJUS 4KÉN
Igyekszem néha õtet vádolni, hivtelennek festeni s elhitetni, hogy õ talán már elhûlt volt irántam. Mindent igyekszem felhordani ellene, hogy menekedjem ez üldözõ emlékezettõl. Ah, de megint szívemnek vére fakad utána, hogy ily nemtelenül akarok menekedni tõle, s látom õtet magasságában, búsongó arculatjával felém sóhajtani s kérdezni engemet: "hát ezt érdemlem-e én tõled?"
*
Az észnek sanyarú bírálata sok örömtõl megfosztja az embert, - s még a bizodalom mennyei balzsamától is. Ha kiönthetném, ha közölhetném másokkal is, mely fájdalom üldöz engemet, talán enyhülnének gyötrelmim. De megengedhetné-e azt az õ árnyéka nekem? s meg-e szívemnek büszkesége? hogy legszentebb, legtitkosabb s legboldogítóbb érzelminket, gondolatinknak minden elágazásait s annyiszor áradozó fellobbanásait felfedezzem közlelkeknek, hogy az legyen hideg értekezés, logicai száraz boncolgatás, megítélgetés és mindennapi beszéd tárgya?
*
Ki foghat meg tégedet, ó, teremtõ, ki az égnek zivatarait elviszed az áldott mezõk érésre viruló gabonái felett, s a szegénynek verejtékét s reményét semmivé zúzod!

MÁJUS 5KÉN
Naponként rosszabbul vagyok, kínos éjszakákot állok ki hátam fájdalmával. Minden dolog ingerel. Újabb fiscalis actiokat rendelnek naponként, s azok mind ismerõseim s jó embereim. Legalább azon ügy mellettiek, melyet én is lelkembõl hiszek és vallok. Mikor kerül reám is a sor? Testi és lelki fájdalmimhoz még a rágalom s erkölcsi életem után ólálkodás aggódtatása kelle hogy járuljon?
Szenvedtem ínséget, nyomorúságot, szenvedtem az ifjúság zabolátlan képzelõdéseinek szomorú következéseit, szenvedtem az elme nyavalyáinak kétségbeejtésig vitt kínjait, az élet unalmának bágyasztó megtompulását; állottam szemben töltött pisztolyú ellenségemmel, és kiálltam az óceánnak felzúdult orkánjai veszedelmét, hol minden percben nyitva volt sírom, - és mindazok a titkos ijesztgetés s a bizonytalanság hosszason hurcoló rebegéseihez nem is hasonlítnak.

MÁJUS 6KÁN
Kevés könyveim iránti végrendeletem megint megírtam. Úgy képzelem a testamentum dolgát, mint aki koporsóját készítteti el. Mi lesz e csudálatos új nyavalyából, mely naponként erõt veszen rajtam?

MÁJUS 16KÁN BONCHIDÁN
Gróf Bánffi Józseffel Bonchidára jöttem betegen. E hely nekem ezer emlékekkel teljes. Tizenkét esztendõ alatt sok kedves napim töltek itt. Enyhület menedéke volt e szép kert nekem, hideg, fabrikai hivatalos életem után, s kevés olvasottságomot az itteni szép könyvtár s gond nélküli itt élt kényelmes napjaimnak köszönhetem.
Szüléim után Bánffi József és Béldi Ferencnek éltem legtöbb jótéteményével az életben. Bánffi Józseffel engem a hivatal hozott volt egybe, kiben egy nemes lelkû, kímélõ társalkodású s a szó igazi értelmében egy valódi becsületes jó emberre találtam. Hivatalban, házánál, emberek közt engem különösen megkülönböztetett, jóságaival elhalmozott, pártfogolt s mindig egyforma részvéttel volt hozzám. Az õ háza, az õ társasága felejtette velem hivatalom unalmait s hátratétetésem. Eszembe jut Göthének ama szép verse: Klein ist mein Fürst etc.
Ezelõtt tizenkét esztendõvel, éppen ezen idõ tájban jöttem volt e kertbe Josephinával és szüleivel egy vasárnapot itt mulatni. Akkor ismeretségünk a legforróbb ponton állott, s ez a nap oly tele volt érzelmekkel, szíveinknek új felfedezésivel, mennyit egy hosszú szerelemtelen egész esztendõ elé nem teremthet. Minden ösvényt, minden fát s minden ülést ki tudok most is mutatni, hol mentünk, ültünk és álltunk. Jut eszembe minden szó, minden pillantás és kézszorítás, melyek annyi temérdek érzést és gondolatot foglaltak magukban. Ah, de mire megint e szívkínzás!
JÚNIUS 2KÁN BONCHIDÁN
Künn valék a kertben, tizednapi kínos fájdalmim után. A betegség hamar ágyba teve s tizednapig boncolám az unalom és fájdalom különbözõ osztályait. A gróf oly résztvéve járatott utánam s ápoltatott, amiként egy édesanya ápolhatná gyermekét. Dr. Demschick egy értelmes résztvévõ orvos.

JÚNIUS 3KÁN
Mely szép a természet! mely boldogság az egészség! Minden fa, minden fûszál életet mosolyog az egészséges testnek s ép szívnek. Minden lépten jut eszembe ama bibliai szép hely: "A mezõnek liliomai nem fonnak és nem szõnek, s mégis mely király dicsekedhetik azon pompával, mellyel a virágokat felékesítém?"

