VALAHÁNY TÖRÖK BEJT, KIT MAGYAR NYELVRE FORDÍTOTTAK

`Alem cicegi derer isen bir güle degmez,

Sohbette güzel olmaz iken bir pula degmez.`

`Interpretatio quam in Iuliam retorsit`

Ez széles világon mennyi virág vagyon,

mindaz sem ér egy rózsát,

Az oly vendégség is, kiben egy kegyes sincs,

mindaz sem ér egy bapkát,

Én is minden szûznél, ki ez világon él,

feljebb tartom Juliát.

`Bana geda diyenler, devletli haním yok mudur?

Yoksa ben adem degil miyim, ya caním yok mudur?`

`Interpretatio cum ornatu`

Ti, kik szegénséget én szememre vettek,

én hiszem, azt tudjátok,

Hogy a vidám szemû s vékony szemöldökû

kegyes rabja nem vagyok;

S hogy ember sem vagyok, s lelkem is egy szál sincs,

talám azt alítjátok?

`Yine ebrularín kurmus kemani,

Atar gamzin oku, canum nisani,

Yoluna komusum ben cism i cani,

Sever dilber beni, ben dahi ani.`

Ismét felvetette szemöldök íjébe

szép szemének idegét,

Kibõl tüzes nyilat szívemre õ bocsát,

lõvén, mint feltett jegyét;

De bár vesszen fejem, tudom, szeret éngem,

szinte mint én személyét.

`Nigara sende hatm olmus güzellik, tazelik, terlik,

Beni bu gam bucaginda koyasin, bu mudur erlik?`

Tebenned, Julia, mind világ csudája

épen megtetszik: szépség,

Ékesség, édesség, eszesség, szelédség,

udvari gyönyörûség;

De hogy búmban így hágysz, s csak még ingyen sem szánsz,

az-é a jó emberség?

`Beni cevriyle öldürse demem ol yara kanlidir,

Helâl olsun ana kanim güzel [......] kanlidir.`

Ha nagy haragjában megöl is Julia,

mégsem mondom gyilkosnak,

Azért mert csak õtet, senki nem egyebet

vallok én asszonyomnak,

Mint örökös úr bír lelkemmel, ha rá sír,

hogy véget nem vet búmnak.

`Dedim ol sah güzele: var m'ola bir mah bedeli?

Gül gibi güldü, dedi kim: ya ne sandin be deli?`

Egykor szép Juliát látván, hogy õ magát

szép tükörébe nézné,

Kérdém: E világra ily szépséget másra

Isten vallyon adott-é?

Mosolga s felele: Ily szép ki lehetne

-- mond --, megbolondultál-é?

`Kimseler görmüs degildir tenden canín gittigin,

Illa ben gözümle gördüm, iste canimdir giden.`

Mikoron kirepül lélek beteg testbûl,

soha senki nem látta;

De az én szerelmem, ki olyan, mint lelkem,

hogy fejemet elhadta,

Most szemem jól látta, de vélni sem tudta,

hogy magát másnak ádta.

`Dilber demis ki: mail olanlar belamüze

Layik midir ki nail olalar cefamüze?`

Egykor szép Julia magába így szóla

-- mond --: Kik éngem szeretnek,

Egyaránt való jót méltó-é, hogy azok

mind fejenként végyenek?

Nem, mert nem igazság, hanem a boldogság

adassék már csak ennek!

`I benim gül yüzlü yarim, dünyami zindan eyleme,

Asigini tepeleyip kan üstüne kan eyleme.

Vakit olur rakip gelir, düzersiniz sohbetini,

Sakin ki sensin ol vakti, kollari divan eyleme.`

Rózsaszínû lelkem, én édes szerelmem,

ne kösd meg világomot,

Szánj éngem, rabodot, ki tûröm kínodot,

nézd, kérlek, nyavalyámot,

Más ölében ne dõlj, hanem inkább megölj,

hogysem úgy többíts búmot!

CÉLIA-VERSEK

[ELSÕ]

(1) ............................................

..................

Kit csak azért mível, hogy ismét nagy tûzzel

veszesse el életem,

Hozzám azért most láss, Mars, Diana, Pallas,

most légyetek mellettem!

(2) Cupido, nyiladnak magam vagyok-é csak

célül támasztott jele?

Csak az én szívem-é, senki nem egyébé

nagy szenednek tûzhelye?

Csak az, õ így szóla, s ha bánod, tégy róla,

-- úgymond --, ha jóm nem kelle.

(3) Megadtam magamot, kösd meg bár karomot

rabszíjaddal, Cupido,

Csak fejemet ne vedd, életemet szenvedd,

ne járjak úgy, mint Dido,

Ki hogy csalatkozék, tõrben bocsátkozék:

segélj, szerelmet szító!

[MÁSODIK]

UGYANAKKOR, HOGY MEGKEDVELI CÉLIÁT, EKKÉPPEN KÖNYÖRÖG MINDJÁRT

NÉKI, HOGY KEGYES SZEMEIT REÁ VETVÉN, VÉGYE BÉ SZERELMÉBEN S

VIDÁM JÓ KEDVÉBEN

(1) Két szemem világa, életem csillaga,

szívem, szerelmem, lelkem;

Kinek módján, nevén, szaván, szép termetén

jut eszembe énnékem

Régi nagy szerelmem, ki lõn nagy keservem;

végy szerelmedben éngem!

(2) Reménlett jóm, kincsem, mi örömmel hintsem

én ez árva éltemet,

Ki csak terajtad áll, s nálad nélkül halál,

csak tõled vár kegyelmet,

Hogyha útálod azt, ki téged néz s virraszt,

s magánál inkább szeret?

(3) Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek,

harmaton hogy nap felkél,

Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad,

reggel, hogy elmúlt éjfél,

Újul zöld bokor is, de nékem akkor is

gondom csak merõ veszél.

HARMADIK

KIBEN KÖSZÖNI CUPIDÓNAK HOZZÁ VALÓ KEGYELMÉT, TUDNIILLIK

HOGY CÉLIÁT SZERELMÉRE FELGERJESZTETTE, S KEZÉBEN ADTA

`azon nótára`

1 Kegyelmes szerelem, ki ily jól tél velem,

áldott légyen te neved,

Veszendõ voltomban hogy segélél mostan,

hála légyen teneked!

Kérlek, panaszimért, ki téged gyakran ért,

jódot rólam el ne vedd!

2 Keserves fájdalmim, gyötrõ gondolatim,

távozzatok el tûlem,

Kik mind éjjel-nappal csak búval-bánattal

forgottatok körülem,

Mert megkegyelmezett, s minden jót végezett

Célia énfelûlem.

3 Ez föld szép virágja, éltetõ illatja

hogyha szívemre hatott,

Miért szomorkodjam, s vígan mért ne lakjam,

mért viseljek bánatot?

Hiszem elég eddig, azmíg nem voltam víg,

hadd éljek már jó napot!

4 Az ország csillaga, szerencsés világa

hogyha fejemre terjedt,

Nékem szolgál, fénlik, más elõl eltûnik,

csak egyedül rám gerjedt,

Ha mi bút rettegek? Miért nem örvendek?

Lám, nem érzek kínt s terhet!

5 Ez világ minékünk, kiben mi most élünk,

vendégfogadó házunk,

Kiben ha ma lakunk, vagy jót vagy bút látunk,

de holnap meg kimúlunk,

Azért azon légyünk, azmíg tart életünk,

légyen víg telünk-nyarunk!

NEGYEDIK

KIBEN AZ CÉLIA FEREDÉSÉNEK MÓDJÁT ÍRJA MEG, ANNAK FELETTE

PENIG TERMETÉRÕL, MAGA VISELÉSÉRÕL ÉS SZÉPSÉGÉRÕL IS SZÓL

1 Csudálván egy ferdõt, ki felette nagy gõzt

magában eresztene,

Ferdõs okát mondja: Ez -- úgymond -- nem csuda,

mert Célia ül benne,

Kinek mezítelen testére szerelem

gerjedvén, füsti menne.

2 Mint az kevély páva verõfényen hogyha

kiterjeszti sátorát,

Mint égen szivárván sok színben horgadván

jelent esõre órát,

Célia oly frissen, újforma sok színben

mégyen táncban szaporát.

3 Mint nap szép homállyal fejér felhõ által

verõfényét terjeszti,

Oly gyenge világgal vékony fátyol által

haja színét ereszti

Célia béfedvén, s mellyén tündökölvén

drága gyémántkereszti.

4 Támadtakor napnak, mint holdnak, csillagnak

hogy enyészik világa,

Úgy menyek-szüzeknek, mint az szép füveknek,

vész szépsége virága,

Mihent közikben kél Célia, azkinél

égnek nincs szebb csillaga.

ÖTÖDIK

KIBEN AZ CÉLIA SZERELMÉÉRT VALÓ GYÖTRELMÉRÕL SZÓL,

HASONLÍTVÁN AZ SZERELMET HOL MALOMHOZ S HOL HARANGHOZ

1 Mely csuda gyötrelem ez, hogy a szerelem

búmra most malommá lett,

Hol mint gabonáját, éngemet, szolgáját

szép Céliával õrlet,

Siralmam patakja az kereket hajtja,

kin lisztté létig töret.

2 Ím, az nagy szerelem miatt búsult lelkem

már szinte haranggá lett,

Kit szerelem bennem félen vér ellenem,

rám támadván amellett,

Azért kong jajszóval, zúg fohászkodással

szegény, nyugalma helyett.

