Batsányi János összes költeményei

(1763-1845)



TARTALOM

Biztatás

A haldokló Orczy Istvánhoz

Báró Orczi István halálára

Felírás

Fánnihoz

Klórishoz

Bárótzi Sándorhoz

Etendire

Búcsúvétel

Gróf Andrásy Mária kisasszony halálára

Születési vers

A martinyesti ütközeten elesett magyar vitézek sírkövére

Serkentõ válasz

A franciaországi változásokra

Tekintetes nemes Abaúj vármegye örömünnepére

Herceg Hohenlohe Károlné, szül. B. Revitzki Judit asszonyhoz

Búsongás

Batthyány Alajoshoz

A látó

Tartóztatás

Esdeklõ panasz

Egy nevendék bükkfához

Serkentõ ének

Egy híres verselõre

Bartsaihoz

Az európai hadakozásokra

Levél, Szentjóbi Szabó Lászlóhoz

Levél, egy régi várból

Üssön akármikor...

Mozart Varázsfuvolájából

Verseghy Ferenchez

Gyötrõdés

Egy szerencsétlen ifjú sírjánál

Három töredék

Lína panasza

Vígasztalás

Tünõdés

A rab és a madár

A szenvedõ

Ama dicsõ magyar...

A szerencséhez

Felelet

Bárótzi Sándor képe alá

A keszthelyi hajóra

Imhol ma is...

Mi jót tettél a hazának?

Készület

A ki miként vet...

Enyhülés, s viszont-ajándék

A bujdosók

Tünõdés

A bölcsnek állhatatossága

A hazai nyelv és tudományosság

A magyar lantos

A magyar író

A látók titka

Intõ szózat

Várna és Mohács

Kisfaludi -- Hímfihez

Elsõ Ulászló Szegeden

Déli György látása

Majthényi Barta keserve

A magyar költõ idegen messze földön

I. rész

Elsõ ének

Második ének

Harmadik ének

Negyedik ének

Ötödik ének

II. rész

Elsõ ének

Második ének

Harmadik ének

Negyedik ének

Ötödik ének

Hatodik ének

Utolsó ének


----------------------------------------------------------------

Biztatás

A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni,

Ügye mellett önként s bátran bajra menni,

Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,

S minden áldozatra mindenha kész lenni --

Barátom! oly dolgok, melyek az embernek

Dicsõség mezején oszlopot emelnek,

S melyekért (bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek)

A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.

(1783)


A haldokló Orczy Istvánhoz

István! Te, ki valál nemzetséged fénye!

Szüleid, rokonid, barátid, reménye!

Kit születés, erkölcs, elme tudománya

Szépített természet minden adománya!

Im! kit mint csillagot, most néztünk házodban,

Haldakolva fekszel utolsó ágyodban!

Sárgult arculatod elhányta rózsáit;

Halál vonja rajta kékes barázdáit.

Hidegség foglalja minden tetemidet,

Végsõ homály fedi ékes szemeidet;

Nem érzed szüleid szíves kiáltásit,

Nem hív barátidnak zokogó sírásit?

Úgy van! -- Teremtõdnek mert ez akaratja:

Légy élted tavaszán halál áldozatja. -- --

Csak például adott téged õ minékünk,

Hogy ifjúságunkban légy zsinór-mértékünk,

S mivelhogy eléggé ismérünk, sajdítja,

Testedbõl lelkedet ismét kiszólítja.

Eredj áldott lélek! vedd el jutalmadat,

Várjad magad után jövõ barátadat!

Bezárván kezeim hülõ szemeidet,

S sírodba kísérvén hideg tetemidet:

Elsiet majd lelkem kirendelt helyére,

Boldog Elysium kies mezejére;

S letévén itt elõbb természet adóját,

Együtt dicsõíti veled megváltóját.

(1785)


Báró Orczi István halálára

(Töredék)

De mely zokogó hang érdekli fülemet?

Mely jajszó serkenti elalélt lelkemet?

Egy szûzet szemlélek szapora lépéssel

Hozzánk felsietni nyögõ pihegéssel;

Kétség s fájdalom ül tévelygõ szemében,

Halálos ijedtség bús tekintetében;

Nemes ábrázatja... Nagy isten! mit látok?

Hív lelkek! vérkönnyel boruljon orcátok!

Splényi nagy nemének gyönyörû rajzatja

Jõ felénk; Orcziban hívét õ siratja.

Haja szép fürtjeit szélnek eresztette,

Reszketõ két karját égre terjesztette;

Elmúlt arcáinak hajnalpirossága;

Kemény vad szívet is meghat halványsága.

Azt vélte, halállal most küszködik bátyja:

S ó kín! a gyászpadon már kinyújtva látja!

Mint egy súgár cedrus, melyet az égi tûz

Földre ver, úgy rogy le itt az elrémült szûz.

"Ó bátyám!"... De szívét fájdalminak árja

Hirtelen elfojtván, szavait elzárja,

Elájul;... lassanként visszatér magához;

Siet kedvesének halottas ágyához.

Ráborul nagy jajjal halavány képére,

Sír, zokog, s könny-özönt áraszt hült testére;

Kéri, ne hagyja el e szörnyû órában!

Szánja meg árváját kínos fájdalmában!...

Hasztalan, ó kegyes! minden esdeklésed;

Nem teljesítheti már többé tetszésed.

Örökkévalóság boldog országában

Van már nemes lelke teremtõnk házában.

De hûsége, hidd el, ott is fennvan hozzád,

S angyali szemekkel nézdegel le most rád;

Várja, míg végezvén majd élted pályáját,

Megoszthassa veled dicsõ koronáját.

(1785)


Felírás

`Ostendent terris hunc tantum fata, neque ultra

Esse sinent!

VIRGILIUS`

Állj meg, akárki vagy! s tekints e táblára:

Itt nyugszik, s változik hajdani porára

A nagy Orcziaknak jeles unokája,

István, az ifjúság fõ dísze, példája,

Ki tizennyolc nyarat fellyül alig ére,

Hogy éltének jutott hervasztó telére.

Mint feljövõ napját a nemzet úgy nézte,

S érte sohajtásit az Úrhoz intézte.

Néki másként tetszett! s azért bús végzése

Nem engedte, légyen délre jöhetése.

Eltünt! s aki elõbb reményét felhozta,

Édes nemzetének gyászát az okozta.

Eredj már; s kérd te is mennyei atyánkat,

Szánja meg már egyszer veszni-tért hazánkat!

(1785)


Fánnihoz

(Jacobi után)

Ha mikor napjaim homályba borulnak,

Ha víg kedvem változik,

Minden vígasztalás távozik,

S komor gondolatim háborogva dúlnak:

Ó Fánni! szép szemed egy tekintetére

Új nap jõ legottan elmémnek egére.

Elûzvén a búnak setét fellegét,

Meghozza vígságim nyájas seregét;

S egy mosolyodásod esdeklésemre,

Isteni csendességet önt lelkemre.

Mint mikor Boreas hatalmas társai

A tengert megháborítják,

Fenekébõl felfordítják,

S egeket csapdosnak dagályos habjai:

Venus Gráciákkal a parton múlatván.

S magát történetbõl nékik megmutatván.

Éol nemzetsége hirtelen eltünik;

Egy mosolygására szél, tenger megszünik.

(1786)


Klórishoz

Ha még soká szeretlek-e,

Könnyes szemekkel kérdezed,

Természet édes gyermeke!

Bús szívemet mint vérezed...

S hát vélheted, dicsõ alak!

Hogy téged én elhagyjalak?

Tetõled függ az életem,

Ah, csak tebenned lelhetem

Fel mindenem.

De -- "Meddig"? Azt nem mondhatom

-- Lelkem! -- mivel nem tudhatom,

Mikor talál

Rám a halál.

(1786)


Bárótzi Sándorhoz

(Budáról, 1786)

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Énekelni fogunk majd nemes lelkedrõl,

Mennyit érdemlettél édes nemzetedrõl,

Hogy késõbb unokánk, emlékezetedrõl

Hallván, tisztelettel szóljon nagy nevedrõl.

Felfedezvén nyelvünk fényes méltóságát,

Elûzted sok magyar elõbbi vakságát,

Ki másnak koldulván rongyollott jószágát,

Nem látta tulajdon õsi gazdagságát.

Elveti hályogát ugyancsak végtére,

Melyet az idegen maszlag vont szemére;

Tekint íróinak immár érdemére,

Könyveket szentelvén Bárótzi nevére.

Csudálja szavának mennyei szépségét,

S neveti szomszédink bolond irígységét,

Kik, régen orrolván hazánk dicsõségét,

Ezáltal akarnák alázni felségét!


Etendire

1787.