JÚNIUS 9 KOLOZSVÁR
Megint Kolozsvárra jöttem, s vevém a Döbrentei levelét. Remegõ kézzel nyúltam utána s nyitottam fel. Bár ez a levél engesztelõdést hozna, óhajtám magamban, bár begyógyítaná azon sebet, melyet neki és magamnak is okoztam minapi fellobbanásomban írt levelemmel. Valóban engesztelõ is volt. Felfedi õszintén az okokot, melyek némû gyanút gerjesztettek benne irántam, hogy Bajzának küldött könyvemet egy asszonynál látván, azt hitte, hogy vele egyetértésben élek, s így írá elkeseredve utolsó levelét. Tökéletesen megelégedtem szívbõl s tisztán kifejtett magyarázatjával, azonnal válaszolék neki, s felfedtem, mely igen megbántam volt minapi levelemet.
Újra visszanyertem tehát õtet. Igen örvendek rajta. Levelét elégettem, mert õ azt kívánta, ámbár szerettem volna megtartani. Neki sok ellensége van a tudóskodás miatt. Nem bánom. Nekem nincs bajom vele mint tudóssal. Gyávaság lenne õtet elhagynom, mivel annyin elhagyták. Csak erkölcsi hibát ne tapasztaljak benne - s azt soha nem tapasztaltam -, el nem fogom hagyni.

JÚNIUS l6KÁN
J. nálam jára. Panaszlá, hogy közkereset alá vetették. Meg van ijedve. Könnyen capitulálna, úgy látszik. Nem vált vérré benne a szabadság. Azt mondja, más hozta belé a dologba. Bár ezt ne mondá vala! Nem kell többé nekem ezen ember. Csak a módi szellem ragadta volt el. Belõle még a legveszedelmesebb renegatus lehet.

JÚNIUS 22KÉN
A királyi biztos Bécsbe indult, amint mondják, rövid idõre. Úgy tetszik, mintha egy nagy tereh hullana le lelkemrõl. Látom ezen jelenetet másoknál is. Ha megint visszajön? Én nem kívánom.

JÚNIUS 28KÁN
Beke nálam vala. Õ is közkereset alatt van Ferdinánd-napi prédikációjáért. Lelkes egy ember! Benne kezd már vérbe menni a szabadság érzete. Prédikációját elolvasá nekem. Igazi magyar La Menais. Nyomósan fejtegeti az emberiség s constitutionalis monarchia jussait. Mindent a bibliából citál. Különben veszni kellene neki. Azok oly ideák, melyek Angliában és Amerikában minden józan értelmû polgárnál közönséges mindennapi dogmák, s ha ott mondja el, csak szokott dolgot tett volna. De nálunk? Nálunk a józan ész minden vizsgálata, az emberiség jussa körül, mind tiltott portéka. Eljön talán az idõ, midõn csudálkozni fog a maradék a nyilvános igazság ily vakmerõ üldözõin, s midõn szánni fogja vakságunkat s gyávaságunkat, - s talán méltán.

JÚLIUS 11KÉN 835
Ma reggel sokáig gróf Béldi Ferencnél valék. Õ menyen Bécsbe. Mindig tisztelet érzelmével jövök el ezen embertõl, s mindenkor nevekedik iránta becsülésem. Ritkán találék az életben örökké ily egyformán, tiszta belsõvel, rendíthetlen characterrel s szavát csalhatlanul megállólag. Másfél esztendeig ülék mellette egy szekérben, lakám egy szobában s élék vele a legközelebbi viszonyokban. Nincs valami igazabb, mint az a mindennapi példabeszéd, hogy az utazás megpróbálja az embert. Én ezalatt õtet soha megtántorodni nem láttam characterében. S ezen annál inkább bámultam, mivel mint magamban, benne is gyarlóságokra számláltam.
Õ nem azok közé tartozik, kik az elsõ találkozáskor meglepnek s sokat hagynak remélni; sõt ellenben, aristocratiai feszesség látszik benne. Az elsõ társalkodás vele nem francia könnyûségû, sõt tartózkodó s conventionális hidegségû. Kímélõ ugyan, de kifejezéseiben egy kompliment sincs, mit a hiúság oly kedvesen venne. Belsõjét bajosan fedi fel s vigyázva. Õtet a többszeri együttlétel teszi becsessé s fejti ki belsõjét. Benne nincs csillámló elméskedés, tudományos szófüzér; õ csak a józan ész sugallata után beszél. Érzésében nem enthüziasta, s barátságát nem könnyen ajánlja; de akinek adta, az tisztán számolhat reá. Õ éppen nem poétai character, hanem szolid próza. Késõn határoz és sokat fontolgat, de oztán mozdíthatatlan határozatától. Amely ügy mellett áll, semmi mellékes érdek el nem mozdítja. Másfél esztendõ alatt soha haragra lobbanni nem láttam, s engem sokszor megszégyenített csendességével. Adott szavát soha meg nem szegte. Velem bámulásomig kímélve, nagylelkûleg s mindig egyformán bánt. A practicai életrõl sokat tanultam tõle. Egyformasága s csendessége észrevétlenül zabolázta indulatosságomot. És tanultam characterébõl jobban becsülni az embereket.

JÚLIUS 16KÁN
Megint Bonchidán vagyok, s mely más érzelmekkel éldelem most a szép természetet. Minden örömet mosolyog s megelégedést. Érzem, hogy ily körülmények közt, gond nélkül a mindennapi iránt, s nem megunt helyzetben, még egészséges, még hasznavehetõ lehetnék. Csak egy gondolat zavarja néha örömeimet, a hivatalra emlékezés s annak emberei, melyet úgy nézek innen, mint egy sötét fábrikát, hová örök robotázásra vagyok ítéltetve. Sokat olvasok, sokat írok s járok a szép kertben. Ezer új gondolat, ezer érzelem fakadoz lelkemben, melyeknek bennem létezésöket soha nem hittem volna.