3 Mint egy kristálykövet soha el nem törhet,

noha éget, verõfén,

Úgy az én szívemet, noha vall gyötrelmet,

el nem rontja tüzes kén,

Csak gyúl szegény s hevül, mert szertelenül fûl,

mint kristály, kit süt hév szén.

IN EANDEM FERE SENTENTIAM

1 Kiáltok, csak bolygok, mint megszélhûdt ember,

Mert belöl égek, mint tûzben száraz kender,

Gondom, búm, veszélyem véghetetlen tenger.

2 Paradicsombéli szépség ábrázatja,

Virágzó szép tavasz képe állapatja,

Szépségnek s nemcsak szépnek magát mondhatja.

HATODIK

KIBEN AZ SZERETÕJÉTÕL VALÓ ELVÁLTÁN KESEREG, FÉLTVÉN,

ÉS ITT AZ LELKÉHEZ IS HASONLÍTJA

1 Az mely keresztyén hû, s kiben nincs hamis szû,

lelkét ördögtõl félti,

Nem csuda, én is hát hogy féltem Céliát,

midõn gonosz késérti,

Mert csak õ az lelkem, csak õ jóm énnékem,

éltemet õ segéti.

2 Óh, siralmas szállás, kit keserves válás

szegény fejemnek rendelt!

Immár hová légyek, s ölemben kit végyek,

ha szántalan bú terhelt?

Óh, szerencsétlen nap, ki elragad és kap

attól, ki híven kedvelt!

3 Szerelmesétõl vált, nem csuda, az halált

hogyha fejére kéri,

Mert bújában halál orvosságot talál,

fájdalma végét éri,

De az szörnyû válás végtelen kínvallás,

szívét örökké sérti.

HETEDIK

KIBEN AZ KESERGÕ CÉLIÁRÓL ÍR

1 Mely keserven kiált fülemile, fiát

hogyha elszedi pásztor,

Röpes ide-s-tova, kesereg csattogva

bánattal szegény akkor,

Oly keservesképpen Célia, s oly szépen

sírt öccse halálakor.

2 Mint tavasz harmatja, reggel ha áztatja

szépen jól nem nyílt rózsát,

Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul,

kiterjeszti pirosát,

Célia szinte oly, hogyha szemébõl foly

könyve s mossa orcáját.

3 Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll,

fejét földhöz bocsátja,

Úgy Célia feje vagyon lefiggesztve,

mert vagyon nagy bánatja,

Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve,

vagy mint tavasz harmatja.

NYOLCADIK

KIBEN A MAGA OK NÉLKÜL VALÓ GYANÚSÁGÁBAN BÁNKÓDIK

1 Óh, én bolond eszem, ki ezt cselekeszem

hamis gyanúságommal,

Kiért méltó volnék, hogy halált kóstolnék,

ezt mívelvén nagy jómmal,

Már mint leljem kedvét, ha éltig csak rám vét

keserves siralommal?

2 Átkozott gyanúság, kétséges bosszúság,

gyógyíthatatlan méreg,

Ahová te béférsz, onnan nehezen térsz,

odaragadsz, mint kéreg,

Bétöltöd mérgeddel, kit szerelem legel,

a pokolbéli féreg!

3 Nemz téged álnokság, szó, hír és hazugság,

tart esztelen bolondság;

Segít értetlenség, nevel hertelenség,

nem nyughatol, gonoszság;

Temiattad elvész, ki hinni gyorsan kész,

s kiben nincs jó okosság.

4 De azki okosan s elébb bizonyosan

szónak végére mégyen,

Vagy maga gondolja, vagy mástúl megtudja,

minek mi oka légyen,

Ezt bezzeg nem bántod, mert magad is látod,

hogy erõd kicsint tégyen.

5 Szép Procrist te régen vesztvén szörnyûképpen

halálra eresztetted,

Szép Deianirával nem akaratjával

Herculest elvesztetted,

Most is hol szerelem, lesz ott szûgyötrelem,

hol fészkedet verheted.

6 Távozzál el tõlem, mert elhidd felõlem,

hogy csak héába furdalsz,

Az igaz szerelem lakik együtt velem,

csak kár, hogy így ostromlasz;

Távozzál hát tõlem, véssz el már elõlem

gonoszság, mert megrontasz!

IN EANDEM FERE SENTENTIAM

Vétettem ellened, kételkedvén benned,

lelkem, óh, szép Célia,

Könyörgök, vétkemnek miatta kedvednek

rajtam ne légyen híja,

Medgyek, ha elvészek, ha hamuvá lészek

kemény haragod mia'?

KILENCEDIK

KIBEN JULIÁHOZ HASONLÍTJA CÉLIÁT MINDEN ÁLLAPATJÁBAN, CUPIDÓVAL

IS FEDDIK, HOGY (HOLOTT HAZÁJÁBÓL IS Õ KERGETTE KI) OTT SINCS

NYUGALMA MIATTA

1 Julia szózatját, kerek ábrázatját

Cupido úgy mutatja

Célia beszédén, örvendetes képén,

hogy mikor szemem látja,

Juliának véli, mikor tekintéli,

mert szívemet áltatja.

2 Egyenlõ két rózsa, kinek mind pirosa,

állapatja, színe egy,

Sem egy ágon termett, kit zöld levél fedett,

nem hasonlóbb két ért meggy,

Mint ez Juliához, kinek szép voltához

gerjedek, mint Aetna-hegy.

3 Átkozott Cupido, szerencsémet rontó,

régi nagy ellenségem,

Hazámból kiûzél, ide is rám jüvél,

érd bátor immár végem,

Csak tüzedet ne szíts, szívemben se többíts

régi szerelmes mérgem!

4 Dühös, elégedjél, amint kikergettél

éngemet szép hazámból,

Elégedjél, kérlek, itt is, azmint félek,

ne ûzz ki nyugalmamból!

Mi jutalmod bennem, ha esem tüzedben?

Mi hasznod nyavalyámból?

5 Virága éltemnek, akinek örüljek,

teljességgel elszáradt,

Vidám kedvem helyett, kibõl vészek mellett

kétszer üszög rám áradt,

Siralmas káromon való nagy panaszom

miatt nyelvem elfáradt.

6 Immár zászlód alól kiköltem, sõt távol

járok nagy seregedtõl,

Mert kis haszon mellett tûrnöm sokot kellett,

míg vártam te kezedtõl,

Immár uram is más, Pallas és vitéz Mars,

kik mentenek tüzedtõl.

7 Gondolkodván rajta csak té-tova hajta

fejét Cupido szómon,

Monda: Szegény bolond, Mars-é te gyámolod?

Hát hol az én hatalmom?

Ketten csak ti vadtok, kik semmit nem adtok

én bosszúállásomon?

8 Azelõtt is maga Mars, meggondolhatdsza,

mint járt egyszer miattam,

Mikor kedve ellen merõ mezítelen

mindennek látni hadtam,

De azmint esmérem, nem gondoltok vélem,

de megmutatom magam.

9 Medgyek? Hová légyek? Jobb-é, hogy engedjek?

Mert se Mars Cupidónak

Nem árt vitézséggel, sem Pallas elmével

úgy mint világbírónak,

No tehát engedek (mert vélek sem érek)

én is hát ez rontónak.

TIZEDIK

KIT EGY CITERÁS LENGYEL LEÁNYRÓL SZERZETT

1 Szít Zsuzsánna tüzet szívemben magára,

Cupidóval ûzet szerelme dolgára,

Mert kis szája, szép orcája, mint pünkösdi új rózsa,

Fényes haja nap csillaga vagy sárarany sárgája,

Vékony derekacskája.

2 Mutat mennyei fént kegyes szemével,

Piros angyali szént szerelmes szenével

Ha hozzá int, vígan tekint, szívemben örömet hint,

De ha megint úgy néz, amint kit gyûlöl szíve szerint,

Ottan érzek súlyos kínt.

3 Kegyes ábrázatja én aránzó célom,

Citeraszózatja búm rontó acélom,

Venus fattya lelkem hatja, ha szózatját hallhatja,

S ha láthatja, nincs bánatja, búját mind elmúlatja,

Hogy jó kedvét mutatja.

4 Kártyát játszván velem, vet szívet tromfomra,

Kit az bölcs szerelem így magyaráz jómra,

Mondván: Ne félj, sõt vígan élj, mert tiéd az szép személy,

Veres levél tromfodra kél, csak azért, hogy jót reménlj,

Semmi gonoszt te ne vélj!

5 Mert már néked adta nagy szerelmû szívét,

Viszont nála hadta szívedet, õ színét,

Így tõled vett szíven szívet, kit tart mint drágakövet;

Örül s nevet, s vígan követ téged, mert lát víg kedvet,

Kit régen eszében vett.

6 Így volt akaratja, hogy megnyilatkozzék,

Vagy immár barátja, ne félj, hogy változzék.

Megemlítsen és segítsen, gyakran örömmel hintsen,

S rád tekintsen s ne felejtsen, kinél több jód már nincsen,

S kit nem adnál sok kincsen.

7 Lengyel szép Zsuzsánna vervén citeráját

És mondván utána gyönyörû nótáját:

Eszem vesztve, eltévesztve, szerelmében sillyesztve,

Felgerjesztve és ébresztve, szívemet elrekesztve,

Belsõ tûzzel emésztve.

AZ CORTIGIANÁRÓL, HANNUSKA BUDOWSKIONKÁRÓL SZERZETT LATRIKÁNUS VERS

Friss szép fejér póka, édes szûrõ móka,

Porcogós Annóka, szerelemnek oka,

Mit haragszol? Hogy nem játszol vélem, kivel egy fráj szól?

Látd-é, víg, ki-ki táncol!