`Facit indignatio versum!

JUVENALIS`

Sem vers, sem nyelvünk nem tetszik néked, Etendi!

Hasztalan ez; nem fér úri nemedhez amaz.

Úgy van. Apollónak gyûlölnek húgai; s nyelvünk

Mennyei szépségén nem kap akármi majom!


Búcsúvétel

Gr. Mniszech Mária Amália sírjánál,

Duklán, 1787.

`"Si non est idem virtutis et gloriae,

qui vitae, terminus,

vivet apud patrios exterosque in aevum."`

Nyúgodjál csendesen, dicsõség leánya!

Szép nemed fõ dísze, legszebb ragyogványa!

Míg éltél, te valál hazád egy bálványa,

Mely védõjét vissza sírodon kívánja.

Mindent elkövettél, míg oltalmazhattad,

Míg reményednek egy súgárát láthattad; --

S minthogy veszedelmét el nem háríthattad,

Szabadságát fellyülélni nem akartad.

Nagy árnyék! szemeim lefolyó harmatja,

Mely hamvaid felett arcámat áztatja,

Légyen egy oly szívnek buzgó áldozatja,

Mely honjáért vérzik, s búját nem birhatja!


Gróf Andrásy Mária kisasszony halálára

Elégiának töredéke. -- 1788.

Mit hallok? mi kegyetlen hír serkenti megintlen

Búba-merült lelkem? még sem elég az ütés? --

Megholt? s hát csakugyan megholt Andrási María?

S Kassa vidékének napja homályba borult?

A szûzek koronája, magyar szépeknek az éke

Megkérlelni tehát nem tuda, durva halál?

Mostoha természet! hát csak játékot akartál

Ûzni velünk, szülvén e csuda-magzatodat?

Mit használt ily sok szépség? e ritka kegyesség?

Tiszta szemérem, ezer testbeli s elmei dísz? --

Szép volt! s szintén úgy ragyogott, valamint az arany nap

A kiderült égen délbe ragyogni szokott.

Rózsa-piros s szûz-hóba-vegyült arcája: de holló

Szárnyánál feketébb a haja; két szeme tûz.

Felséggel-teljes szép képit szûzi szelídség

Folyta körül; súgár termete mennyei volt! --

Ah, csak volt! s nincsen többé! -- Mint csillag az égrõl,

Melynek kékellõ boltja setétbe merül,

S a tévedt útast iszonyú dagványnak ereszti:

Úgy elesett! s minket búba-merülve hagyott! --

Gyászra-szokott múzsám! vond fel lantodnak elázott

Húrjait és zengjed bánatos énekedet. --

Sírj, magyar ifjúság! kire szív-repdesve tekintél,

Tárgya reményednek, s fõbb örömödnek oka:

Élte tavasszában búcsúját vette világtól!

S angyali szépségét föld kebelébe vivé!

Sírjatok, ó népünk most-nyíló gyenge virági!

Õsitek érdemesebb vérei! Szûzi sereg!

Sírjatok! -- Im oda van karotok fõbb dísze! Dicsõség

Gyermeke, kedvellett társatok, ím oda van! --

Szánd te is, árva hazám! Tán õ lett volna, ki néked

Hajdani Kátókat szül vala s Brútusokat!

Õ lett volna talán, eltérült gyermekid a ki

Példájával igazb útra vezérli vala!

Imhol, büszke leányidnak külföldi szokásit

Korcsosodott fiaid mely vetekedve veszik;

A míg lassanként, eleink erkölcsi kiveszvén,

Drága szabadságunk majd temetõre jutand! --

Ó egek! érces egek! mért szánakodásra nem indul

Ennyi csapás után mennykövezõ kezetek?

Tétova tévelygünk született földünknek ölében,

S mint jövevények, ezer bajra kitéve nyögünk! --

Ah! de hová tévedsz? stb.


Születési vers

"Vétseinek fia lett!" -- Kit s mit várhatni belõle?

Nézd atyját, s eleit: Vétseit, Orczyakat.

Két illyen vérbõl származva, mi lenne, hanemha

Népünk s nyelvünknek gyámola, nagy hazafi?

(1789)


A martinyesti ütközeten elesett magyar vitézek sírkövére

1789.

Mink is ezen vérhelyre jövénk, koronánknak örökjét

Visszaszerezni, Koburg bölcs vezetése szerént.

Itt estünk le. Magyar! vidd hírül árva hazánknak,

S mondd meg: adósságunk hol fizetõk le neki!


Serkentõ válasz

Virág Benedekhez,

1789.

(Székesfejérvárra)

Vettem leveledet Duna mellyékérõl,

Dicsõült királyink temetõhelyérõl,

Hol nemzetünk újra felkelõ fényérõl

S Nemesnek énekelsz szép gyõzedelmérõl.

Látom: a természet két legszebb kincsével

Birván, érzékeny szív s mennyei elmével --

Gyakran barátkozol múzsák seregével,

S borostyánt érdemelsz lantod verésével.

Megjártam múzsáddal Szelim bús országát:

Dõlõfélben láttam tündéres nagyságát;

Letette hajdani dagályos vadságát:

Gyász-szín váltotta fel a félhold világát.

Iszonyodva nézi kipusztult vidékit,

Félelem s jaj tölti elrémült hajlékit;

Hasztalan mutatja hatalma árnyékit,

Végsõ romlás várja Ozmán maradékit.

Néha-nap Szulejmán ha kardját kötötte,

Egész kereszténység reszketett elõtte;

S ha vitéz nemzetünk útját nem vehette,

Vérengzõ táborát Bécs alá verette. --

Szerencse kockái ekképpen változnak;

Egynek dicsõséget, másnak gyászt okoznak.

Ha két hatalmasok öszvebarátkoznak,

Harmadik fejére végsõ veszélyt hoznak.

Innét emelkedvén elmémnek szárnyára,

Klióval szállottam Apolló halmára,

S felvevén a földet szemem cirkalmára,

Úgy néztem a népek változó sorsára.

Egek! mely képeket láttanak szemeim!

Mely szörnyûségeken jártak képzéseim!

Irtózás fogta el érzékenységeim,

Míg végre keblembe hullhattak könyveim.

Mint a bús tengernek felzúdult habjai

Ordítnak, s halmokra dõlöngnek halmai:

Úgy törnek egymásra a földnek fiai,

Harag s bosszúságnak gerjesztvén lángjai.

Sokalják társoknak kiszabott pályáját,

Nem várhatják sírba-döntõ nyavalyáját;

Magok élesítik a halál kaszáját,

S dicsekedve rontják istenök munkáját!

Nékünk is, kik hajdan Tanais partjait

Elhagyván, lakhelyünk szoros határait,

S nem tudván az egek titkos szándékait,

Harcolva kerestük õsink birtokait, --

Mennyi vér festette súlyos fegyverinket,

Míg elfoglalhattuk új örökséginket?

S Róma törvényihez szabván erkölcsinket,

Bátran mivelhettük gazdag mezeinket?

Mennyi magyar vértõl pirult Márs oltára,

Hogy hazánk ne jutna mások birtokára?

Elõdink, felkelvén gyakran oltalmára,

Százezrenként dõltek ellenség kardjára.

Vérbe merült idõk! Egek keménysége!

Ó Várna, ó Mohács szomorú térsége!

Tirólatok áradt hazánk sok ínsége,

Tirajtatok húnyt el régi dicsõsége!

László! vitéz ifjú! kinek drága vére

Oly gyászos éjt hozott magyarok egére,

Ó! miért ügyeltél mások intésére,

Frigytörést javallók csalfa beszédére!

Lajos! boldogtalan atyának magzatja,

Gonosz tanácsosok példás áldozatja!

Te, kinek csak neved szomorú hangzatja

Népedet még ma is könyre fakaszthatja!

Voltam táborodnak puszta állásain,

A sietõ Duna suhogó partjain:

Bús csendesség fekszik atyáink hamvain,

S bágyadt szél lengedez sírjaik hantjain.

Harmatozó homály borul a szemére,

Ha tekint az utas ez iszonyú térre;

Epedõ szívvel dõl oszlopod kövére,

Népünk s dicsõségünk temetõhelyére!

Hazánk, vitézségnek hajdan oskolája,

Ott lett dühös égnek vérengzõ pályája;

S Árpád szabad népe, híres unokája,

Ott lett egy szultánnak adózó szolgája!

Nyögött a bús nemzet jármának alatta,

De láncából magát nem szabadíthatta,

Mert hogyha bosszuló fegyverét ragadta,

Akkor is csak önnön kebelét szaggatta.

Az egyenetlenség, (pokol rút fajzása!)