JÚLIUS 19KÉN
A kérõi feredõn valék, s vasárnap lévén, befordultam Szamosújvárra. Nem tudom, mely csudálatos curiozitásból, elmentem a várba is, megnézni a status rabjait. Mely más érzelmek s gondolatokkal nézegetém ezelõtt Anglia s Amerikában a foglyokot! Hazajöttöm után mostanig nem jártam fogházban, s mely különbség! Piszok és rendetlenség mindenütt! Elfoglalás nélkül lézengnek széjjel a rabok. Rongyosok, szennyesek, szemtelenül kuldulnak, s a közeli korcsmában dorbézolnak. - Éppen misét szolgáltattak; bementem a templomba is. Nem sokan jelentek meg imádkozni, s azok is jöttek s mentek lánccsörgetés közt. Az imádság alatt szüntelen az orculatokat néztem s vetegettem hozzá, mindeniket mi bûn hozhatta ide. De mely különös nemûek s tárgyúak lehetnek ezen imádságok! Ennyi gazember felsóhajtása az egyetlen vigasztalóhoz! Képzelem, szívbõl kell sóhajtásaiknak jönni; ez az igazi megtörõdés s keresztény megalázkodás fohászkodása lehet; mert ily helyhezetben, kitaszítva az életbõl s társaságból, szemrehányás s bosszútól kínoztatva, csak kétnemû vallásos érzelem fakadhat: vagy tökéletes megtörõdött alázkodás az isten elõtt, vagy gúnyoló megtagadása a gondviselésnek s belsõ harc az emberek s istenség ellen.
A több lézengõ közt megpillantám Mikót is, a volt királybírót, a híres feleséggyilkost. Huszárosan kisodort bajusza, gõgös járása s több társaira nem is figyelmezés azt mutaták, hogy õ most is jóféle famíliájú magyar nemes embernek érzi magát. Igen meglepõnek találtam, hogy lánca csinosabb munka, mint a többié; ha nem hibázom, pallérozott acél vala, s oly gondosan kifényesítve, hogy a nap sugárai csillámlottak benne. Íme, a rabok közt is aristocratia formálhatja magát.
Mint a nagykapu felé kiindultam, az elsõ emelet egyik ablakából egy asszony tekinte ki, s hirtelen visszarántá magát. Haladtomban megint feltekinték az ablakra, s akkor még nagyobb hirtelenséggel takará el arcáját. De megismerém, s nem léphettem tovább, oly bánat foga el. Szegény Julie volt, a szép Julie, atyámfia s gyermeki játszótársam; és ha jól vizsgálom emlékezetemet, egy kissé még hajlandóságom tárgya is; legalább örömmel mentem mindig hozzájok. Tusakodtam magamban, ha felmenjek-e hozzá? ha nem leszen-e terhére s szemrehányására meglátásom? s ha vágy-e engem látni, midõn nemzetségére e szégyent hozta s reám is? Míg ezek lebegtek gondolatomban, nem mertem többé felpillantani az ablakra. És érzém, mely nehéz leszen nekem is a meglátás. Szörnyen bántam, hogy idejövék, s hirtelen kimentem a más udvarra, még fontolgatni a dolgot; de nem érzék erõt elérzékenyedés nélkül kiállhatni látását, s nem mentem vissza.
Szegény Julie, mely fájdalmasan keseríthete tégedet, hogy atyádfia is így megvete, s hidegen elhalada ablakod alatt! Ha õtet a természet szép külsõvel meg nem áldja, most nem szenvedne rabságot. De annyi hízelkedése a férfiaknak, oly kedvezõ helyhezet, viruló kor s független vagyon hozzá, csuda-e, ha megtántorgatják a sokaktól imádottat? Míg ripatyos képû törpe szomszédnéja csak a zsoltárral tölté idejét, a világ hiúságait megveti, s senkitõl nem ostromolt virtusaival dicsekszik. Itt hervad le tehát ifjúságod, itt marcangolja magát lelkiesméreted, míg majd a bánat s vénség ráncaival visszatérsz az életbe. Akkor már meggyilkoltatott férjed is rég porrá vált.
Leverõ érzelmek közt jövék ki e szomorú lakhelybõl. Körültekintgetém a vár falait, s üldözõleg kínza azon gondolat, hogy egykor talán én is ide kerülhetek. De ki felelhet sorsáról a vélekedések ily habzása közt; mert ami ma polgári virtus vala, holnap lehet status elleni vétek, s megint virtus, ami tegnap vétek volt. Vetegetém magamban, hogyha sorsom valaha ide hozna, itt lenne-e könnyebb leszámlálni a fájdalom napjait, vagy egy amerikai rendszerezett csinos fogházban! Mégis rettenetes kín lehet az amerikai rabé, hogy esztendõkig egy emberi lélekhez se szólhasson.

AUGUSZTUS 9KÉN
Fegyveriskola gyûlést akaránk tartani, de alig jelentek meg egynehányan, s határozatokot nem teheténk. Szörnyû hidegség kezdõdik a közintézetek iránt, mindenki csak magával van elfoglalva s mentére van hagyva minden közdolog.