SAJÁT KEZÛ VERSFÜZÉR

AZ ERDÉLI ASSZONY KEZÉRÕL

Ha szinte érdemem nincs is arra nékem,

hogy õ éngem szeressen,

Csak áldott kezével, mint szép ereklyével,

éngem, mint kórt, illessen,

Légyek ferge rabja, bátor ne szolgája,

csak szinte el ne vessen!

AZ MAGA ELMÉJÉNEK GYORS VOLTÁRÓL AZ SZERELEM MIATT

Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre,

sok új vers, mint sok hangya,

Arra, mert szüvemben gerjedez szüntelen

szerelmed tüzes langja,

Szózatod búm verõ vigasságtételnek

gyönyörû édes hangja.

AZ CÉLIA BÁNATJÁRÓL

Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll,

fejét földhöz bocsátja,

Célia szép feje úgy áll lefiggesztve,

mert vagyon nagy bánatja,

Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve,

vagy mint tavasz harmatja.

BÁNJA, HOGY HAJNALBAN KELL AZ SZERELMESÉTÕL ELMENNI

Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek,

harmaton ha nap felkél,

Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad,

reggel, hogy elmúlt éfél,

Újul zöld bokor is, de nékem akkor is

dolgom csak gond, bú, veszél.

FULVIÁRÓL

Lettovább Júliát, s letinkább Céliát

ez ideig szerettem,

Attól keservesen s ettõl szerelmesen

vígan már búcsút vettem,

Most Fulvia éget, ki ér bennem véget,

mert tüzén meggerjedtem.

ENNÉHÁNY ISTENHEZ VALÓ ÉNEKEK, KIKET A PSALMUSOKBÓL IS,

MAGÁTÚL IS SZERZETT

HYMNI TRES AD SACROSANCTAM TRINITATEM

HYMNUS PRIMUS, AD DEUM PATREM, PRO LEVAMINE MALORUM

`[az Palatics nótájára]`

1 Az Szentháromságnak elsõ személye,

Atyaisten dicsõséges felsége,

Mind ez széles világnak teremtõje,

Tekints reám, ilyen veszett szegénre!

2 Ments és vezess ki, Uram, az sok vészbõl,

Viselj gondot rólam, te árvád felõl,

Ne szakadjak el tõled, Istenemtõl,

Segélj, kiáltok csak hozzád egyedöl!

3 Veszett fejemnek mert oly állapatja,

Mint hajónak, kit elvert tenger habja,

Nincs senki vezére, kormántartója,

Az sok vész közt csak az te kezed ója.

4 Reméntelen mindeneknél életem,

Látván vesztem, örül sok ellenségem,

Csóválván fejeket, csúfolnak éngem,

Barátim is mind idegenek tõlem.

5 Gondod nincs rám, mert mindenik azt tudja;

Hogy eddig is éltem, ki-ki csudálja,

Ennek -- úgymond -- mely veszett állapatja,

Lehetetlen, hogy senki szabadítsa.

6 De mind ennyi sok háborúimban is

Érzi lelkem, hogy reménség kívül is,

Csudaképpen még kimentesz végre is,

Noha nem látom most egy csepp módját is.

7 Azért ez lelkem érzette sok jódot,

Ne halogasd megszabadításodot,

Mert ha elvészek is, Uram, mi hasznod?

Azzal ugyan nem öregbül hatalmod.

8 De ha megmentesz, ez jók következnek:

Egyik ez, hogy mindholtomig dicsérlek,

Másik meg ez, hogy azok is megtérnek,

Kik segedelmedrõl kétségben estek.

9 Terjeszd ki hát fényes orcád világát,

Száraszd azzal szemeim nedves voltát,

Mert csak te fényed siralmat száraszthat,

Búból menthet, jóra mindent fordíthat.

10 Nabugodonozort hét esztendõre

Vivéd ismét királyi felségre,

Megszánván, szemedet vetéd szegénre,

Azért tekints reám is, ily veszettre!

11 Kiért vélem együtt földi kerekség

Dicsér téged, óh, mennyei nagy felség,

Veszendõnek ki vagy igaz segítség,

Dicsõségeddel rakva mind föld s mind ég.

HYMNUS SECUNDUS

Ad Deum filium, pro impetranda militari virtute,

`[az "Vitézek, mi lehet" nótájára]`

1 Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak,

Kristus, másod személye!

Régi vitézeknek, roppant seregeknek

gyõzhetetlen Istene!

Tehozzád kiáltok, ki katonád vagyok,

vigy, kérlek, vitézségre!

2 Régenten Dávidot, juh mellõl az pásztort

víd királyi felségre,

Midõn Góliáttal, az nagy óriással

megvíva szemtõl szembe,

Kit reménség ellen csudálatosképpen

adál néki kezébe.

3 Jó Makkabéusnak, Jeftének, Sámsonnak,

Gedeonnak, Juditnak

Eszet, bátorságot adál diadalmot,

hogy vitézül járnának,

Midõn benned bízván, hadnagyságod után

szerencsét próbálának.

4 Most is vitézeknek te vagy bátor szívek,

kik véled dicsekednek,

De az kevélyeknek, kik mással kérkednek,

csak szégyenvallás helyek,

Mert kit te nem segélsz, szíve, esze elvész,

hátat ád ellenségnek.

5 Az te nagy nevedben én is most, Istenem,

kötöttem fel szablyámot,

Sok jó szerencséket várok csak tetõled,

s vitézlõ sok szép jókot,

Mert nem fizetésért, sem gazdag prédáért

járom, tudod, utamot,

6 Hanem szent nevedért s az szép tisztességért,

kiben megkisebbítél,

Noha nem méltatlan, mert rút és szántalan

bûnömért rám gerjedtél,

De felejts el, kérlek, undok vétkeimet,

lám, már eléggé vertél.

7 Te vagy szál kopiám, te vagy éles szablyám,

jó lovam hamarsága,

Elmémnek vezére, karjaim ereje,

én szívem bátorsága,

Bízván szent nevedbe, mégyek örvendezve,

bátran káromlóidra.

8 Csak tereád hadtam életemet, Uram,

valamely helyen járok,

Bátorságot, eszet, sok jó szerencséket

csak jóvoltodtól várok,

Orcámról töröld el szép vitézségekkel

szégyent, kit mégis vallok,

9 Hogy vidám orcával, szép háláadással

én felmagasztaljalak,

Ez széles világnak téged hadnagyomnak

örömmel kiáltsalak,

Vérrel festett szablyát ki adsz olyanoknak,

kik zászlód alatt járnak.

HYMNUS TERTIUS

Ad Spiritum Sanctum, pro felici conjugio

1 Az Szentháromságnak harmadik személye,

Szerelemnek Isten szerint gerjesztõje,

Az jó házasságnak ki vagy bölcs szerzõje,

Szívek szentelõje.

2 Szentlélek Úr Isten, te, ki jókot osztasz,

Megkeseredteket örömmel látogatsz,

Félelmes szíveket bátorsággal áldasz,

Siralmast vigasztalsz.

3 Régi szentek házasságát te szerzetted,

Az én szívemet is csak te ébresztetted,

Egy árva szép szûzhöz mostan gerjesztetted,

Érnem ezt engedted.

4 Könyörgök tenéked, hogy szentelj meg éngem,

Tulajdon templomod hogy lehessen lelkem,

Szeplõ nélkül tiszta légyen én életem,

Lakozzál te bennem!

5 Add meg azt is társul énnékem boldogul,

Azkit mostan kérek tõled, én Uramtúl,

Hadd vehessek búcsút immár bánatimtúl,

Légyek víg ezentúl!

6 Áldj meg mindkettõnket igaz szerelemmel,

Jó ép egészséggel és szent félelemmel,

Kétség és versengés közülünk vésszen el,

Éljünk csendességgel!

7 Te regulád szerint hogy igazán élvén,

Hozzánk tartozókkal imádjunk, dicsérvén

Téged, vigasztaló Szentlélek Úr Isten,

Mindörökké, Ámen.

EGY KÖNYÖRGÉS. ÚJ

"[Uns ist ein] kleines Kind" etc. nótájára

1 Nincs már hová lennem, kegyelmes Istenem,

Mert körülvett éngem szörnyû veszedelem,

Segedelmem, légy mellettem, ne hágyj megszégyenednem!

2 Vagy ha azt akarod, hogy tûrjem ostorod,

Csak rút szégyentõl ódd fejemet, ha bántod,

Halálomot inkább elhozd, hogynem rútíts orcámot!

3 Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel, névvel,

Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,

Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel!

4 Ne gyalázzon éngem kevély ellenségem,

Te légy, Uram, vélem, jótévõ Istenem,

Nagy szégyenem ne viseljem tovább, s ne hágyj elesnem!

5 Kiért dicsérhessen lelkem mindenképpen,

Hogy mindenek ellen megtartottál épen,

Áldott Isten, hála légyen néked örökké, Ámen.

PSALMI 27.

TRANSLATIO UNGARICO CARMINE JUXTA BUCHANANI PARAPHRASIN,

`egy olasz ének nótájára`

1 Az én jó Istenem, ha gyertyám nékem

minden sötétségembe,

S ha éltemet õrzi s fejemet menti,

hát ki mint ijeszthetne?

Hahogy sok ellenség reám fegyverkezék,

tõlök jóvoltából megmente,

Rám dühödt szájokból kivõn õ markokból,

rajtam mert ingyen könyörüle.

2 Kiért áldom nevét és nagy kegyelmét,

míg ez testben élhetek,

Tõle ezelõtt is ez egyet, s most is

kértem, hogy ránézhessek,

Az imádság lelkét adja reménségét,

hogy egyedül cak benne higgyek;

Eszemet az Sátán ne hajtsa más után,

szent cselekedetin örvendjek!