Irígység, kevélység titkos súgallása,

Sok maszlagos polgár garázdálkodása,

S rossz, kaján szomszédink vad agyarkodása --

Úgy hányták hazánknak szédült gyermekeit,

Mint a balszerencse játékeszközeit.

Örökös homályok fedezték egeit;

Jaj s panasz töltötte bánatos völgyeit!

Hát a vallás ügye mennyi vért ontatott,

Míg az ész fáklyája világot adhatott?

Ha ki ajándékot égbõl nem kaphatott,

Mint eretnek -- tûzre s kardra hányattatott!!

De hová, ó múzsám! gyászos énekeddel,

S szíveket terhelõ emlékezeteddel?

Ne újítsd sebeink érzékenységeddel;

Hagyj fel véres könyre kísztõ keserveddel.

Ím, nyög a hazafi most is fájdalmában,

Nem vehetvén reményt árva mivoltában;

S nem találván hazát önnön hazájában,

Csak panasz, csak jajszó zeng bús ajakában.

Hasztalan említi törvénye szentségét,

Annyi drága vérrel szerzett örökségét;

Sõt, gyanúba hozván egyenes hívségét,

Ezáltal halmozza nagyobbra inségét.

Igy, ha a múltakat eszébe juttatja,

Arcáit öntözi szemének harmatja;

S ha viszont jövendõ napjait forgatja,

Szívét bú, gond, bánat s kétség fojtogatja.

Mint a sérült atya, ki háza népére

Éh-halált lát jõni kisded gyermekére,

Hogy kedveseinek lenne segédére,

Elszánja életét tenger veszélyére.

De hajóját szélnek alig eresztette,

Hogy rengõ zaj támad alatta s felette;

Csattogó mennykövek repülnek mellette;

Ég, föld, tenger egybeszakad körülötte.

Partra vervén a szél megrepedt sajkáját,

Szívdobogva éri elhagyott tanyáját,

S ölelni akarván párját s fiacskáját,

Híve koporsóján találja árváját. --

De sokat-tûrt hazánk kétes homályában

Bízzunk a nemzetek kegyelmes atyjában!

Ha sorsa õnéki vagyon oltalmában,

Nem fog elhagyatni bús árvaságában.

Véget ér szenvedett erõszak-igája,

Kedvet nyér hallatlan hûsége példája;

S talán megindulván József is reája,

Biztos partra jutand hánykódó bárkája. --

Ilyen jobb szerencse édes reményére,

Igyekszünk mi nyelvünk felemelésére,

Hogy Phoebus, tekintvén dicsõ szépségére,

Nyájasb szemmel nézzen nagy Árpád népére.

Boldog az az ország, melynek kebelében

Múlatnak a múzsák békesség ölében.

Ott van az igazság teljes mértékében,

S törvény és szabadság egész erejében.

Míg ezek kedvelik csendes vidékinket,

S híven megõrizvén magyar erkölcsinket,

Egyességre intik hajlott szíveinket --

Addig folyja bõség áldott mezeinket.

Jövel hát, barátom! te is e pályára;

Segítsd társaidat elfuthatására.

Siessünk egyszersmind dicsõség halmára,

Míg borostyán lehet fáradságunk ára.

Lesznek majd olyanok a magyar hazában,

Kik reánk ismérnek érdem templomában,

S ha már enyészünk is ciprus árnyékában,

Jó hazafiaknak neveznek számában!


A franciaországi változásokra

(Kassán, 1789)

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében

Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,

S gyászos koporsóba döntõ vas-igátok

Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;

Ti is, kiknek vérét a természet kéri,

Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!

Jertek, s hogy sorsotok elõre nézzétek,

Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!


Tekintetes nemes Abaúj vármegye örömünnepére

(Szent György havának 16. napján 1790)

`Horret adhuc animus, manifestaque gaudia differt,

Dum stupet, et tanto cunctatur credere voto!`

Mely örömtõl zengnek Kassának hajléki?

Mitõl vídulnak így Hernád bús vidéki?

Tán boldogságunknak érkezett postája,

S felkelend még egyszer Árpád unokája?

Úgy van! Csalatkozott atyánk s fejedelmünk

Halállal pótolta számtalan sérelmünk.

Visszatér az ország dicsõ koronája,

Visszatér Szent István királyi pálcája.

Nyelv, törvény, szabadság teljes erejével,

Mind megtér ispányunk fényes tisztségével;

Ki is ím! megörült nemzete szavára

Ma ül fel újólag régi kormányára.

Isten hozott, napunk rég-óhajtott fénye,

Orczi! dõlõ hazánk egyik fõ reménye!

Bús megyénk egekbõl szállott ajándéka,

Üdvöz légy, bölcs atyád méltó maradéka!

Itt vagy hát? s tekintvén az ég nyomorgásunk,

Engedi, hogy köztünk e helyen meglássunk?

Felhatott hozzája gyászos kiáltásunk,

S nem tartand örökké tõled elválásunk?

Ó! mely öldöklõ gond- s búba merítetted

Szívünket, mióta végbúcsúdat vetted --

Mióta e kormányt, kötelességedbõl

Engedned kelletvén, letetted kezedbõl!

Nem lehetett többé velünk tanácskoznod,

S híven igazgatva, néped oltalmaznod.

Csak távúlról kellett nézned, mint szenvedtünk,

A mérges habokkal miképpen küszködtünk;

Mert bármit tesz vala atyai készséged,

Nem használt, sõt több kárt szült volna hívséged!

Mint a hajós -- kinek megrakott gályáját

Rút fergeteg éri, s tépi vitorláját,

S a riadó mennykõ, tüzes fellegébõl

Lecsapván, a kormányt kiüti kezébõl,

S már az elnyelendõ mélységnek felette

Csak egy deszkaszálon függ kínos élete --

Messzérõl szemléli, hogy dõlöng magában

S verdõdik hajója halálnak torkában;

Hiába nyújtja ki reszketõ kezeit,

Nem szabadíthatja kincsét s kedveseit!

Hasztalan reméltünk urunk s koronánkban;

Idegenek voltunk tulajdon hazánkban.

Az öröm, kedv, s népünk szokott nyájassága

Eltünt! mert kötve volt a szív szabadsága.

Nem bízott az atya saját magzatjában;

Barát ellenségét vélte barátjában.

Titokban sírt a jó hazafi, s hallgatott;

Mert ha szólt, pártosnak s bolondnak tartatott!

Az alku s a törvény emlékezetére

Reszketett, s nevét sem vehette nyelvre.

Ezernyi bajának elviselésére

Tûrést az egektõl csak nyögéssel kére.

Mert bármit végeztek s rendeltek is rólunk,

Igaz ügyünk mellett nem lehetett szólnunk!

Ámde mit számlálom kitûrt inséginket?

Minek szaggatom fel újra sebeinket?

S néked is, kit most így éleszt a szabadság,

Oly számos megyékbõl öszvegyûlt magyarság!

Minek tartóztatom örömkönyveidet,

Melyekben lábbogni látom szemeidet?

Örülj! s imádd az Úr atyai végzésit,

Ki ekkép váltja fel népe szenvedésit.

Vígadj! és csókoljad jóltévõ vesszejét,

Mellyel így késérté hitednek erejét.

"Él még, mondád, él a magyarok istene!

Ha õ nem akarja -- ki tehet ellene?"

S íme! benne-vetett erõs bizodalmad

Feltalálta híven-keresett oltalmad.

Jõ, kivel virágzó szerencsédet éred,

Jõ már ohajtva várt nagylelkû vezéred,

S hogy feljuttathasson boldogság pontjára,

Ma veszi fel ismét terhedet vállára,

Így ment rég Camillus Róma védelmére,

Így a nagy Hunyadi Erdélynek szélére,

Ki ott hazájának hív õrzõangyala,

Itthon nemzetének édes atyja vala.

De mely titkos érzés terheli szívemet?

Mely komor gondolat zavarja kedvemet?

Múzsa! ki elmémet az idõk titkába

Felvivéd, jövendõnk kétes homályába,

Mégsem szûnhet-e meg hazánknak insége?

Soha sem lesz-e hát panaszinknak vége?...

"Magyar nép! feljött már napod valahára,

S mutatja, mint ülhess szerencséd jobbjára:

De vigyázz! s az égnek atyai szándékát

Imádván, használjad nyújtott ajándékát.

Még nem vagy a parton! Felhevült szívedet

Mérsékeld, s tartóztasd érzékenységedet,

Nehogy örömednek gátszaggató árja

Az ohajtott révbõl hajódat kizárja,

S megint a háborgó tengernek mélyére

Repítvén, bocsássa szelek tetszésére.

Szemfüles vigyázás kövesse hívséged,

Hogy el ne ragadjon régi hevességed!"