AUGUSZTUS 18KÁN BONCHIDÁN
Bonchidai mulatásaim alatt sok idõt töltök páter Sassal, az udvari káplánnyal. Bizonyos pontig mulatságos a vele létel. Õ egy igen tudákos ember, nehány franciskánus klastromi iskolában grammatika professzora volt, egyikben retoricát is tanított. De legnevezetesebb pont életében, hogy egy ideig a teológiát is tanította a clericusoknak, mint helyettes professor. Sokat is tart ám volt professorságairól, mert forduljon elé az életnek bármely tárgya, nem tarthatja ki egy félórát, hogy professzorsága idejébõl valami hasonlót ne tapasztalt, gondolt, hallott vagy vele ne történt volna, s azt elé ne mondja. Igen szeret tanítói hangon beszélni. Legnagyobb gyengéje, hogy tudománya miatt magát üldöztetve képzeli szerzetestársai által. Sok históriát beszél el nekem a mártírokról, szentek életébõl, papok történeteibõl. Lutherrõl, Calvinról s több eretnek társaikról sok trágár anekdotát tud, s igen jóizûen nevet rajta, míg beszéli. A világnak egyéb története mind semmi elõtte, ha a biblia s szentek életével ellenkezik.
Páter Sas szorgalmatosan lemondja breviariumát minden reggel, azalatt sétál, közbe az orgonistával s ministránssal veszekedik, az ablak alatt elmenõknek jó reggelt kíván, a kávét sürgeti, szobáját takaríttatja, s mindezen közbejöttek éppen nem botránkoztatják buzgóságában. Azután igen jóízûn eszik. Mely munkák után kipihenvén magát, roppant hasa terhével is, megint sokat sétál, hogy az ebéd jobban essék. Megint jól eszik, közbe préceptori discursokat tart s neheztel, ha nem hallgatják. Szóval, páter Sas igazi barát. Az õ tanulmányán s gondolkodásán túl vége az ész minden határának, s aki többet tud, az lelke kárhozatjára okoskodik. Õ a világ s emberek történeteibõl csak a maga élete históriáját tudja, s a többi mind semmi és kárhozatos.
Tegnap este nagyon letevém becsületemet páter Sas elõtt. Azt találám mondani, hogy az újabb geographusok szerint az Ararát hegyénél sok magasabb hegy is van. Erre kereken kimondá, hogy az csupa hazugság, mert különben a Noé bárkája a legmagasabban állott volna meg. Azt is hozzátevé, hogy eddig csak többet hitt eszemrõl, de látja, hogy engem is megbolondított a sok szabados könyv olvasása. Még hosszas prédikációt tartott nekem, megmutatta a szentírás sok helyeibõl eszem járása kábultságát - s mindezekre semmit nem tudék felelni.
Ily életnemet vagy csak a legvastagabb ostobaság, vagy a vallásos ábrándozásnak szüntelen fellengése állhat ki. Mely kegyetlen kín lehet az élet annak, kibe ezen szerzetben élve s ily elvû emberek közt, a teremtõ vizsgálódó józan elmét vagy lángoló szívet adott. De páter Sas igazi boldog barát. Jól eszik, jól iszik és alszik, nagy tudományú embernek hiszi magát, s mint a leghatártalanabb monarcha, oly istentõl adott jussokat képzel magának hallgatói lélek ismeretén.

AUGUSZTUS 30KÁN
Stancsics nálam vala. Erdélybe jött lakni mint nevelõ. Ismertem már nyelvészeti munkájából, s feszes tudósnak képzeltem lenni; de éppen ellenkezõ. Igen szerény s nyíltnak találom. Õ egészen csak a magyar literatúrának él, s amint látszik, a nyelvészet ágaiban igen jártas. A tudósokot s munkáikot is mind ismeri.

1SÕ SZEPTEMBER
Bajzától egy pakétát vevék. Abban kiadott verseit küldi meg egy igen szép levéllel hozzám. Valóban hízelkedett érzésemnek, hogy ezen ember ennyi figyelemmel van irántam. Róla sok különbözõt hallottam és olvastam. Hogy doronggal kél ki némely tudósok ellen, bizonyos visszatartozkodást éreztem tõle, s valami olyforma ébredt fel mindig bennem, mint amma sadduceusban a bibliában, t.i.: "Én Istenem, jó, hogy mindezek nem rajtam történnek." De mégis hasznos embernek tartottam. Midõn Döbrenteit megtámadta volt, nagyon haragudtam reá. Ezelõtt 3 évvel találkozám vele Pesten. Akkor egészen ellenkezõnek találtam, mint képzeltem volt; azután írásaira mindinkább figyelmeztem, s akaratom ellen is, mégis sok becsülnivalót találok benne. Midõn levelét még egyszer elolvasám, Döbrentei juta eszembe, s hogy Bajzával ellenségeskedésbe élnek. Érzém, hogy megpirultam, s gondolám, ha ezt megtudja Döbrentei, megint megharagszik reám, s méltán is, ha ezt tõle eltitkolom. Megírom tehát neki az egész dolgot, s kérni fogom, ne tulajdonítsa fel nekem, ha Bajzának felelni fogok, melyet az illendõség is megkíván. Megírom azt is, hogy Bajzára egykor haragudtam érette, s amint emlékezhetik, ajánlottam is akkor, hogy tõle, mint barátom megsértõjétõl, férfihez illõ elégtételt kérek személyesen, de õ nem fogadá el ajánlatom. Azt is megírom, hogy Bajzát, mint literatort, nem lehet hogy ne becsüljem.