3 Õt áldja énekszóm, versemre okom

légyen csak õ énnékem,

Mert õ árnyékában és sátorában

megtart, nem hágy elvésznem,

Mint erõs kõszálra, viszen hatalmára,

hol nem árthat sok ellenségem,

Sõt noha úgy tetszik, hogy most is aluszik

az Úr, de tõlök megment éngem.

4 Kiért én megállom nagy fogadásom,

s õtet holtig dicsérem,

Könyörülj énrajtam azért, jó Uram,

s végy ki ez búból éngem,

Emelj fel, Istenem, segélj, reménségem,

mert csak benned bízik bús lelkem,

Szemem csak reád néz, félvén, hogy majd elvész,

ne hágyj, reménlett idvösségem!

5 Ne hágyj ez sötétben, s ne rejts el elõlem

szerelmes orcád fényét,

Vésznem szinte ne hágyj kísértet miatt,

s tarts meg adtad éltemet

Sok ellenségimtûl, kik vötték már körül

egyedül ártatlan fejemet;

Éngem már barátim, szüléim, rokonim

elhadtanak, mint veszett embert.

6 De az jó Úr Isten, ki az híveken

esik veszedelmekben,

Éngemet nem hagya, bûnbõl kihoza

nagy csudálatosképpen.

Irgalmas szent Atyám, engedjed, hogy tudjam

az te utaidot követnem,

Arról se félelem, se más dolog éngem,

hogy soha el ne téveszthessen!

7 Rágalmazó nyelvtõl, ál ellenségtõl

ments meg, Uram, éngemet,

Mert hazug tanúkkal, keserves szókkal

káromlják életemet,

Nyelvek õ fegyverek, kivel dühösködnek,

keresik csak veszedelmemet;

Ha vélem nem volnál, s nem bátorítanál,

éltemben értek volna véget.

8 De az te jóvoltod és ígérted jód,

kit búm után vígan adsz,

S az a boldog élet s kegyelmességed,

kit vélem hittel váratsz,

Biztat nyavalyámban, vigasztal sok búmban,

s tudom is, hogy sok jókkal áldasz,

Senki ne féljen hát, mert az Úr sok jót ád

néked, ki csak õ benne bízhatsz.

EX 54. PSA[LMO]

DEUS, PER NOMEN TUUM SERVA ME ETC.

1 Az te nagy nevedért tarts meg, én Istenem,

Gyõzhetetlen erõddel állj bosszút értem,

Hallgasd meg már sok imádságimot, Uram, énnékem,

Ne feledkezzél teljességgel így el énfelõlem,

Bizonyos reménségem,

Segélj, most ideje, légy jelen nékem!

2 Énreám mert nagy sokan most feltámadtak,

Olyanok, kik véled semmit nem gondolnak,

Sürgetik lelkemet, mert szörnyû halálomra járnak,

Én penig segítségül csak téged egyedül várlak,

Ím, majdan elfogyatnak,

Ha elhadsz, és torkokba vetsz azoknak.

3 Én életemet, Uram, te támogatod,

Búval borult lelkemet megvigasztalod,

Ellenségimnek az kölcsönt te bõvön még megadod;

Igazságoddal az álnok szíveket is megrontod,

S nyilván megbizonyítod,

Hogy segéli az hív embert jobb karod.

4 Tenéked akkor hálát adok örömmel,

Áldozom szívem szerint szép dicsérettel,

Az te felséges nagy nevedet áldván tisztelettel,

Mint teremtetted ember ha járhatok bátor szívvel,

Dicsérlek énekekkel,

Hogy veszteket láthattam két szememmel.

EX PSALMO 42.

1 Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett

Hegyeken-völgyeken széllyel mind kergetett,

Rí, léh, s alig vehet szegény lélegzetet,

Keres kútfejeket,

2 Úgy keres, Úr Isten, lelkem most tégedet,

Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,

Szabadulására, hogy onts kegyelmedet,

Mint forrásfejedet.

3 Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,

Italom csak méreg keserû könyvemtûl,

Midõn ily szót hallok én ellenségimtûl,

Kiben lelkem elhûl,

4 Mond: Te számkivetett, nyavalyás megomlott,

Amaz reménletted Istened most holott?

Tõled immár régen talám elhasomlott,

Hogy vagy ilyen romlott.

5 Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletembe,

Hogy kevély ellenség azt veti szemembe,

Kin elkeseredem, s ottan jut eszembe,

Mint éltem helyembe,

6 Midõn nagy sereggel, zengéssel-bongással,

Templomodba mentem szentelõ áldással,

Szinte az ajtódig, sok szép hangossággal,

Oly nagy méltósággal.

7 De te mindazáltal, szomjú lelkem, ne félj,

Sõt régi Uradban minden ellen remélj,

Bízván kegyelmében, higgy, és csendesen élj,

Gonoszt hozzá ne vélj,

8 Mert meg megtéríti régi szerencsédet,

Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,

Tél után tavasszal mint az szép kerteket,

Megáldja fejedet.

9 Kiért mondasz te is néki dicséretet,

Mint egy fülemile sok szép énekeket,

Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,

Nyeljek sok bút s mérget,

10 Csak légyen korosként lelkével mellettem,

Hogy fájdalmam miatt ne vésszen életem,

Mint Jordán és Hermon, fogyhatatlan hitem,

Légyen erõs lelkem!

11 Mert ha tenger búsul parancsolatjára,

Hát rám is õ ereszt bút, bûnös fiára,

Támaszkodom azért jóakaratjára,

Mint atyám karjára,

12 Fõképpen, hogy tudom, már hogy nemsokára

Megkönyörül rajtam az bosszúságára,

Azki járt életem vesztére s kárára,

Szégyenvallására.

13 Kiért áldom õtet, erõs kõsziklámot,

Csak ne hágyja fogyni el bizodalmamot,

Mikor bosszontással gyújtják nyavalyámot,

Mint olajjal lángot,

14 Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem,

Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,

Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,

Kész volnék holt lennem.

15 No azért elbágyadt lelkem, te ne búsulj,

Buzgó imádsággal sõt Uradra burulj,

Erõs reménséggel csak õhozzá szorulj,

Tõle el ne fordulj!

PSALMUS 148.

`[az "Már szintén az idõ" nótájára]`

1 Mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek,

Emberi nemzetre kik az Égbõl néztek,

Az Urat örökké ti mind dicsérjétek!

2 Angyalok, az Úrnak követi kik vagytok,

Szentek, kik õ székét mind körülálljátok,

Örökké az Urat felmagasztaljátok!

3 Fényes Nap világa, ez világ fáklyája,

Szép Hold, éj lámpása, Égnek sok csillaga,

Az Úrnak szent nevét mindörökké áldja!

4 Tüzes hatalommal forgó ti nagy Egek,

Avagy tengerekkel együtt minden vizek,

Örök dicsérettel õtet tiszteljétek!

5 Mert csak õ egyedül minden teremtõje,

S mindent bír, valamint magában rendelte,

Megmarad mindenek ellen õ szerzése.

6 Földnek kereksége minden állatokkal,

Vízben úszó halak tengeri csudákkal,

Az Urat örökké áldjátok szátokkal!

7 Tenger mély örvénye, mennydörgés, villamás,

Kõesõ, hó, szélvész, háború, csattagás,

Télben is, nyárban is mind felhõs sok havas,

8 Szép halmok, zöld ággal ékesült kis dombok,

Fák, kik különb-különb szép gyümölcsöt hoztok,

S füvek, kik gyönyörû szaggal illatoztok,

9 Sok színben öltözõ, tündöklõ virágok,

Berkekben, cserékben vadak, ki lakoztok,

Örökké az Úrnak nevét kiáltsátok!

10 Gyíkok, kígyók, földön lakó sok állattal,

Sõt az madarak is különb-különb szókkal,

Örökké az Urat áldják hangossággal!

11 Világ fejedelmi, urak és fõ népek,

Kik községgel bírtok, s néki törvént tésztek,

Örökké dicsérvén az Urat féljétek!

12 Együgyû gyermekek, kegyesek, szép szüzek,

Felserdült ifjakkal böcsületes vének,

Dicséret tõletek légyen õ nevének!

13 Mert õ az, akinek hatalmában az Ég,

Néki enged tenger, Menny s földi kerekség,

Segéli övéit, mint mennyei felség;

14 Ezt azért, ti hívek, Úrnak szent serege,

Kik leginkább vagytok az õ szerelmébe,

Örökké szent nevét dicsérjétek Mennybe!

EBBEN A NOÉ BÁRKÁJÁBÓL ELREPÜLT GALAMB ÁLLAPATJÁHOZ HASONLÍTVÁN

ÁLLAPATJÁT, KÉRI ISTENT, HOGY ÉLETÉNEK SÛRÛ NAGY VESZÉLYIBEN ONTSA

REÁ KEDVÉT, S ÁLDÁSÁNAK BÁRKÁJÁBAN VALÓ BÉFOGADÁSÁVAL MENTSE MEG

AZ SOK KÍSÉRTETTÕL FEJÉT

1 Segélj meg éngemet, én édes Istenem!

Reméntelenségben ne hágyj elsillyednem,

Ím, minden elhagyott, nincsen hová lennem,

Nem tudok mit tennem.

2 Sok nyavalya miatt apadott hitemet

Most többíts meg bennem, segélvén fejemet,

Kit ez világ útál, csúfolván éngemet,

Veszett életemet.