Ó magyar! ki sorsod ilyen változásán

Most méltán örvendesz jobbra-fordulásán,

Írd fel e napot jegyzõ-tábláidra,

Hogy lejutván híre késõ fiaidra,

Boldogabb életünk ezen kezdetérõl

Emlékezzenek meg Orczi nagy nevérõl,

Ki, hogy áldást hozzon hazafi-társára,

Örömmel áldozza mindenét számára.

Eredj már, s ígérd meg igaz hûségedet,

Igérd vezérednek kész tehetségedet,

S figyelmezvén mindég okos tanácsára,

Tégy meg vele mindent hazád közjavára.


Herceg Hohenlohe Károlné, szül. B. Revitzki Judit asszonyhoz

1790.

`...Non ego te meis

Chartis inornatam silebo.`

Mi, kik alig kezdénk népünk újulásán

Örülni, bal sorsa jobbra-változásán,

S alig álmadozánk boldogabb napokról,

Máris lemondani készülénk azokról --

Mivelhogy, megvetvén õsink erkölcseit,

Nyelvét, öltözetét, s nemzeti díszeit,

Feslett szokásinak tündér ösvényére

Szépeink nagy része megint visszatére:

Sohajtással vártuk azon nap hajnalát,

Mely még eloszlatná szemeik homályát,

S melyen még valamely szerencsés órában,

Hazánk fõbb leányi tündöklõ sorában

Olyan ép értelmû kalauz támadna,

Ki vágyódásokra méltóbb célt mutatna,

S valamint elmével másokat haladna,

Úgy józan éltével jó példát is adna;

S kinek szívreható kegyes intésére

Térnének az érdem igaz ösvényére!

De az ég, ki népünk vesztét nem kívánta,

Ebben is elõre rendelt már iránta.

Oly bölcs vezért adván nemünk szebb felének,

Kit mint vezérjeket, úgy követhetnének,

És, hogy annál vonszóbb jeles példa lenne,

Minden jobb erkölcsöt egyesíte benne.

Te vagy ez, ó hazám dicsõ szép leánya!

Hercegek szerelme, rokonid bálványa!

Te vagy ez; -- ki noha tõlünk elköltöztél,

S érdemid szárnyain égig emelkedtél,

Édes feleidrõl el nem feledkeztél,

Szépeink példája, hû vezére lettél.

Ép vagy te a hívság ily bûne szennyétõl,

Ép minden ily maszlag szédítõ mérgétõl;

És, bár elszakadtál hazád kebelétõl

S utánad sohajtó rokonid ölétõl,

Ott is kimutatod nemes erkölcsidben,

Hogy igaz magyar vér forr még ereidben.

Eredj, ó nagy lélek! kezdett utaidon,

Míg több is indulhat fényes nyomdokidon.

Mutasd meg példáddal a magyar szépnemnek,

Mint járhat ösvényén az igaz érdemnek;

Mint juthat egy jó hölgy léte fõ tárgyához --

Mi kötelessége másokhoz, s magához;

Mely sok, mely szent lánccal van kötve honjához,

S annak egész népe jó vagy balsorsához!

Mutasd az anyáknak nagy hivataljokat,

S azzal együttjáró fõ méltóságokat.

Kösd szívére hazád minden leányának

Felséges arányát földi pályájának:

"Mint kell nevelniek édes gyermekeket" --

Adván az országnak jeles embereket,

Közhaszonra termett derék polgárokat,

S oly bátor védõket, oly bölcs tanácsokat,

Kik jó királyokhoz hívek úgy légyenek,

Hogy a népért élni s halni ne féljenek!

Tudván, hogy nem lehet ezeknek megválni,

Sem egyik kárával másiknak használni,

Tanulják a közép utat feltalálni,

S azon mind a kettõt egyaránt szolgálni! --

Igy ki-ki felvállalt saját szent tisztére

S hazájának nézvén javára, díszére,

Légyenek õseink igaz követõi,

S régi jó szokásink hív megõrizõi.

Meglesz majd munkádnak illõ jeles bére:

Felhat dicsõ neved hazádnak egére,

S ha majd elérkezel pályádnak végére,

Áldás fog követni nyúgalmad helyére.

Sõt mély tiszteletet s buzgó hálát adnak

Még unokáink is boldog árnyékodnak,

S híven emlékezvén nagy érdemeidrõl,

Énekeket zengnek fényes erkölcsidrõl.

Ím! az én múzsám is -- neved tisztelõje

S szép tulajdonságid bátor hirdetõje,

Ki senki kedvéért, ha nem érdemlette,

Lantja húrjait még soha nem illette --

Õ is tiszteletét mutatni kívánja.

Fogadd kegyes szemmel, dicsõség leánya!


Búsongás

I.

`Vitae summa brevis.

HORATIUS`

Ím, a tavasz vége még el sem érkezett,

Máris a forró nyár heve következett.

Elmúltak víg kedvem kevés szebb órái,

Lehulltak reményem alig-nyílt rózsái.

Itt az õsz, félig-ért ritka gyümölcsével;

Közelget a tél is havával, jegével; --

S míg fiatal korom napjait számlálom,

Eltünik életem, mint egy rövid álom!

II.

`Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas,

Regumque turres.

HORATIUS`

De ki állhat ellent halál hatalmának?

Ki mond ellent az ég szent akaratjának?

Ah! valakik egyszer, az élet urának

Örök tetszésébõl, lételre jutának.

S valakik e tündér világnak színére

Jövendõk, víg vagy bús létek érzésére --

Mind el kell menniek Stiksz komor szélére,

Ahonnan még soha senki meg nem tére;

Mindnyájokat éri a halál kaszája: --

De nem tudja senki, mikor üt órája,

Mely erõ, mely eset hoz veszélyt reája,

S hol lesz vég-nyúgalma, csendes nyoszolyája!

Egyedül azt látja a szegény halandó,

Hogy az egész földön minden változandó,

S hogy, ha van még, ami nem éppen múlandó,

Csak az ész munkája lehet maradandó.

Nem használ itt senki bajnoki ereje,

Sem a gyenge szûznek nyíló esztendeje,

Sem a tüzes ifjú virágzó ideje,

Sem a nemes lelkû õsznek tisztes feje.

Ki ma száz népet lát hódolni lábánál,

Holnap porban fekszik jobbágya poránál.

Nincs, nincs könyörület nála: egyre kaszál

Mindent, valamikor valakit hol talál!

III.

Boldog, ki éltében annyi jót tehete,

Hogy vele ki nem hal szép emlékezete;

Boldog, ki pályáját úgy elvégezheti,

Hogy koszorút nyernek hív igyekezeti.

De bánatra méltó, ki alig kezdette,

Útját, már elesik annak közepette --

Kinek még alig nyílt élte szebb virágja,

Már a titkos féreg gyökerét elrágja!...

Nézd ama nevendék almafát: ledõle,

Most, mikor gyümölcsöt várhatsz vala tõle!

Eddig csak virágzott; s csak alig mutatta,

Miként múlathatnánk majd egykor alatta.

Hányszor nem képzeltük, mi lesz majd belõle?

Mit nem ígért Klóris magának felõle?

Szerencsétlen kis fa! idõnek elõtte

Íme! gyökerébõl a szél kidöntötte.

Hiába biztatott nyíló szépségével,

Oda van reményünk minden kellemével!...

De õt mégis, aki elõbb ápolgatta,

Kedves nevelõje mostan megsiratta;

Esetét a kegyes most szívére vette,

S szép szeme több ízben nedvesült érette.

Ah! lesz-e, (kimúlván), lesz-e, ki szívében

Fenntartson engemet emlékezetében?

Lesz-e, ki egy könyût ejtsen hûlt poromra,

S egy szent áldást mondjon eltünt árnyékomra?

IV.

Nehéz ösvényemnek csak kezdetén vagyok,

S csak szándékim voltak, lehettek még nagyok:

Máris az irígység, (pokloknak leánya!)

S az álnok rablelkek ama rút bálványa,

Amelynek lappangó gonosz tudománya

Tõrit szünetlenül hinti, veti, hányja, --

S mely mindég orozva kezdi üldözését,

Míg bátran ûzheti fene vérengzését;

Irtózatos fejét már feljebb emeli,

S mint rontson, veszthessen, nyilvábban kémleli.

Ah! ez-e hûségem érdemlett jutalma?

Ez-e hát Apolló megígért oltalma?

S vétek-e, ó hazám! tenéked szolgálni?

S hasznoddal kedvedet keresni, találni?

V.

Mit, kedves barátom! mit gondolsz felõlem?

Tudhatod-e vajjon, mit kívánsz ma tõlem?

Én erõsítselek s biztassalak téged,

Hogy el ne csüggesszen csoportos inséged?