SZEPTEMBER 21KÉN
Soknémû érzelmekkel vala teli nekem e nap. A reggel olvasám az ujságból, hogy a tudós társaság nagygyûlése az idénre kitett 200 arany jutalmat nekem ítélte munkámért. Megpirultam, midõn végigmentem a sorokon, s szívem nagyon dobogni érzém. Nem tudnám megnevezni az érzelem nemét, mely oly nagyon elfoga, de nem öröm érzelme volt. Siettem szobámba, hogy senki ne lásson. Talán csak azon leányka érthette s érezhette volna helyzetemet, ki csendes magányban élve, a ragyogás boldogságait nem ismerve, legelõször hallja a szót: szép vagy leányka. És vajon miért nem örvendek e megtiszteltetésnek? Nem merném senkinek mondani, mert azt kevés tudná megérteni. Ez valóban szép, igen szép s legmerészebb ifjúi álmaim is felülhaladja. De ha literatúránkra gondolok, nem lehet nem reszketni kezeimnek, midõn e koszorú felé nyúlok. Bár ne történt volna rajtam! És azonkívül mennyi ember észrevételeinek leszek kitéve? S mely új élelem ez hivatalbeli elöljáróimnak az engem megvetésre, hátratételre, hogy egy ilyen rangotlan, ily csekély helyen álló, ily nevetlen ember ekként kijelentetik a nemzet tudományos képviselõi által? Mely öröm lesz nekik közelebbrõl megalázhatni engemet! Ó, elõre látom, hogy e megtiszteltetést szívem vérével fogom fizetni.
Soká tûnõdtem egyedül s azalatt nehányan zörgettek ajtómon. Talán gratulálni jöttek. Feltûnék elõttem literatúránk állapotja is, s most gyõzõdém meg tisztán arról, mit soká nem kívántam hinni: hogy valóban nem messze haladtunk még, midõn egy egész esztendõ lefolyta alatt az én munkám lehetett legjobb; mely Angliában és Amerikában csupán csak mindennapi gondolatok könyve lehet. Valóban nem messze haladtunk! S sebes hervadással érzém elfoszlani szép reményeimet, hogy életemben megérhessen literatúránknak képzelt szép szakát. És égeté a nyert koszorú homlokomot. Ily meggyõzõdésre, ezen tárgyról írt, egy egész nagy könyv sem hozhatott volna. Szégyelném egy angolnak vagy amerikainak mondani, hogy ennél jobb könyv egy egész év alatt nem teremhetett nálunk.
De micsoda lélekkel fogadjam el hát e summát? Költhetek-e abból egy krajcárt is pirulás nélkül? Ily tûnõdésimbõl egy vigasztaló gondolat ragada ki. Midõn néha a gazdagság gondolatja is beszõtte magát álmodozásimba, az is mindig elválhatlan következményû gondolat volt, mely szép alapítványokat tehetnék nagy gazdagsággal. És íme itt az alkalom, mely soha többé nekem meg nem jelen. Meghatározám, hogy e summával egy alapítványt teszek, s ezt a társaság tõkéihez ajánlom örökös alapítványképpen. S már most könnyebben lélegzeltem, kimentem az utcára, hol annyiféle gratulációt kelle elfogadnom. És neheztelés nélkül szenvedék némely kíméletlen kérdéseket is e szép summának hová és miként léendõ fordításáról.

SZEPTEMBER 23KÁN
Megérkezék a Guberniumhoz a tiltott könyvek katalógusa, és abban meg van tiltva az én munkám is, s csak "Erga Schedam" lehet olvasni. Ez nagy megtiszteltetése munkámnak! Mégiscsak van abban valami, mi béhatást tett. De késõ már, azt hiszem, hatott a méreg, s a tiltással csak ingereltetik.

SZEPTEMBER 29KÉN
Hallom, sokan bolondnak neveznek, hogy a nyert 200 aranyból fundatiót csinálék. Hogy szegény létemre így ellököm magamtól a segedelmet. Ily konyhalelkûek észrevétele nem búsít. Restellem magyarázni nekik a dolgot. Hanem ha a társaság maga nem találná elfogadni fundációmat, már ez nagyon fájna, ez megalázná érzésemet.

OKTÓBER 5KÉN
Vettem az új titoknok, Schedel levelét. Melegen fogadta fundáció tételemet, írt az igazgatóságnak iránta, s minél hamarább hivatalosan kiadja az elfogadtatást. Azt írja, hogy új hivatala kezdetén e jó ómenû levelem meglepte s könnyezett olvasása alatt. Engem is nagyon megérzékenyíte levele. A megelégedés érzelmének ezen nemét soha nem ismertem. Szívem dobogott, könny ragyogott szememben, nagy léptekkel jártam szobámban, gondolat és érzelem, a szív és ész minden munkálatja egy repesõ öröm áradozása volt nekem. Úgy tetszett, mintha minden bûneim megbocsáttattak volna, mert a hazának tehetém e kevés áldozatot tettlegesen. S mely nyugalmat sugároztat jövendõmre e tettem emléke! E sóhajtás, e könny, e pillanat ezer procentekkel visszafizeté nekem e kevés tõkét. Be boldogító az öröm sóhajtása s öröm könnye! Be boldog, ki adhat, ajándékozhat! Mennyi tiszta örömet szerezhet magának a gazdag!