3 Mint galamb, ki Noé bárkájából repült,

Nagy vízözön miatt meg bárkára került,

Szájában ágat hozván, tetejére ült,

Ki zöld ággal újult,

4 Szinte úgy most lelkem õ nagy ínségében

Meg tereád került kételenségében.

Noha elhagyott volt; most reménlettében

Rád szállott hitében.

5 Új könyörgést hozott néked új ág helyett,

Ki jó reménséggel virágzott, zöldellett,

S adja õ magát is kezedben ez mellett,

Így vár bárkád felett.

6 Mint egy nagy bárkádban, vedd bé azért szegént

Jó áldomásodban fogadásod szerént,

Hogy az kétség miatt el ne hágyjon megént

Téged, szentséges fént!

7 Kibõl, Uram, néked de mi hasznod lenne,

Ha a kétség miatt õ Pokolra menne?

Lám, már megváltottad, hogy ne égne benne,

Sõt jót érdemlene.

8 Régen egy galambot ha Noé megtartott,

Hát hogy hadnál éngem, kit Fiad megváltott,

Ki tégedet régen keserven kiáltott,

Szíve szerint áldott?

9 Segélj azért éngem, kegyelmes Istenem,

Örvény fenekére ne hágyj alámennem;

Kiért azmíg élek, kész vagyok hû lennem,

Nagy háladást tennem.

GYÛJTEMÉNYEN KÍVÜL FENNMARADT ISTENES ÉNEKEK

BALASSI BÁLINT NEVÉRE, MELYBEN KÖNYÖRÖG BÛNE BOCSÁNATJAÉRT,

ÉS HÁLÁKAT IS ÁD, HOGY ISTENHEZ VALÓ MEGTÉRÉSE ÁLTAL KEDVET

LELT ISTENNÉL; S AZÁLTAL AZ ÖRÖK KÁRHOZATTÓL MEGSZABADULT

`[az Palkó nótájára]`

1 Bizonnyal esmérem rajtam nagy haragod,

Felséges Úr Isten, és kemény ostorod,

Kivel tagaimot,

Bûneimért nékem igen ostorozod.

2 Alázatos szívvel, Uram, téged kérlek,

Ellenem felemelt kezeidet tarts meg,

Szent Isten, könnyíts meg,

Irgalmasságod is énhozzám mutasd meg!

3 Láttam bûneimet, kikkel életemben

Vétkeztem ellened, vitt ördög az bûnben

És az test az tõrben,

De mégsem gondoltam, hogy így járjak ebben.

4 Anyámnak méhében bûnben fogantattam,

Kibõl noha tõled kimosogattattam,

De gyarlón maradtam

És annak utána visszatántorodtam.

5 Soksága bûnömnek rettegtet éngemet,

Csak irgalmasságod biztatja szívemet,

Siratván bûnömet,

És szívbõl óhajtom kegyelmességedet.

6 Senki nincsen, Uram, ki bûn nélkül éljen,

Mert még az igaz is hétszer õ napjában

Béesik az bûnben,

De szent lelked, azki ismét felemeljen.

7 Illik, hogy elfordulj, Uram, bûneimtûl,

Kivel rakva vagyok talpig mind tetétûl,

De kegyességedtûl

Nem illik, hogy megfossz irgalmasságodtúl.

8 Bocsásd meg kötelét inkább ajakimnak,

Kik szüntelen téged felmagasztaljanak,

Hálákat adjanak,

Jóvoltodért néked híven szolgáljanak.

9 Az én lelkem is kész mindenkor dicsérni,

Irgalmasságodért nagy hálákat adni,

Rólad emlékezni,

Gondolatim rajtad mindenkor tartani.

10 Légyen ez énnékem az én bûneimért,

Nagyobbal is néked mert tartozom ezért,

Nagy sok vétkeimért

Éngem el nem vetél sok álnokságimért.

11 Ím, ha bûneimbõl ki nem térek vala,

Vagy hogy vétkeimbõl ki nem emelsz vala,

Ím, mint vészek vala,

Örök kárhozatra tántorodom vala.

12 Néked azért nyelvem híven énekeljen,

Elvött jovaidért tégedet dicsérjen

És holtig tiszteljen,

Hogy annak utána örökké élhessen!

13 Tanúságra szerzé ez verseket öszve,

Kinek neve vagyon az versek fejébe,

Magát megesmérte,

Ajánlja is magát Istennek kezébe.

MÉGIS BÕVEBB SZÓVAL KÉRLELI ISTENNEK HARAGJÁT

`[az "Magam gondolván" nótájára]`

1 Óh, én Istenem, ím, mi törtínék

én szegény fejemen?

Kit reménleni ingyen sem tudtam

volna életemben,

Kiért csak hálát kell néked adnom,

mert megérdemlettem.

2 Azelõtt való reám bocsátott

kemény ostoroddal

Meg nem tanulék, s ihon, mint járék

véled, én Urammal!

Még sincs mit tennem, hozzád kell esnem

én imádságommal.

3 Ha ennél nagyobb ostort bocsátsz is

reám, megérdemlem.

De kérlek, Uram, szinte az földhöz

ne verj immár éngem,

Szent fiad által tött ígéretid

jussanak eszedben!

4 Ne adj felettébb az kísértetre,

csak míg eltûrhetem,

Mert nyilván látod gyarló voltomot,

én édes Istenem,

Ha elhagysz éngem, óh, hová légyek?

Kétségben kell esnem.

5 Igazságodot irgalmasságod,

kérlek, felülmúlja,

Csendesedjék meg szent felségednek

felgerjedt haragja,

Szent lelked által szegény lelkemnek

légy vigasztalója!

6 Szinte elfojtott és majd megemészt

éngem az sok vétek,

Csak tõled lehet vigasztalása

keserves lelkemnek,

Ne vond meg tehát, kegyes Úr Isten,

örömét szívemnek!

7 Te minden jóra fordíthatod meg

az én bánatimat,

Ne vess el azért, Uram, elõled,

kérlek, mutasd meg azt,

Hogy jó Isten vagy, és meghallgatod

fohászkodásimat.

8 Ezen is kérlek, ne tarts sokáig

rajtam haragodot,

Fordítsad immár kegyelmességre

bosszúállásidot,

Érdemem szerint ne büntess éngem,

te szegény szolgádot!

9 Mi hasznod benne, ha martalékja

lészek az Sátánnak?

Hiszem nem néki teremtettél volt,

hanem temagadnak.

Kínszenvedését vallyon héában

hagyod-é fiadnak?

10 Lám, énértem is szinte úgy megholt,

mint az nagy szentekért,

Tartozol tahát éngemet is meg-

hallgatni kedvéért,

Hallgasd meg azért fohászkodásim,

az õ szerelméért!

11 Szívem állását és kívánságát

voltaképpen tudod,

Semmi elõtted elrejtvén nincsen,

mert te nyilván látod,

Tarts tisztán azért az én szívemet,

és adj bátorságot.

12 Teljes éltemben kiért dicsérjem,

Uram, felségedet,

Adj erõt arra, hogy segítségül

híhassam nevedet,

Írasd bé, kérlek, az te könyvedben

én könyörgésimet!

13 Emlékezetre kik mindenkoron

légyenek elõtted,

És ne bocsássák bosszúállásra

szent Istenségedet,

Te szent fiadért, kinek örökké

légyen nagy dicséret!

DEO, VITAE MORTISQUE ARBITRO

Ex oda: "Quem tu, summe Deus, semel Placatus, patrio lumine

respicis"... etc.

`[Egy német villanella nótájára: "Ich hab' vermeint" etc.]`

1 Óh, szent Isten, kit kedvedben, mint kegyes, kebledben

egyszer már bévettél,

Annak szíve bátor, kedve víg, mert nincs félelme,

rakva igaz hittel,

Ördög, ellenség, sok bú, szégyenség

nem árthat, mert teljes reménséggel.

2 Mint nagy szál kõ, úgy megáll õ, kárán nem törõdõ,

mindent könnyen szenved,

Ez világot, testi sok jót gyûlöl, mint nagy gondot,

s azokban nem eped,

De Mennyországra, mint fõbb javára,

hal s vész, arra minden kedve gerjed.

3 Ha vétni mér, mindjárt megtér, s ha az bûn hozzáfér,

nem esik kétségben,

Isten lelke mert vezére, viseltetik teste

angyalok kezében,

Óják lábait, mint szemek fényit,

hogy valamint ne üsse az kõben.

4 Óh, szent Isten, mind éltünkben, s mind holtunk idején

egyedül reményünk,

Te vagy éltünk, benned halunk, rajtad áll, minékünk

mikor légyen végünk,

Testünk romolván szent országodban

általad lészen gyönyörû éltünk.

5 Hogy tégedet, élõ Istent, szívünk kedve szerént

szolgáljon s tiszteljen,

Jó egyesség, szent békesség és kedves kegyesség

szálljon miközünkben,

Véletlen halál, ki reánk õrt áll,

ne fojtson meg hertelen éltünkben!

KÖNYÖRÖG ISTENNEK, HOGY BUJDOSÁSÁBAN VISELJE KEGYELMESEN

GONDJÁT, S TERJESSZE IS REÁ ÚJOBB ÁLDÁSÁT

`[az nótája az "Régi siralmas"]`

1 Kegyelmes Isten, kinek kezében

életemet adtam,

Viseld gondomot, vezérld utamot,

mert csak rád maradtam.

2 Gyermekségemtûl fogván egyedül

csak tetõled vártam,

Mint atyja után fiú, kiáltván

könyörögvén jártam.

3 Most is csak benned reménségemet,

Uram, helyheztettem,

Magam rád hadtam, s rád támaszkodtam,

tealád vetettem.