Én! ki gyengült testtel s bágyadott elmével

Már alig küszködöm az élet terhével,

Én nyújtsak tenéked segélytõ kezeket,

Hogy birhasd bajaid lenyomó terheket?

Tehát világtalan vezessen-e vakot?...

Ah! nem látok én már soha több víg napot!

Régen eltávozott örömem egérõl,

Alig emlékezem néhai fényérõl!

Kérdezkedvén majdan társad mintlétérõl,

Egykor csak azt hallod Hernád vidékérõl,

Hogy kinek múzsáját oly örömest látod,

Nincs élõk számában szíves jó barátod --

Ama társad, kinek lantja zengésére

Oly vígan siettél Helikon hegyére,

De ki már, elesvén útja közepében,

Elfelejtve nyugszik ciprusa tövében!

Megcsalván, s eltünvén régi reménysége, --

Érzi, hogy nincs messze bujdosása vége.

Visszatér nemsoká hajdani honjába,

Ama jobb s szebb világ boldog országába,

Hol több igaz magyar, (halhatatlan holtak,

Kik tiszteletének fõ tárgyai voltak),

Hol Zrínyi s Gyöngyösi dicsõült árnyéki,

Orczi nagy lelkével intenek már néki;

Hol Faludi s Ányos bánkodó múzsája

(Látván, hogy ennek is végzõdik pályája,

S másra hagyattatik még egyszer árvája)

Keseredett szívvel várakozik rája! --

A bús végezések így gátolván benne,

Alig mutathatná, majdan mire menne,

S jövõ esztendei érettebb korának

Hazája hasznára mi jót hozhatának --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

De bármit rendeltek élete sorsáról,

Légy bizonyos mindég barátod szaváról:

Hogy (ha mit ígérhet ember önmagáról)

El nem tér õ soha választott útjáról;...

S hogy, míg e világtól végbúcsút nem vészen,

Te szívedhez szíve mindenkor hív lészen!

(1791)


Batthyány Alajoshoz

A vígadó hir, oszlani nem tudó

Szárnyára kelvén, útnak ered, repül,

S harsogva bétöltvén neveddel

Hunnia messze terült határit,

Örömre gerjeszt minden igaz magyart,

Minden keresztényt -- -- -- -- -- -- --

A szíveket felháborító

Új szakadást iszonyodva hallák.

Nem láttalak még, drága hazámfia!

Nem láttalak még tégedet én soha.

Mért nem hozott ó! engem öszve

Eddigelé veled a szerencse?

Hidd el, nem ismért mégis az, a ki szült

Téged talán úgy; s úgy alig ismeri

Élted szerelmes párja barnult

Arcalatod magyaros vonásit

Mint tiszta hív és emberi szívedet,

S felséges elméd ritka tulajdonit

(Értékeket, melyekkel a nagy

Osztogató keze felruházott)

E múzsa, mely most tiszteletedre jõ.

Battyáni! halljad bátran az õ szavát.

Utáljuk a porban fanyalgó

Kedvkeresõk alacsonykodásit;

S a szent igazság, emberiség, haza,

Törvény s szabadság hív követõirõl

Zengvén, az országlók aranyból

Vert koronájokat olyba vesszük,

Mint a mezõk nimfáit ijesztgetõ

Otromba faunok sáskoszorújokat;

S határt nem ismérõ hatalmok

Fõbb erejét mutató, s egekbõl

Vett származások címerezõ jelét

Ugy nézi, mint a társai közt merõn

Büszkélkedõ gyermek kezében

Hajladozó fejedelmi pálcát:

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Nincs Phídiásunk; nincs, ki ma párosi

Márványba metszett képedet a jövõ

Évekre szíves tisztelõid

Hív maradékinak általadja.

Ne véld azonban, hogy -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Élj, ó dicsõült õseleid jeles

Magzatja!... Míg a nagy Duna partjait,

Mig a Tiszának tér vidékit

Bajnokaink unokái lakják;

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

El nem felejtenek tégedet õk soha;

Sõt áldva fogják áldani nagy neved

Mindenkor, és mély tiszteletben

Tartani még tetemid porát is.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

(1791)


A látó

Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,

S elõbb, mint e század végsõ pontjára hág.

Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,

Valakinek kedves nemzete s hazája;

S valaki a magyar változó ég alatt

Még a szabadságnak híve s ember maradt.

Ó ti! kiknek szívek örök búba merült,

Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;

Ím, az igazságnak terjednek súgári;

Dõlnek a babona fertelmes oltári,

Melyek a setétség fene bálványának

Annyi századoktól vérrel áradának.

Ama dicsõ nemzet felkelt ím egészen,

Mely a két világnak megváltója lészen,

S melynek már láncoktól szabad vitéz karja

Mutatja, mit tehet egy nép, ha -- akarja!

Az ember elnyomott örökös jussait

Délre hozván, porba veri bálványait;

S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,

Hozzánk ím! ölelõ karjait terjeszti:

"Álljon fel az erkölcs imádandó széki!

Nemzetek, országok, hódoljatok néki!

Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,

Törvény s egyenlõség, s te, áldott szabadság!"

A föld kereksége megrendül e szóra,

S látja, hogy érkezik a régen várt óra.

A letapodtatott emberi nemzetnek

Csontjaiból épült trónusok reszketnek.

Rémülve szemlélik közelgetõ sorsok

A vérre sovárgó koronás gyilkosok;

Õk! kiknek még imént százezrek halála

Csak egy intésekben, egy szavokban álla;

S kiknek több nagy város tüzes leomlása

Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!

Vídulj gyászos elme! megújul a világ,

S elõbb, mint e század végsõ pontjára hág.

(1791)


Tartóztatás

Baróti Szabó Dávidhoz

`Nec committet, ut, vindicando sibi

contumeliam factam, honorem

habeat ei, qui fecit.

SENECA`

I.

Hogyhogy, barátom! hát felelnél õneki?

Oly gyáva féllel perlenél? s a nép elõtt?

Nem látd-e, hogy csak azt akarja? hogy csak az

Mesterkedése célja s egy legfõbb oka?

Hogy azért agyarkodik, s azért tör úgy reád?

Ne, ó barátom! meg ne tiszteld így soha. --

Ha most, követvén haragod elsõ bús hevét,

Magad felejtve perbe szállanál vele;

Ha most (Minerva ellenére) tetõled ily

Becsûletet nyerhetne: Mit nem tenne majd

E nyughatatlan, hetyke, furcsa kis vitéz?

Mit mondanának érdemes bajtársaink?

S mit vélne minden más tudós és bölcs magyar,

Látván, hogy ezt ma szóra méltóztathatod,

Holott az elsõ hely miatt irígykedõ

S önnönmagát felhõkbe felmagasztaló

Gõgös poéta gúnyolásit a minap

Fel sem vevéd; sõt durva, mocskos fegyverét,

Rozsdás sisakját, s homlokán csúf szarvait

Mosolygva nézvén, rajta szánakodhatál?

Távúl örökre tõled, az, távúl legyen

Hogy véle perbe szállj; hogy egy Vadócival

Te bajra kelj! Ám lássa: gyújtsa fel Buda

Várát, ha hírre vágy; ha büszkeség szele

Csapván meg az agyát, nem találja már helyét,

S új Empedoklesként valóban veszni tért.

Úgy teheti híressé magát; és úgy lehet

Oly halhatatlan, mint -- ama bolond, ki fel-

Égette hajdan szûz Diána templomát.

II.

`Quaenam te mala mens, miselle Ravide,

Agit praecipitem in meos iambos?

CATULLUS`

Látod, mikép fenekedik ellenem is? mikép

Vizsgálja, kémli tetteim? mint túr, kotor,

Ás vés utánam? Mint hazudja, hirdeti

Százféle gáncsaim? mikép aláz, mikép

Szidalmaz, átkoz, ingerel szünetlenül?

S ha messze meglát, mint kerül, siet, szalad?

S bekóborolván lakhelyünk egész körét,

És csapva csapván a levet mindenfelé,

Miképpen arcátlankodik? mint cimborál,

S keresve mint keres hasonló társakat?

Hiába mind! Nem boldogulhat énvelem,

Bármint csevegjen, s mocskolódjék, hallgatok;

S elõbbre ballagván szokott ösvényemen,

E veszni-tért, irígy, kevély emberke vak

Dühét, erõtlen átkait fel sem veszem,

S õt mindezért haragomra nem méltóztatom.

Miért veszõdnénk, mit civódnánk mí vele?

Isméri már az egész vidék, isméri jól

Még a tanúló gyermek is csapodár szavát;

S ismérik õtet nemsokára voltaként

Majd mások is, -- fõképp azok, kiket ma még

Temjénje kölcsön tékozolt ál füstivel

Vakítva csal, s véletlenül majd vízre visz,

De szomjan elbocsát, s belõlök csúfot ûz.