OKTÓBER 6KÁN
Porba csúszás-mászásnak új napja! Megint meg kellett-e érnem nemzetem gyalázatját! hogy elvesse magát, mint egy zsarnoknak járomhoz szokott népe, s vetélkedjék a szolgaiság hívségében! Eloszlasz-e tehát nekem végsugároddal is, nemzetiségnek szép álma? Szabadság, önerejûség, nemzeti jólét, mind hiú képzeletek lesztek-e? Így hullnak-e el naponként, kiknek tántoríthatatlanságában nagyba fogadtam volna? s végre, csak egyedül maradok-e, vagy én is megadom-e magamot, hogy hitvány létezésem még tovább taszíthassam? Istenem õrizz meg attól, hogy valaha megtagadjam magamot s eddigi egész pályámot meghazudtoljam. Küldj ínséget, nyomorúságot reám, csak lelkem erejét ne vedd el.

NOVEMBER 12KÉN
Nehány hét múlt el, mióta csak a hivatalnak élek, mint a napszámos. Vigyáznom kell magamra, hogy kötelességemet szõrszálig pontosan teljesítsem, s ezen oldalamról senki meg ne támadhasson. Úgy érzem, hogy egy idõ óta talán semmit nem is gondolok, vagyis inkább gondolatimmal oly formán állok, mint a tolvaj lopott portékáival. Nem kezd lenni vélekedésem is, s bármit vitassanak, nem érdekel a dolognak erre vagy arra dõlése. Vagy ha felszólítva vagyok, a mesebeli náthás rókaként felelek, hogy nem tudok ítélni, mert nincs szaglásom. Ez már rossz, ezt nem szeretem, mert jele, hogy az intimidáció rajtam is erõt kezd venni. Ez kétségbeesés elõjele, vagyis, hogy a politia szagát mindenütt érzem.

NOVEMBER l3KÁN
Heckenast sok bosszúságot csinál nekem. Azt írá a minap, hogy könyvem németre fordíttatta, s Lipcsében ki akarja adatni. Megint színre akar hurcolni engem ez az ember, ily megváslalt tárggyal. Szívesen kérém, ne tegye azt, mert meggyûjti bajomot, mivel a munka meg van már tiltva. Most azt írja, hogy barátim közbevetésökre, csupa nagylelkûségbõl, lemond a munka kiadásáról, ha 50 ezüst forintot fizetek neki s még valami dissertátiót írok számára. Módom sincs, kedvem sincs feltételeit elfogadni, s többé nem is correspondálok ily kalmárlelkû emberrel. Tilschre bízom, hogy õ protestáljon s fenyegesse.

NOVEMBER 13KÁN [Folytatás]
K. írt nekem, hogy bizonyos dolgában szóljak mellette. K. igazi classicus gazember, milyet keveset ismerek, de mégis nem tudom miért, jólesik, hogy megszólított, s segíteni fogok rajta.

DECEMBER 3KÁN
Baloggal találkozám Tilschnél; félve köszöntem neki, ha talán hidegségével megint eltaszít. De nem látszott hidegnek lenni. Eljöttünkben próbálám magamhoz hívni, s valóban el is jött. Néhány percet mulata nálam. Úgy tetszik, hogy õ megint a régi nyíltszívû ember. Azon nagyon örvendek. Sok chevaleresque van benne.

DECEMBER 4KÉN
Miklós napját illuminálták a deákok. A két iskola titkos egyezségben volt, hogy Wesselényinek ezen tiszteletet megtegye. A reformátusok egyszerre 7 órakor gyújtották meg a gyertyákot. De a professorok hamar észrevették a dolgot, s kicsapás büntetése alatt parancsolák eloltásukat. Mondják, professor Sz oly dühbe volt, hogy hamarább kiolthassa a gyertyákot, kezével verte széjjel, s pökdösött azokra. Szegény Wesselényi! Éppen ma esztendeje, száz fáklyák égének tiszteletedre, hosszú sorú követségek mentek megköszöntésedre, s ma már státus vétek csak egy gyertyácskát is meggyújtani emlékedre!

DECEMBER 6KÁN
Az angolokkal valék ebéden. Mint látszik, sok ismeretet szereztek állásunkról. Paget azt állítja, hogy igen új s igen tapasztalatlan e nemzet még a politikai taktikákra, és hogy igen sietett nyílt mezõre állani ki. Ily kicsiny nemzetnek, úgymond, legjobb megalázkodni, vagy legfelebb guerillázni. Ma már háromszor hallék ily forma ideát s a kegyelem útját. Mint hallom, sokan tettleges lépéseket is tesznek e tárgyban. Látom, utoljára csak egyedül maradok elveim mellett. Kérdém az imént magamtól, ha nem vagyok-e mégis bolond, hogy így egyedül különcködöm? És nem felelék semmit magamnak.

DECEMBER 10KÉN 835
Sokan condoleálának nekem, hogy ma megint praetereáltak. Elõbbször valami bántót találtam a dologban, de aztán bizonyos bosszús örömet éreztem ennyi részvételben. És az vigasztala leginkább, hogy ily hitvány embert eddig nem tevének elõmbe.