4 Mi hasznod benne, hogyha veszélre

jutok kétség miatt,

Kit fiad által hozzád váltottál

mint fogadott fiat?

5 Hallgass meg azért te nagy nevedért

én könyörgésemben,

Mutasd meg jódot, sok áldásidot

az én szerencsémben!

6 Add meg énnékem én reménségem

szerint való jódot,

Áldd meg fejemet, ki bízik benned,

viseljed gondomot!

7 Az szép harmatot miként hullatod

tavasszal virágra,

Sok jódot, Uram, úgy hullasd reám,

te régi szolgádra,

8 Hogy mind holtomig szívem légyen víg,

téged magasztalván,

Mindenek elõtt s mindenek fölött

szent nevedet áldván.

9 Ezeket írám az tenger partján,

Oceanum mellett,

Kilencvenegyet mikor jedzettek

másfélezer felett.

ADJ MÁR CSENDESSÉGET

1 Adj már csendességet, lelki békességet,

mennybéli Úr!

Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,

kit sok kín fúr!

2 Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár

mentségére,

Õrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd

vesztségére!

3 Nem kicsiny munkával, fiad halálával

váltottál meg,

Kinek érdeméért most is szükségemet

teljesíts meg!

4 Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága

feljebb való,

Irgalmad végtelen, de bûnöm éktelen

s romlást valló.

5 Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást

ereszthet-é?

Éngem, te szolgádat, mint régen sokakat,

ébreszthet-é?

6 Nem kell kételkednem, sõt jót reménlenem

igéd szerint,

Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen

hitem szerint,

7 Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak

áldott zárját,

Add meg életemnek, nyomorult fejemnek

letört szárnyát;

8 Repülvén áldjalak, élvén imádjalak

vétek nélkül,

Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,

bú s kín nélkül!

HÁBORÚIT, SZÍVE FÁJDALMÁT SZÁMLÁLVÁN, KÉRI ISTENT,

HOGY KÉTSÉGBEN ESÉSTÕL OLTALMAZZA

`[az "Emlékezzél, mi történék" nótájára]`

1 Lelkemnek hozzád való buzgó kiáltása

Jusson elõdben valaha már óhajtása,

Ne hágyj vésznem bûnöm miatt, lelkem váltsága,

Nyújts ki segítõ karodot szabadságomra!

2 Angyaloknak s embereknek erõs Istene,

Jóval forró kegyelemnek élõ kútfeje,

Irgalmas, hû, tûrhetõ vagy téteményidbe,

Engedd, leljek kedvet szent színednek elõtte!

3 Látod, éngem sok háború mint elburított,

Veszedelem mindenfelõl körül-béfogott,

Nagy hatalma csak tereád immár szorított,

Emberi segítségtõl, mindentõl megfosztott.

4 Ne hágyj azért, én Istenem, veszedelmemben,

Belõlem az fájdalmat vedd ki kegyelmesen,

Akár vigasztalásoddal s akár másképpen,

Csak könnyebbíts meg, hogy ne légyen tûrhetetlen!

5 Halld meg imádságim nékem, kit te alkottál,

Ha bûnömért ostoroddal megholdoltattál,

Jusson eszedben, azmit régenten fogadtál,

Hogy mihelt néked könyörgök, szabadítanál.

6 Élsz, Istenem, s nem akarod veszedelmemet,

De kévánod megtértemet és életemet,

Ne hágyj el hát éngem is, nyomorult hívedet,

Ki bûnébõl hozzád térvén tégedet követ.

7 Ne emlékezzél ezután gonoszságimrúl,

Mondd ezt inkább én lelkemnek te jóvoltodbúl.

Ím, én, ki te idvösséged vagyok, sok búdbúl

Kimenteni jelen vagyok, azért ne búsúlj!

MÉGIS AZONRÓL

`[az "Atya Isten, tarts meg minket" nótájára]`

1 Óh, én kegyelmes Istenem,

Mely igen megverél éngem,

Kegyelmezz meg már énnékem,

Ne hágyj bûnömben elvesznem!

2 Nem tagadom, mert vétkeztem,

Hitemet gyakran megszegtem,

Rút, fertelmes volt életem,

Kiért ím, lám, megfizettem.

3 Légyen azért elég immár

Sok búm és szenvedtem nagy kár,

Rút szégyen, ki mint hegyes ár,

Lelkemben keservesen jár.

4 Hol az te irgalmasságod,

Kivel vertedet gyógyítod?

Hol az te erõs jobb karod,

Kivel híved szabadítod?

5 Régen Dávidot Saultúl,

Szabadítád, s mentéd bútúl,

Noha sokszor vétett rútul,

Kiért megverted azontúl.

6 Ellened való sok vétkem

Mint Dávidé, olyan nékem,

Kiért, azmint én azt vélem,

Veszett keserves életem.

7 De te, Dávid jó Istene,

Ki az õ szerencséjére

Vetél éngem gyötrelmére,

Térj hozzám már kegyelemre!

8 Bûnömön talált búm után

Könyörülj lelkem fájdalmán,

Tégy szégyent azok orcáján,

Kik rám dühödtek méltatlan!

9 Éngem penig bosszújokra

Emelj fel jó állapotra,

Ne tessék az, hogy héába

Bíztam magamot magadra!

10 Kiért azmíg élek itten,

Dicsérlek, felséges Isten,

Ki könyörülsz ily veszetten,

Áldott légy örökké, Ámen.

PSALMUS 51.

`ad notam: "Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak"`

1 Végtelen irgalmú, óh, te nagy hatalmú

Isten, légy már kegyelmes!

Onts ki mindenestöl jódot rám kebledbõl,

mert lá, mely veszedelmes

Bûnöm miatt lelkem, ki titkon rág éngem,

mert nagy sebbel sérelmes.

2 Mosd el rólam immár, kit lelkem alig vár,

mosd el bûnöm rútságát,

S együtt a rút hírrel, mint rút bûzt, enyészd el

förtelmem büdös szagát;

Esmérem vétkemet, kiért nap éngemet

rettent, mutatván magát.

3 Csak néked vétkeztem, bûnt ellened töttem,

óh, kegyelmes Istenem,

Kit semmi ravaszság nem csalhat, s álnokság

rejtve elõtted nincsen,

Mert az nagy kék égbõl, mint királyi székbõl

látod, mit mível minden.

4 Ha érdemem szerint reám eresztesz kínt,

vészek, s jaj, hová légyek,

Ha teljes éltemben bûnt tettem mindenben,

bizony Pokolra mégyek,

Mert még létem elõtt testem megfertözött,

óh, Istenem, már medgyek?

5 Éngem mert vétkével anyám éltetett el,

méhében hogy hordozott,

Vétket te penig bánsz, igazt szeretsz, kívánsz,

ki tiszta szívet hozott,

Hogy életre adál, azonnal oktatál,

mint érteném titkodot

6 Én rút, háládatlan azért, foghatatlan

Isten, hozzád kiáltok,

Tisztíts izsópoddal, irgalmasságoddal,

mert lá, ki nagy kínt vallok,

Hogy undok vétkembõl megtisztulván belöl

légyek szebb, hogysem vagyok!

7 Légyek fejérb hónál, s örömmondásoddal

tölts bé az én fülemet,

Élemíts elmémet küldvén örömedet,

ne száraszd ki velõmet

Csontomból bánattal, ne nézz rám haraggal,

mosd el inkább vétkemet!

8 Teremts ismét bennem teremtõ Istenem,

tiszta szívet kegyesen,

Fúdd belém ismegént, hogy nagy szívem szerént

lelkem igazt szeressen,

Éngem, romlott szegént, rossz érdemem szerént

haragod el ne vessen!

9 Ne fossz meg lelkedtõl, sõt idvösségemrõl

mondj örömet már nékem,

Szentelõ lelkeddel hadd épüljön meg fel,

mint azelõtt, bús lelkem,

Hogy sok tévelyedtek tehozzád térjenek,

követvén bízvást éngem.

10 Az kövér áldozat jó kedvet nem hozhat,

jól tudom, Uram, néked,

Mert ha az kellene, örömest tisztelne

bús fejem azzal téged,

Töredelmességgel, buzgó könyörgéssel

beszéllem azért néked:

11 Ímé, kioldoztam, s teelõdbe hoztam

fene ötte sebemet,

Kit csak te gyógyíthatsz, életre fordíthatsz,

szánd keserves fejemet,

Bûneim kínjával, testem fájdalmával

ne gyötörd életemet!

12 Ha elõbb nem hadtad, sõt hozzád fogadtad,

tahát mostan se hadd el

Jóvoltodból szegént, jó szokásod szerént

Sion falát támaszd fel,

Hogy mint áldozatot, adjak úgy hálákot

ki néked leginkább kell.

VERSTÖREDÉKEK

EGY VIRÁGÉNEK

`az "Irgalmazz, Úristen" nótájára`

Vallyon meddig akarsz éngem kesergetni?

......................................

EGY KÖNYÖRGÉS

`az Palatics nótájára`

Láss hozzám, idvösségemnek Istene!

..................................

* * *

Pokolbéli kísértetek foggatnak,

..............................

* * *

Eger, vitézeknek ékes oskolája,

Jó katonaságnak nevelõ dajkája,

..............................

VERSVÁLTOZATOK

BOCSÁSD MEG, ÚR ISTEN

1 Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,

Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,

Töröld el rútságát, minden álnokságát,

könnyebbíts lelkem terhét!

2 Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben

Té-tova bujdosik, mint madár az szélvészben,

Tõled oly igen fél, néked szólni sem mér,

akar esni kétségben.