Hadd szidjon õ bízvást s gyalázzon engemet,

S kövesse nyilván szíve mérges ösztönét:

Nem tudja, mit cselekszik így, a balgatag;

Nem tudja, hogy dicséretétõl tartok én.

(Mellyel valóban szerfelett megbántana,

S tán engem is bosszúra kénszerítene!)

Attól azonban, hogyha mit remélhetek,

Megment, remélem, mind magyar természetem,

S hazám javára tett saját szolgálatom,

Mind jó barátim s vélem egy pályán futó,

Egy tárgyra nézõ társaim dicsõ neve; --

Melynek naponként terjedõ fényét az ily

Kaján bagolynak pislogó kancsal szeme

Hazánk derûlõ kék egén nem tûrheti.

III.

`Utile proposuit nobis exemplar Ulyssem.

HORATIUS`

Hogy rajta bosszúd állhatod, kitöltheted,

Hogy veszni fog, -- bizony dolog. De mit nyerend

Azzal neved, ha ily kis ellenségedet

Egyszerre semmivé teszed? Mit nyerhetett,

S mit nyert az ív és lant hatalmas istene,

(Bocsássa meg, hogy kérdezem!) mit nyerhetett

Apolló Marsyás lenyúzott bõrivel?

Bátran kimondván, amit érzek: én ugyan

E gyõzedelmet, e kegyetlen büntetést

Istenhez illõ szép s jeles dolog gyanánt

Nem nézhetem, sohasem csudálhatom. De õk

Lássák, miért mit tesznek, a nagy istenek;

Kiknek, tudom, mely tisztelettel tartozunk.

Legjobb talán, ha ember embertõl tanul;

Legjobb, ha példát mí halandó férfiak

Az embereknek hû vezéritõl veszünk.

Nézd, mit cselekszik ott ama görög király,

Kit, mint az ész s tapasztalás hív tûkörét,

Úgy ád elõnkbe gyakran a bölcs régiség.

Nézd, mit cselekszik ott ez a dicsõ király;

A görbe, sanda, rút, merész rágalmazót

Garázda fecsegései miatt mint bünteti.

Nem száll ki síkra vele, nem is perel: hanem

Egy-két igaz szót mondva, mellyel becstelen

Tettit szemére hányja, csakhamar -- kemény

Pálcája végivel helyére ülteti.

Pityergve morgolódik a gonosz: de bár-

Mint sír, zokog, dúl-fúl, nyög és bosszonkodik --

Nem szánja senki; sõt kacagják mindenek,

S egy szívvel és szájjal dicsérvén a királyt,

Vidulva folytatják tanácskozásokat:

Mikép lehetne Trója régen vítt falát

Megvenni, s látni még saját hazájokat? --

E bölcs vezért kövessed, ó nagyérdemû

Költõ! hazai nyelvünknek áldott bajnoka!

Kit minden épeszû magyar tisztel, becsül,

S örömmel emlegetni fog mindenha majd

Még a jövendõbéli századokban is!

IV.

`Liber in adversos hostes stringatu iambus!

OVIDIUS`

Ám légyen úgy! Ha már eszére nem jöhet,

Ha semmiképpen nem szünik bosszontani,

S nem tûrheted te már tovább e sült-agyú

Cinkos fiúnak vad szeleskedéseit,

Otromba váddal terhelõ szidalmait,

És mindezeknél mocskosabb dicséretit:

Fogjad hatalmas tolladat! s rajzold le jól

Talpig tetétõl. Hadd tekintsen képire,

Hadd lássa, mely rút az; s legyen másoknak is

Példás ijesztõ váz gyanánt, hazánk alig

Serdülhetõ kertében. (A melynek, tudod,

Az illyen ég-átkozta házi tolvajok

Legtöbbet ártanak!) Ha van pofája még,

S egészlen el nem tünt szemérme: megpirul,

S elundorodván képitõl, magába tér.[*]

Ha pedig irígy dühébe fúlva meggebed:

Akkor te nyúgodalmasan dolgozhatol;

És minden ily patvarkodónak köz-neve,

Félelme, csúfja lészen a Vadóci név,

Melyet, mihelyt fülébe zúg, irtózva hall --

Sietve távozván ezen berek tilos

Vidékitõl az elhagyott mocsár felé,

S ott, a világos éj kegyes szép asszonyát

Váltig rekegve csúfoló békák között,

(Kik hajdan ily gonosz bohók lehettenek!)

Titokban átkozódva vádolván magát,

Hogy míg eszén volt, elkerülni nem tudá.

V.

`Sunt certi denique fines.

HORATIUS`

Azt tartom én: hogy az ily veszett indúlatú

Csalárd kis ellenséget, a míg csak lehet,

(S az a tekintet és figyelmes szorgalom,

Mellyel magunknak tartozunk, megengedi),

Mély megvetéssel nézni, s kába tetteit

Szemlélve, fel sem venni, -- szép s dicséretes;

De tõle mindent tûrni, s rajta semmikép

Bosszút nem állni, -- gyáva s illetlen dolog.

Mert a hamis vád s csalfa hír könnyen hitelt,

A rossz, garázda nyelv pedig követõt talál,

S gyakorta helyrehozhatatlan kárt okoz.

(Fõkép, ha kit már úgyis álnok cimborák

S kevély vad üldözõk gonosz hatalma nyom,

S nyelvét lekötve hallgatásra kénszerít.)

Mindenben illõ célt s határt kell tartanunk.

(1791)

[*] Erubuit: salva res est.

TERENTIUS


Esdeklõ panasz

Ne félj, ne félj, kedves lélek!

Ne távozzál elõlem.

Mondtam, hogy már nem remélek...

Miért tartasz hát tõlem?

Mit kesergetsz haszontalan,

Mit únszolod könyveim?

Tudom úgyis, boldogtalan,

Hogy nem lehetsz az enyim!

Látom, mint küszködik szíved,

Mint ég titkos tüzében,

Szemlélvén, mint eped híved,

S mint vész kínos hevében!

Látom, nedvesült szemednek

Mint hullnak le gyöngyei,

Tudván, érted mint gerjednek

Lelkemnek gyötrelmei!

Ó! ha bánatimnak árja

Meghatotta szívedet,

S még egészlen ki nem zárja

Elméd régi hívedet:

Ó! ne siess, drága lélek,

Ne siess úgy elõlem!

Tiéd vagyok én, míg élek...

Ne tartózkodjál tõlem!

(1791)


Egy nevendék bükkfához

`..... Teneris incidere amores

Arboribus: crescent illae; crescetis, amores.

VIRGILIUS`

Élj, nõdögelj, és nyúlj fel az ég felé,

S terjesszed ernyõs ágaidat, te szép,

Te társaid díszére termett

Kellemetes fiatal fa! mellyet

E zöld berek fõbb szálai közt maga

Választa Fánnim, hogy lekötött hitünk

Tanúja lennél: szíveinknek

Titka reád vagyon íme bízva!

Tartsd fenn sokáig párasodott nevünk

Elsõ betûit; mellyeket a kegyes

Hûsége bõvebb zálogául

Metsze hajadra saját kezével.

Hallottad édes hangozatú szavát,

Megbájoló szép új fogadásait,

S szent esküvését; láttad a hív

S állhatatos szeretõk jutalmát.

Élj, s nõdögelj, ó drága szelíd fa! légy

Boldog szerelmünk néma tanúja; s hagyd

Új életem víg kezdetének

E jeleit nevekedni véled!

(1790 körül)

Serkentõ ének

`Donec virenti canities abest Morosa.

HORATIUS`

1.

Szedjük életünk virágit,

Most, mikor még illatoznak,

S a tavasz vidám szellõi

Lengedezve játszadoznak.

2.

Kert az élet: de rózsáit

Óva kell s vigyázva szednünk,

S a tövistõl, hogy kezünket

Meg ne szúrja, -- õrizkednünk!

1-2.

Szedjük, óva s õrizkedve,

Szedjük hát, míg illatoznak;

Míg a víg tavasz szellõi

Fürteinkben játszadoznak!

1.

Így lehet még, szív-epesztõ

Bánatinkban csendesednünk,

S balszerencsénk ellenére

Jobb reményre élemednünk.

2.

Így lehet, bajunk felejtve,

Még örömben részesednünk,

S kertünk édes illatjától

Néha szinte részegednünk.

1-2.

Szedjük életünk virágit,

Szedjük hát, míg illatoznak;

Míg a víg tavasz szellõi

Fürteinkben játszadoznak!