DECEMBER 3lKÉN 835
Vannak a szívnek oly babonái, melyeket az észnek legkomolyabb bírálati sem oszlathatnak el. És úgy tetszik, hogy ezektõl nemhogy megmenekedni kívánunk, sõt élvezetet találunk bennök. Ily babonás elõttem az óesztendõ utolsó estvéje. Akkor mintha angyal jelenne meg nekem, számot kérni a múlt évrõl, és mintha a jövõ évnek roppant mezejét láttatná s homályos képeibõl sejtegetni engedné, mik lesznek történendõk új pályámon. Vérzõ szív, sajgó sebek, szemrehányás fullánkjai, de önérzet örömei is néha; tiszta lélek és egy parányi megelégedés is, az angyal elõtti számadás pontjai. És osztán a jövendõ képei elibe sóhajtás, hol talán halálom is, talán boldogabb napok még, öröm, bánat és remény várhatnak reám.
De bármely sokszor érém eddig elé ezen babonás estvét s szinte mindig vérzõ szív s megtörõdött fogadkozás vala számadásom - soha ily nyugodtan, a barátság ily érzelmeivel nem várám az angyalt, mint ma. És valóban, meg is jelent, és én nyugodtan s mosolyogva tekinték eleibe. Kitártam szívemet, mint a szerelemnek elsõ vallomásában, bémutattam gondolatim s érzelmeimet, bánatim s örömimet s tetteimnek minden vonását, minden rugóját, mint egy írott könyvben. Remegés nélkül vártam ítéletemet, s az a felsóhajtás, melynek kifejezésére az imádság és hálálkozás még nem talált szót, és az a benn repesõ öröm, mely szent borzadás közt könnyet ragyogtat a szemben, kimondák nekem az angyalnak egész hosszú ítéletét.
Nem tudom, mással szokott-e történni? hogy megdicsérje önmagát? Én néha megpirongatom s meg is dicsérem magamot. Az imént ekként dicsérém meg magamot: "Ily becsületes ember soha nem voltál, mint a múlt esztendõben." És valóban soha nem is vihettem addig, minden igyekezetem mellett is, hogy csak ennyire is megelégedjem magammal! De bizony az sok küzdésembe, sok harcba s önmegtagadásomba került is! Te, cselekedeteknek titkos bírája! kit lelkiesméretnek, természetnek vagy istennek neveznek, engedd meg ezen hiúságomat, hogy feldicsekedhessem elõtted nehéz harcaimmal, leverõ akadályimmal s ily nemes gyõzedelmemmel! Te láttál engem sok esztendõ alatt fogadkozni, törekedni s ezerszer bukni! És íme, most legelõször merészen, bizodalommal, a barátság tekintetével járulhatok elõdbe, s egész önérzetemmel!
De ezen esztendõ sokat is változtatott rajtam. Szörnyû különbséget találtam, a virtus theoriája s igazi elszánt annak élni kívánás közt. Valóban nem könnyû vállalat egészen reformálni akarni magunkot. Nekem legalább sok harcba került. Oly kényes vállalat, mely könnyen embergyûlölõvé tehet, vagy a vétkekbe az elvetemedettségig visszabuktathat. És e két túlság közt bizony néha tántorgék is. Midõn nem a mennyország jutalmáért kívánunk jók lenni, nemcsak az imádságban helyhezzük minden reményünket s nem is a vallás köpenyege alatt keresünk menedéket, akkor már az észnek és akaratnak egész ereje kell egyedül küzdeni a harcot.
Ezen esztendõ hozott azon tapasztalásra is, hogy egy positív vallás sem elégséges az embernek oly tökéletes erkölcsi szabályokot adni, melyekben az ész is megnyughassék. A bûntõl minket nem az imádság, nem a Jézus vére, sõt maga az isten sem ment fel; csak mi magunk tehetjük s tesszük, ha megszûnünk bûnösnek lenni.
Azt hiszem s tapasztalom, hogy semmi nincs nagyobb akadályára az erkölcsi törekedésnek s a lélekismeret tisztában tartásának, mint a vallásnak amaz igen is önkényesen, ravaszul s elfacsarva magyarázott elve: hogy a Jézus a mi bûneinkért szenvedvén, az istennek kegyelmébõl és irgalmából, bûneink megbocsáttatnak, ha szorgalmason imádkozunk s a vallásos ceremóniákot megtartjuk. Egy a legveszedelmesebb elvek közül, s ezt igen is szorgalmason trombitálják a papok, catechésisek és theológiák. Ez a rosszul magyarázott elv az, mely a lélekismeret józan, de komoly hangja és üldözése elõl széles asilumot nyit a vétkesnek. Nincs oly rossz ember, kit néha meg ne döbbentene lélekismerete s jó utra térni ne kívánna. Érzi a legmélyebb elsüllyedésében is, hogy mégiscsak szebb becsületes embernek lenni. De az angyalnak ezen ritkán megzendülõ hangját a gyarló emberben elölik a vallásos ceremóniáknak csak a szemfényvesztésre célzó magyarázói, és a szegény gyarló ember, látván, hogy ily könnyen segíthet magán, ismét nyugodtan tovább folytatja a bûnt. Mert a megtörõdés, önmagával küzdés és megtagadás nehéz pályája helyett ezen csalóka asilumot mutatja neki a pap és cathekizmus, s midõn a Jézus szenvedése contójára, robotaként kiállta a vallásos ceremóniákot, megint tovább halad elébbi pályáján.
A philosophia s erkölcstudománynak ily harcában, szembe a pozitív vallás ellen, nincs egy fontosabb kérdése az életnek, mint a vallás elvei mostani állása. Azt hiszem, ki bár ritkán is, józanon elmélkedett a vallásról s elmélkedett azzal együtt a philosophia s vallástudomány elveirõl is, lehetlen volt nem éreznie, hogy a vallásnak reform kell; mert az, mint a Jézus után annyifelé elmagyaráztatott, nem ád nyugalmat az észnek. A Jézus talán nem is akart az egész emberiségnek s az emberek minden míveltségû osztályainak generális vallást alkotni. Az õ szemei elõtt csak elnyomatott hazája állott. Látta, hogy a zsidó papság, vallásos szemfényvesztései által, demoralizálta a népet, vakságban s szellemi rabságban tartja, hogy annál önkényesebben uralkodhassék. Látta nemzetének politikai elnyomattatását s semmiségét is; tudta, hogy a hazát csak erkölcsi erõ emelheti fel. De akkor csak a vallás által lehetett behatást várni, tehát a zsidók akkori körülményeikhez, eszökhez, balítéleteikhez s felfoghatóságokhoz képest szólt, cselekedett s tanított. Hiába akart volna észvallást, philosophiai míveltséget tanítani, az mind felül volt a köznép megfoghatóságán.
De ezen vallásban nem találja fel többé magát a más mívelõdésû kor. Úgy látszik, hogy a positív vallások elleni megelégedetlenség, szinte az egész keresztény világban, már nyilvános titok. Írók munkáiban, tanítószékekben, társaságokban s az elmélkedés szinte minden tárgyaiban homályosan érintgetni látjuk és halljuk e nyilvánosodó titkot. Így vala ez a görög és római vallásokkal is, a história szerént.