3 Látván magán való szántalan jovaidat,

Kiért viszont téged nem nem szolgált, jól tött urát,

Háládatlanságát látván hamisságát,

ugyan útálja magát.

4 Akarna tehozzád ismét örömest térni,

De bûnei miatt nem mér elõdbe jönni,

Tõled elijedett, tudván, hogy vétkezett,

színed igen rettegi.

5 Semmije nincs penig, mivel elõdbe jöjjen,

Kivel jótétedért viszont téged tiszteljen,

Nagy alázatosan méltó haragodban

tégedet engeszteljen.

6 Sok kísértet éri, gyakorta ijegeti,

Tõled rettegteti, kétségre sietteti,

Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz,

magát Pokolra ejti.

7 Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,

Mondván: Vajha az Úr hozzá venne éngemet,

Bizony kedvét lelném, mert õtet követném,

mint édes Istenemet!

8 Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,

Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?

Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében

szép magasztalásokkal.

9 Az te szódat, Uram, mihelyen meghallhatja,

Ottan szent nevedet, nagy felszóval kiáltja,

Kiterjesztett kézzel, sûrû könyves szemmel

magát reád bocsátja.

10 Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,

Magad is megszánnád, látván, mint keseredett,

Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal

kér fejének kegyelmet.

11 Irgalmasságod is annál inkább megtetszik,

Mennyivel több bûnöm tõled megengedtetik;

Mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének

te ellened az hívek?

12 No, nem tartod tovább haragod, tudom, rajta,

Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,

De csak olyanoknak, kik utánad járnak,

mert vagy mindenek ura.

13 Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,

Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,

Mert õ hozzáfogad, csak reá hadd magad,

igen irgalmas úr ez.

14 Higgyünk mindörökké igazán csak õbenne,

Bûntûl õrizkedjünk, ne távozzunk el tõle,

Áldott az õ neve örökké Mennyekbe,

ki ma megkegyelmeze.

EGY ÚTONJÁRÓ SZERZETTE ÉNEK

Kiben panaszolkodik és kérdezkedik magába nyavalyás a Julia

kegyetlensége felõl, mert Juliának nevezte volt az szeretõjét,

noha más volt neve.

Mely kérdezkedésinek mindenikére választ és értelmet vészen

az erdõ hangosságától mindenik vers végiben, mert erdõn menvén

éneklette ezt az útonjáró. De nem könnyen értheti meg az éneket,

aki nem tudja micsoda az Echo. Az penig semmi nem egyéb, hanem

csak az a hangosság, ki nagy palotától vagy erdõtõl vagy egyéb

hangos helytõl szokott embernek rikoltására vagy éneklésére az

szózat után az mondott igének végében feleletképpen esni.

Ezt az Echót az régi bölcs versszerzõ deákok tündérasszonnak

hirdették lenni, s erdõk között lakni s csak akkor szólni, midõn

az útonjárók az erdõken által mentekben énekelnek. Azért az Echo

semmi nem egyéb ugyan valóban igazán, hanem az erdõ hangossága,

s ez az ének értelme.

1 Óh, magas kõsziklák, kietlenben nõtt fák,

kik nagy szerelmem tüzén,

Igaz bizonságim vadtok, mert kínaim

tudjátok, szinte mint én,

Ki látta világon, hogy így nyomorogjon

más, mint én, veszett szegén?

ECHO: `Én.`

2 Ki felele nékem? Távul az erdõben

lõn ugyan valami szó,

Talám egyik tündér jár itt valamiért

vagy valamely nyúlászó;

Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett,

lévén lábain békó?

ECHO: `Ékó.`

3 Echo, te szólasz-é, mondd meg, ha tudod-é,

hogy ki vigasztalhatna?

Búm helyett örömet, halálért életet

énnékem ki adhatna?

De mondd meg, ki neve, kit jóknak felette

szívem inkább kévánna?

ECHO: `Ánna.`

4 Az bizony, megvallom, de jó szolgálatom

mondd meg, ha kell-é vagy nem?

Az én szép Juliám lészen-é jó hozzám,

vagy mind csak ily kegyetlen,

Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom,

kell-é jót reménlenem?

ECHO: `Nem.`

5 Kegyetlenségéért, tûrtem sok kínjáért,

hát még Istentûl sem fél?

Ilyen szép személben, mint kedves fészekben,

kegyetlenség hogyhogy él?

Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él,

hogy ily igen nem kímél!

ECHO: `Él.`

6 Óh, hová légyek hát, tûrvén ennyi kínját,

kivel vett körös-köröl?

Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez

kegyes szemei elõl,

Vetett gyötrelemre, kiben megöl végre,

amint látom, hogy gyûlöl.

ECHO: `Öl.`

7 No, csak mutasd módját, mint olthassam lángját

szerelmemnek, ki csak nõ,

Vagy hogy így szeretem, s kegyelmét nem érzem,

netalán oka nem õ,

Hanem más gonosz nõ, ördöngös bõvölõ,

mert kegyes õ, semmint kõ.

ECHO: `Õ.`

8 Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget,

s kit már hozzá nem fogad?

Színem régi búmba, mint szép virág nyárba,

ím látod, hogy úgy hervad;

Azért adj tanácsot, szánjad nyavalyámot,

ha sebemet gyógyíthatd!

ECHO: `Hadd!`

9 Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám?

De ha lelkem mint gerjed,

Mikor szép orcáját, mint Pünkösd rózsáját,

látom, hogy pirul, terjed;

Ha szép voltát látnád, elhadni nem hadnád,

nézd meg csak, és esmerjed!

ECHO: `Merjed!`

10 Nem merheti szívem, hanem ha két kezem

végez ki életembûl;

No, tõrrel, méreggel nagy búmot verem el,

mert kiestem kedvébûl,

Látom, hogy csak gyûlöl, énnékem nem örül,

s rajtam nem is könyörül.

ECHO: `Örül.`

11 Óh, vajha örülne, s szerelmébe venne,

vészne szívem bánatja,

De nem azt jelenti kemén tekénteti,

s azmint magát mutatja,

Hogy ismét szeressen, nem ádja az Isten,

noha lelkem imádja.

ECHO: `Ádja!`

12 Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja

nevét minden idõben,

Hiszem is, megádja, és szívét fordétja

még végre szerelemben

Vidám Juliának, ki egyike annak,

kiknek hazájok a Menn.

ECHO: `Amen.`

13 Megdicsõült színbe hogy gerjedt szívembe

kedves Julia tûnék,

Én úton mentemben, egy sûrû erdõben

felszóval így éneklék,

Verseim végibe, kérdezkedésimre

Echótúl ily választ vék.

KÉTES HITELÛEK

ÍMÉ EZ SZÍVEMBE

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

(7) Ímé, ez szívembe lövé egyik nyilát,

Mutatja is rajtam gyermeki mivoltát,

Átkozott, de bennem elrejtette szárnyát!

(8) Már ki nem repülhet sebesült szívembõl,

Viaskodik benne kegyetlenségébõl,

Testem erõtlenül naponkint mérgétõl.

(9) Átkozott Cupido, mért sillyesztetsz éngem?

Hová lött te szárnyad, miért heversz bennem?

Szánj meg, kérlek, éngem; látod, megepedem.

(10) Tudod, mindenkoron táborodban éltem,

Abban eleitûl fogva vitézkedtem,

Miért kínozsz éngem, ha lám, meggyõzettem?

(11) Lám, az vadászember az elfutott vadat

Kergeti, s nem bántja azt, ki már megakadt,

Tudja, hogy övé az, kit hálójában tart.

(12) Keserves gyötrelmed rajtam düheskedett,

Látod, hogy miattad szívem megepedett,

Szerelem ereje mindent tõlem elvett.

(13) Megváltozott szívem kemény kínaidtúl,

Vettettem mindennek éktelen például,

Vedd el én életem, ne éljek csodául!

(14) Sokan, kik barátim, azon csudálkoznak,

Sok könnyhullatásim hogy el nem olvasztnak,

És ennyi ideig is életben tartnak.

(15) Az nedvesség tûzzel hogyha öszvetérne,

Az én életemnek lött volna már vége,

De az tûznek a víz nagy ellenkezõje.

(16) Szívem mert tüzedtûl ég nagy sebességgel,

Viszont gyötrõdik is sok könyvezésekkel,

Mert lángodtúl gerjed s gyúl szüntelenséggel.

(17) Sokan vadnak, élnek kik szerelem nélkül,

Azokot kínoznád ilyen kegyetlenül,

Talám jobb hasznod is következnék ebbûl.

(18) Mert ki seregednek én vagyok fõ tagja,

Rajtam düheskedik mérgednek hatalma,

És tovább öregbül életemnek kínja.

(19) Inkább kegyelmesen de foglalj magadhoz,

És jó kedvet mutass, mint jó, hív szolgádhoz,

Avagy inkább ölj meg, sokáig ne kínozz!

VENUS ASSZONY UDVARÁTÓL ELVÁLT LEGÉNYNEK BÚCSÚZÓ ÉNEKE

`[az "Irgalmazz, Úr Isten" nótájára]`

1 Éngem Venus asszony, még kisded gyermeket,

Irgalmasságából árvaságból felvett,

Mellém gondviselõt és oktatót rendelt,

Fényes udvarában mind azóta nevelt.

2 Anyai kegyelmét kívántam hálálni,

Mindenekben kedvét keresni és lelni,

Nála továbbvaló kegyelmet nevelni,

Mert ésszel s tûréssel kell szerencsét nyerni.

3 Leltem is kegyelmet felserdült koromban,

Monda Venus asszony: Állj bé szolgálatban,

Hívséget és eszet találtam magadban,

Lelsz te is értéket én birodalmomban.