(1790 körül)


Egy híres verselõre

Irja szünet nélkül, s kötetenként küldi világra

Verseit, és fennyen hirdeti Gomba Mihály:

Mely szaporán, mi hamar kel az õ strófája; mi könnyen

Foly neki százanként, és mi kevésbe kerûl.

Gomba! ne kérkedjél. Hamar elvész, a mi hamar kész;

S a mi kevésbe kerül, többnyire nem sokat ér.

(1790 körül)


Bartsaihoz

Szomorú a lelkem. Még alig derüle

Víg napunk, már újra homályba merüle.

Iszonyú jövendõ! rémítõ képzések!

Ah! mit hoznak reánk a bús végezések?

Mit szülhetnek e sok kínos küszködések,

Tüzes villongások, dühös vérengzések?

Felébred a világ halálos álmából?

S kifejtendi magát szolgai jármából?

Avagy, századunknak örökös csúfjára,

Ledõl a szabadság most-emelt oltára? --

Ily bizonytalanság kétes örvényében

Hányattatik elmém méltó félelmében.

Kebelembe folynak könyveim árjai,

S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai.

Dicsõült Orczimnak lelki jó barátja!

Kiben még gyámolát múzsám élni látja --

Õtet! ki mint hazánk egyik fõ reménye

S egész költõ-karunk vígasztaló fénye,

Úgy néked még imént barátság angyala

S nékem atyám helyett édes atyám vala!

S ki, bár elköltözött nyúgalma helyére,

(Oda, honnan senki még vissza nem tére),

Élni fog itt mindég nagy neve hírében,

Élni, veled együtt, minden jók szívében!

Ó Te, kit eléggé semmi nyelv nem dicsér,

S kiben legkisebb dísz a fejedelmi vér, --

Bartsai! Nemzetem szíves ébresztõje,

Igazság, emberség hatalmas védõje!

Engedd, hogy ezeknek egy hív énekesse

Bánatos érzésit veled közölhesse;

Halljad, mint zengedez magános hárfája --

Tekints bátorító szemekkel reája,

S amint gyakran valál serkentõ vezére,

Vidd fel ma Helikon sziklás tetejére.

Jer, keseregd velünk az ember vakságát --

Ki, megvetvén az ész mennyei világát,

Társa vesztésében keresi nagyságát,

S bûne fertelmében leli boldogságát!

(1792)


Az európai hadakozásokra

`Neque hic lupis mos, nec fuit leonibus

Unquam, nisi in dispar, feris.

Furorne coecus, an rapit vis acrior?

An culpa?...

HORATIUS`

Új szélvészek jõnek észak tengelyérõl,

Hogy napunk elûzzék borongó egérõl.

Felkelnek a népek békesség ölérõl,

Hogy egymást elverjék hazájok földérõl.

Mint az éhes medvék hideg barlangjokból,

Oly dühös haraggal törnek ki honjokból,

S ezer halált szórván kegyetlen markokból,

Koporsót csinálnak egész országokból!

Természetnek Atyja! ki e föld színére

Helyezéd az embert élet ösvényére,

S csak az egy szeretet édes érzésére

Gyúlasztván, bocsátád szabad tetszésére:

Mely komor végzések zavarták ügyünket,

Városokba gyûjtven nyomorult nemünket?

Azért hoztak-e hát így öszve bennünket,

Hogy itten bõvebben onthassuk vérünket?

Míg ki nem költözött erdõk homályából,

Vétkezett az ember szokott vadságából;

De, ha mi gonoszt tett tudatlanságából,

Legalább nem tette rosszra-vágyásából.

Most -- fõ dicsõséget abban helyhezteti,

Ha ölhet! s fegyverét vérben feresztheti;

Mert, embertársait ha bõven vesztheti,

A megbódult világ vitéznek hirdeti!

Büszke, gyarló ember! hová visz vakságod?

Miként bitangolod lelki méltóságod!

Abban lehet-e hát legfõbb boldogságod,

Hogyha vérségidet holt-halomba vágod?

Tudjad, ó balgatag! hogy az ész mivében

Van érdem, s a szívnek munkás erkölcsében;

Vitézség, a haza serény védelmében --

Nem a gyõzõ karban, nem a vad elmében!

Csalatkozott népek fellázadt vezéri!

Timiattatok foly ennyi ember véri!

De ó! lesz oly idõ, mely azt visszakéri,

Ha az élet ura munkátokat méri!

Nincs isten? -- Nincs, aki vigyázna reátok,

Dühös vakságtokban tán azt gondoljátok?

Nem dõlhet le porba, minthogy nincs bírátok,

Nemzetek átkával terhelt koronátok? --

Hah! hogyha érccé vált kegyetlen szívetek,

S nincs emberi érzés már többé bennetek:

Tekintsetek körül, vakok! s reszkessetek;

Nem állhat már soká megrendült széketek!

(1792)


Levél, Szentjóbi Szabó Lászlóhoz

(Hazafiúi aggódás)

Ó te, kinek jeles elméjét örvendve csudáltam,

Még mikoron csak távúlról hallom vala múzsád

Szívreható dalait; te! kiben végtére, veszélyes

Pályafutásom alatt, elszánt hû társra, s barátság

Tisztiben a legjobb, legigazb emberre találtam:

Mint vagy, drága Lacim? sõt inkább élsz-e? s ha még élsz,

Hol vagy most? Száz gond és baj terhének alatta

Ime! barátodnak bús szíve sohajtoz utánad.

Hasztalanul várván leveled s óhajtva reménylett

Kellemes énekidet, máran magam útnak eresztem

Verseimet; bár azt se tudom, mely tájra bocsássam.

Nemde, mióta Mohács szomorú környékire mentél,

Hallgatsz, s elnémult veled eggyütt nemzeti múzsád?

Élsz-e tehát, s hol vagy? mellyik megye puszta vidékin

Bujdosol? és mikor érsz lakozásod elõbbi helyére?

Ott vagy-e még amaz árva mezõn, hol hajdani fényünk

Oly bús éjbe merûle? hol a vad visszavonásnak

Lelke dicsõségünk örökös fátyolba borítá?

Ott, amaz árva mezõn! hol minden fûnek alatta

Eggy-eggy régi magyarra találsz!... Könyvekben elázva

Jársz, tudom, ott; s népünk vesztét panaszolva kesergvén,

A Duna szõke vizébe szakad fájdalmaid árja.

Hajh, iszonyú térség! gyászos temetõje hazámnak!

Jártam hantjaidon; láttam sírhalmaik én is

Õsinknek, kik hajdan az ellenségre kikelvén

Honnyunkért, s ott halva vitéz vérekkel adózván,

Intenek íme! s világ füle hallatára kiáltják:

"Nézz e térre; s tanulj már eggyességre, magyar nép!"

Ámdemit emlegetem bal sorsunk durva csapásit?

S még ma sem enyhûlõ sebeink mit szaggatom újra?

Gyász jelhangja, Mohács szomorú neve! rettenetes név!

Ah! ne gyötörjed az én füleim; lágyítsad azoknak

Mostoha szíveiket, kik honnyok semmi keservén

Nem könyörülhetvén, bajait mindenha tetézik,

S régi tulajdonaink, erkölcsink, õsi szokásink,

Nyelvünk, törvényink bizonyos vesztének örülnek!

És te, barátom! eredj, vedd tolladat: írd le, mit érez

Ott, epedõ szíved! s egyszersmind írd le, mi volt rég

E nemzet, míg a haza közhasznára tekintvén

Bölcs fejedelmeinek vígan hódolva virágzott;

Visszálkodva mivé lett ott elvégre, tulajdon

Vétke miatt! s mi lehetne talán még egykor, ezernyi

Kárunkon okosodva ha már eggyezni tanulnánk,

És, az irígy szeretetlenség otromba dagályát

(Annyi veszély fertelmes okát!) útálva kerülvén,

A nagy egésznek igaz díszét mindnyájan akarnók,

S hajdani szép hírünk új érdemek által emelnõk! --

Vagy ha talán már visszajövél Budavára királyi

Fénnyel tündöklõ híres palotáiba, s ottan

Töltöd ezen vígságos idõt, ó drága hazámnak

Érzékeny fia, kellemes éneklõje! figyelmezz

Egy kisség szavaimra; felelj kérdésire meghitt

Társadnak, kit bú, bánat, s mély gondok epesztnek.

Terhes fellegeket látok fenyegetve borongni

Újra, s leszállani-kész komor éjt terjedni világunk

Nyúgoti részének felzendült messze határin.

Hasztalanul csalogatta reményünk csillaga, tündér

Boldogság képével, alélt szívünket; örökre

Eltünik ah! s nem fog soha felvirradni talán már.