1836

JANUÁR 6KÁN
A napokban még egyszer végigolvasám a fennebbieket, miket a múlt esztendõben írék a velem történtekrõl. Azokban néhol igen gyönyörködtem, mintha egy idegen munkáját olvasnám oly tárgyakról, mik nekem is gondolatim valának. Néhol nevettem feszült érzelmeimet, megint sóhajtottam, midõn az ott leírt helyzeteim újra feltûnének. Sokat találék, mikrõl most másként vélekedem, megint olyakot, miket kívántam volna, hogy írva ne legyenek, de meghatározám, hogy azokat úgy hagyom, mint vannak. Bánom, hogy még ez elõtt nem kezdettem ily naplót. Mely nagy gyönyörrel s tanúsággal olvasgatnám most! Ez valóságos thermomentruma s barometruma érzésink s gondolatink változásainak s mívelõdésünk elébb- vagy visszaléptének.
Az olvasás alatt most leginkább unám azon helyeket, hol politica fordul elé, s akkor pedig egész lelkemet csak ezen tárgy foglalá el. Azok mind elkeseredés s talán nagyított szempont szüleményei. Háládatlan szenvedelem a politica! És kivált nekem, erõtelennek. Küzdeni meg nem gyõzhetõ akadályokkal; tûnõdni soha el nem érhetõ boldogság után; örökösön elkeseredés bánatját fojtogatni, s oly nyugtalan életet élni, mint a megcsalódott szerelmesé! Ez valóban kínos élet. De miként menekedhessem attól, mivel lelkem egészen tele van? Sokszor jutnak eszembe az üldözött girondista Barbaroux-nak ama szavai: "Ha még egyszer ujrakezdhetném életemet, akkor napjaimat egészen azon nemesebb vizsgálatoknak szentelném, melyek az emberi szellemet túlemelik e világon, s soha eszembe nem jutna egy erkölcseiben megromlott nép szabadsága megszerzése iránti törekedés. Az erkölcsi erõ nélküli nép nem méltó a philosophiai szabadságra. Láttam a franciákat tegnap lángolni a legnemesebb érzelmekben s ma a legigazságosabb ember vére után szomjúhozni."
Ha vajon az idén változnak-e politicai borongós nézetim? Ha e haza szebb jövendõjének bár reménye nem enyhíti-e annyi kiállt néma gyötrelmimet? Hogy ez iránti gondolkodásom más irányt vegyen, érzem, igen nagy szükségem van reá. Mert lelkem ereje igen szenved, naponként hervadoznak szívemben a képzelõdés szebb virágai, büszkeségem kezd alázkodni, részvétlenülök a becsületvágy érzelme iránt, és még amitõl leginkább borzadok, a Jónak és Igazságnak hiedelme olykor ingadoz bennem. De miként menekedhessem e szenvedelemtõl? És ha legyõzhettem, az üresen maradt hideg szívben nem foglaland-e a gyûlölség s részvétlenség helyet?

JANUÁR 7KÉN 836
Ma is naplóm nézegetésével foglalatoskodám, s most egészen más oldalú gondolatok keletkezének bennem. Még eddig senkivel nem közlöttem ezeket, de hátha történetesen politicus vagy vallásos bigottak kezébe kerülhet? Ez sok gyengémet, szívemnek sok titkát s gondolatimnak oly egyenes kifejezését foglalja magában, melyek csak önmagamnak megvallhatók. Könnyen visszaélhetnének vele, s szamarak elõtt nevetség tárgya is lehetnék. De igen sajnálom megválni tõle, s búsulnék, ha elveszne. Nem tudom, nevetséges vagy borzasztó dolognak nevezzem-e helyhezetünket, hogy az embernek félnie kell önmaga számára is egész tisztaságában leírni gondolatit és érzelmeit? Ekként kell-e kétszínséghez szoktatnunk magunkot még magános elmélkedéseinkben is, s megcsalni magunkot, a világot és az istent is? Valóban nevetséges félelem lepett vala meg. Haboztam, ha folytassam-e tovább, vagy ezt is tûzbe vessem? Meglehet, késõbbre elégetem, de most sajnálom megválni tõle, s tovább folytatom, s majd ha érkezem, még egyszer leírom, hogy ha egyik vész, a más maradjon meg.