4 Táháza kulcsait adta az kezemben,

Szerelem, reménség, félelem elõmben,

Elmémet forgatta, vezette kétségben,

Nehéz határozni embert szerelemben.

5 Gyakran citeráját ha vette kezében,

Verte s énekelte nótáját székében,

Parancsolt szívemnek, jaj, ha jütt elõmben,

Szemein ismértem, mit akart szívében.

6 Gyakrabban peniglen vitt kertben magával,

Játszódtam kedvemre Paris almájával,

Tanácsban indultam sokszor virágjával,

Beszédben eredtem gyakran rózsáival.

7 Ha vadászat kellett, vitt Daphnis hegyére

Forrást ha kívántam, vitt Byblis völgyére,

Muzsika ha kellett, vett lantot kezére,

Egyezett madarak szavával éneke.

8 Véltem, boldogságban vagyok, legnagyobban,

Vettem észre késõn, vagyok csalárdságban,

Venust szolgáljam én, ki álnokságában

Királlyal, szegénnyel megjádzott egy nyomban?

9 Menj el szemem elõl, te rossz, csélcsap gyermek,

Többé kézíjadtól, tegzedtõl nem függek,

Menj el, hízelkedõ, csácsogó kis féreg,

Ne kerülj elõmben, higgyed, megvesszõzlek!

10 Reménségért többé senkit nem szolgálok,

Venust szerelméért többé nem udvarlok,

Melegedni szalmatûznél nem kívánok,

Mind az te munkád az, valamit most mondok.

11 Ha kérdi asszonyom hol vagyon szolgája,

Talám fogja tudni, hogy lött árulója,

Megmondhatod néki, hogy többé nincs módja,

Nyomhassam udvarát, térhessek hozzája.

12 Mert az õ udvarát sok irigyek lakják,

Kedvesbek, hazugok, hízelkedõ nyalkák,

Változnak kedvébõl nagyrendû sok urak,

Udvarából ritkán tisztesen válhatnak.

13 Ha kérdi, udvarban kihez fogok menni

Mondjad, hogy Pallashoz készülök indulni,

Ha én hûségemben csorbát gondol látni,

Kész leszek onnand is néki számot ádni.

VENUS CUPIDÓT KÜLDI ELVÁLT SZOLGÁJA UTÁN, KI ÁLTAL VISSZAHÍVATJA

1 Hozzám követséggel küldte sietséggel

Venus asszony Cupidót,

Halljad -- úgymond --, kérlek, most tõled nem félek,

Venus anyám mit hagyott,

Követségtételem és választvitelem

mindjárt nem bont szándékot:

2 Köszöneti után néked Venus anyám

énáltalam izeni,

Háládatlanságod s állhatatlanságod

valójában hogy érzi,

Másfelõl peniglen, hogy ilyen hirtelen

megvetetted, neveti.

`Az hirtelenséget, s gondatlan esetet

bánat szokta követni.`

3 Nem azért izente, hogy el ne lehetne

udvara nálad nélkül,

Ki bír királyokkal, bölcsekkel, urakkal,

ellehet nálad nélkül,

De hogy megmutassa, hogy dolgodat bánja,

bár vétettél mód nélkül.

`Kegyelem bûnösnek, nem pedig szenteknek

adatik istenségtûl.`

4 Vétkedet bocsátja, sõt elõ sem hozza,

ha térülsz kegyelemhez,

Mivel eddig bírtál, azon hatalommal

bocsátja kezeidhez;

Ne gondold, oly könnyen ez véghez mehessen,

nem fér emberségedhez.

`Se te hûségedhez, se esküvésedhez,

se te természetedhez.`

5 Magad is megszánnád, így nem bosszontanád,

hogyha látnád bánatját,

Sérti méltóságát, úgy várja halálát,

éri könny könnyhullását,

Néha ha csendesül, fejehajtva eldûl,

felejti magamagát.

`Vagy -- úgymond -- meghalok, halált annak hozok,

ki elszólta szolgámot.`

6 Ezereken vadnak, azkik kívánkoznak,

udvarában jussanak,

De az sok közül is, kit válasszon, kevés,

kinek azttat mondhatnak:

Ennek mind erkölcse, vidámság termete,

illik szolgálatjának.

`Mert eszest és józant, hívet és az tisztát,

válogatja magának.`

7 Lám, magad is vallod, nem is tagadhatod,

anyád helyett anyád volt,

Vett fel árvaságbúl és ártatlanságbúl,

maga hogynem szoptatott,

Az jótéteményért nehéz kegyelemért

venni háládatlanságot.

FELEL AZ UDVARI SZOLGA CUPIDÓNAK ÉS ELÛZI MAGÁTÓL

8 Szemtelen gyerkölce, nyughatatlan elme,

orvosolhatlan méreg,

Lám, hová egyszer férsz, onnan nehezen térsz,

odaragadsz, mint kéreg,

Kellesz, vagy nem kellesz, senkit meg nem kérdesz,

vagy mindenütt, mint féreg.

9 Ki bízta most reád, hogy hozzám jüjj magad

hízelkedû beszéddel,

Éngem Venus asszony hogy visszakívánjon,

csempeskedjél nyelveddel?

Világgal ha bírhat, reám nem szorulhat,

nemcsak éngem nevelt fel.

10 De ha úgy volna is, ne gondold soha is,

éngem visszahitegess,

Honnét kieveztem, tõrbûl kivergõdtem,

ismét hogy visszavihess,

......................................

........................

11 ......................................

........................,

Könnyen elkerüli, ki nem akar esni

mélyére örvényének,

Így semmi hitele s elõmenetele

nincsen te beszédednek.

12 Gismunda békével élne Gisquardussal;

Leander Diomedessel,

Lyda, Lucretia, Penelope, Elissa

vigadnának örömmel,

De te az halálra, te az kárhozatra

vivéd nyalka beszéddel.

13 Aeneast, Achillest, Parist, Aristotelest

kicsalád ez világbúl,

Sok más ezereket, nem gyõzöm neveket,

ölél meg ártatlanul,

Kerítõ beszéddel küldéd ígérettel

poklokra az udvarbúl.

14 Többé, te marcona, mint megmondtam vala,

ne kerülj énelõmben,

Már egyszer tegzedet, puzdrás nyilaidat

porrá törtem kezemben,

Bizony szárnyad szegöm, lábad kettétöröm,

úgy jüjj másszor elõmben!

PSALMUS 6.

`[ad notam: "Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak"]`

1 Óh, magas egeknek, nagy mély tengereknek

igazgató Istene,

Szárazföldnek víztõl, sötétnek világtól

elválasztó mestere,

Uram, ím, kiáltok, én könyörgést nyújtok,

nézz áldozó tüzemre!

2 Nagy búsulásodban, tüzes haragodban

ne feddj meg most éngemet,

Sok gonoszságomért, fertelmes bûnömért

ne ítéld meg lelkemet,

Ne sújts, se ne büntesd, elõled el se vesd

nyomorodott fejemet!

3 De könyörülj rajtam, mert már elbágyadtam

bûneim terhe alatt,

Bûn lelkemet veszti, betegség tökéli

senyvedett csontaimat,

Te, Uram, ez tõrben, lelki fekélyekben

orvosold meg szolgádat!

4 Lelkem is elrémült, fejem penig hevült

gyakor kísértetekkel,

Idõrõl idõre jõni segítségre

meddig halogatod el?

Már nagy sok ezerször általjárt az nagy tõr,

jüjj el már segétséggel!

5 Fordulj hozzám arccal, lássam valósággal

orcád élõ vígságát,

Mint kígyót ó héjból, ez sok álnokságból

ments ki szegény szolgádat,

Idvözíts lelkemet, irgalmasságodért

kóstoljam jóvoltodat!

6 Mert ha szent könyvedbõl, vérrel nyert környékbõl

éngemet el-kitagadsz,

Pokolnak tüzére, végetlen veszélyre

bûneimért taszítasz,

Soha háláadást, örök magasztalást

úgy éntõlem nem hallasz!

7 Ímé, megfáradtam, ugyan ellankadtam

gyakor fohászkodásban,

Mind éjten-éjtszaka szemeim világa

elfogy az nagy sírásban,

Könyveim, mint patak, széllyel úgyan folynak

éjjeli nyoszolyámban.

8 Súlyos kezeidet, sudaras vesszõdet

testem el nem állhatja,

Mert az ellenség is, imitt is, amott is

fejemet pirongatja,

Kétféle veszélyben, mint tengeri szélben

testem halálát várja,

9 De mindazonáltal forduljatok háttal,

lelkemnek ellenségi,

Távozzatok tõlem, s menjetek elõlem

életem kergetõi,

Azkik álnokságnak, nagy sok hazugságnak

voltatok követõi!

10 Mert én szám szózatját, buzgó imádságát

az nagy Úr meghallgatta,

Nagy sok óhajtásim, sûrû könnyhullásim

orcámról mind elmosta,

Mint napot rút ködbõl, undok bûneimbõl

lelkemet megtisztítta.

11 Tahát szégyenséggel, hátra sietséggel

ellenségim fussanak,

Megvakult szemekkel, reszketeges kézzel

már mind elnémuljanak,

Ugyanazon tõrben, kit hántak elõmben,

nyakra-fõre hulljanak!

12 Ezt megengedd, kérlek, ne nézzed bûnömnek

megsebhetõ dagályát,

Ha tisztességemre látod életemre

szívemnek kívánságát,

Mert én benned bízom, tudom, hogy meglátom

örömöm felkölt napját.

-=-