Nézd, a régi homályra szokott sok gyáva miképpen

Üldözi mindazokat, kikrõl a józan okosság

Élesztõ tüze súgárit tündökleni látja!

Nézzed, az ostobaság véres zászlóihoz esküdt

Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak elõnkbe!

Szíveiket vad gyûlölség mérgével itatván

A szeretet szolgái, miként gerjesztgetik õket!

Mint fenekednek! mint hányják az ezernyi kelepcét

Újra, hogy a szabad észt szûkebb korlátba rekesztvén,

Népünket levetett alacsony jármokba szorítsák!

Még csak alig jöve fel valamely jeles elme hazánkban,

A közjót keresõ bölcs polgár, pályamezõben

Még csak alig láttatta magát: mikor íme legottan

Hitvallása felõl vetekednek, otromba nevekkel

Illetik, és mérges nyelvekkel földig alázván,

E fene képmutatók diadalmaskodva lerontják!

Csalfa világ! gonosz álnokság! balsorsa hazámnak!

Ó! s hát, hogy még éjjelit is szaggatva, s az édes

Nyúgodalom puha karjairól munkára sietve,

Éltének fonalát önként rövidíti, hazája

Mély álomba merült fiait serkentgeti, s régi

Durva homályokat oszlatván, új fényre vezérli,

S méltóbb állapotunk útját mutogatja: tehát illy

Fáradozásaiért ez légyen-e végre jutalma?!

Tí boldogságunk dühös ellenségi! setétség

Szemtelenül csevegõ vad terjesztõi! mikor lessz,

S lessz-e gonosz szándéktoknak valahára határja?

Ó te, világok szent fejedelme! te mindenek atyja,

S gondviselõ bírája! ki por-testébe lehelvén

Lelked szikráját, szabadon formáltad az embert:

Meddig, meddig nézheted el, hogy dúlja hazánkat

És nevedet gonoszul káromló cimbora? meddig

Késik még méltó haragodnak mennyköve? Fordítsd,

Ah, fordítsd le reánk szemeid, végetlen igazság,

Már valahára, s kevély ellenséginket alázd le!

Népe jövendõjén mély gondolatokba merülve

Igy búsong, s aggódva magát így gyötri barátod,

A mikoron te talán éltednek gyenge tavasszát

Víg palotákban, s szép Dáfnéd ártatlan ölében

Töltöd; gondjaidat feledékenységbe temetvén.

Ah! vígadj; s a míg kedves lehet életed, éljed.

Feltünik a bú, gond, s szomorúság napja bizonnyal

Néked is; elmúlik pirosolló hajnalod álma.

Ím, elmúltak az én örömim; nem kellenek immár

E bús szívnek alég ízlelt hívságai többé.

Úgy elenyészének, mint éj felhõi tavaszkor,

Bánatos éltemnek fiatalb esztendei; s tisztább

Napjai, mint valamely sietõ patak, úgy lefolyának.

Ó! embernek léte, rövid pályája, mi vagy te?

Most jöttünk, már újra megyünk; és íme! csak azt sem

Tudjuk: merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk?!

Rajta, barátom, azért: igyekezzünk szerzeni mostan

Érdemeket. (Csak ezek fogják nyújthatni tovább is

Éltünket, mikoron köz-anyánk kebelébe leszállván

Újolag, a természetnek lefizetjük adóját.) --

Jer menjünk: mint Emberek és Polgárok, Igazság

Útján; szent kötelességünk bétölteni. Nincsen,

Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül

Emberiség. -- Haza! szívemnek bálványa! tenéked

Szentelem én magam és minden szándékom ezentúl!

A te javad s kiderûlésed lesz tárgya fiadnak

Már egyedül; -- mivel ah! teneked hasznodra lehetni,

Boldogság; teveled s érted szenvedni, dicsõség! -- --

Mit véljünk? e kétes idõk veszedelmit elõre

Látva, mi jót várjunk? Budavára királyi lakossi

Mit várnak, mire készülnek? s mibe volna remények,

Hogyha megént valamely szélvész támadna? Ki fogná,

Ah! ki s miként fogná kormányozhatni szerencsénk

Fergeteges tengerre bocsátott gyenge hajóját?

Állnak-e még fõbb oszlopaink? ó, állnak-e bölcsebb

Szándékú jeles embereink? Ott vagynak-e népünk

Megbízotti, kiket már harmadik éve kirendelt?

Mint igyekeznek azon felséges arányra? miképpen

Eggyeznek? s melly istenség bölcs karja vezérli

Tántorgó lépéseiket? Készûl-e hazánknak

Temploma, vagy legalább új talpköve meg van-e vetve?

Hajh, nem lészen-e még Babilonnak tornya belõle?

Jaj! félek, félek, nehogy építõivel eggyütt

Ránk dõlvén, bennünket örök mélységbe temessen

Végre, s irégyinket méltó kacagásra fakassza!

Vígasztalj, ó kedvesem! És ti, nemzeti létünk

Szent ûgyét viselõ több más hû társaim, a kik

Mostan az országnak kebelében széllyeloszolva

Népetek óhajtott díszére javára serényen

Munkálkodtok, s bár egymástól messze szakadva

A szeretet kötelén velem egy fõ célra siettek;

Jertek, társatokat vígasztaljátok! epesztõ

Gondjait enyhítvén, s táplálván szíve reményét.

És te, Fejérvárnak most kelt új fénye! Királyink

Sírjai közt lakozó hív énekes! (ah, teneked sem

Hallom zengedezõ hárfád!) Vess néma keserved

Árjának, vess gátot; szüntesd nemzeti lantod

Édes hangzatival társadnak bánatit; oszlasd

Bízodalom súgáraival bús lelke homályát!

S hát tí mint vagytok, tí más buda-pesti barátink?

Mit mivel a bölcs Koppi? mikép nevekednek alatta

A haza jobb csemetéi? mikép gerjednek erõre

Bajnokaink unokái, midõn a régi világnak

Nagy példáit festi? Hová lett Versegi, s mint van?

Versegi, kit szeretünk; és kit kedvelve becsülnek

Mindazok, a kik az érdemeket mérsékleni tudják.

Él-e? s miben foglalja magát? Nem törnek-e mégis

Ellene szép tálentominak méltatlan irígyi?

Nyert-e, vagy elvesztette perét? Hah! nyert-e, vagy ismét

A jók ellenségeinek szolgált az igazság? -- --

Hol van néhai szerzete más nagy dísze, s hanyatló

Szép nyelvünk eggyik jelesebb hû gyámola; hol van

Kreskai? s mért hallgat? Mind elnémulnak-e vajjon,

A tehetõsb elmék? mind elnémulnak-e végre?

S nemzeti fõ kincsünk, nagy atyáink nyelve, hová lessz?

És ki fog ûgyében, megszánva, segíteni rajta?...

Ó írj, írj már, s adj választ minderre, barátom!

S fel fog-e még valahára napunk virradni, tudósíts.

(1792)


Levél, egy régi várból

(A nemzeti nyelv és nemzetiség ügyében)

Népe jövendõjén mély gondolatokba merülve

Itt búsong, s aggódva magát itt gyötri barátod,

A mikoron te talán éltednek gyenge tavasszát

Víg palotákban, s szép Dáfnéd ártatlan ölében

Töltöd; gondjaidat feledékenységbe temetvén.

Ah! vígadj; s a míg kedves lehet életed, éljed.

Feltünik a bú, gond, s szomorúság napja bizonnyal

Néked is; elmúlik pirosolló hajnalod álma.

Ím, elmúltak az én örömim; nem kellenek immár

E bús szívnek alég ízlelt hívságai többé.

Úgy elenyészének, mint éj felhõi tavaszkor,

Bánatos éltemnek fiatalb esztendei; s tisztább

Napjai, mint valamely sietõ patak, úgy lefolyának.

Ó! embernek léte, rövid pályája, mi vagy te?

Most jöttünk, már újra megyünk; és íme! csak azt sem

Tudjuk: merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk?!

Rajta tehát, vígadj bátran; s a míg lehet, éljed

Bölcsen mérsékelt örömek közt mostan idõdet.

Ámde jer egyszersmind, s kezdj már szolgálni hazádnak;

Kezdj már most, a mint korod engedi, néki segédül

Lenni, s hová hamarább enyhíteni régi keservén.

Fájdalmasb óráiban is, jobb sorsa reményét

Táplálván, s szemeit szíves védõire vetvén,

Lássa, mi nagy s tehetõs új bajnoka támada benned.

Gondold meg gyakran, nemes ifjú! mennyi javával

Álda meg a kegyes ég ezerek közt tégedet, és mely

Gyorsan fáradozó szeretettel tartozol érte.

Jusson eszedbe, mi szép, mely drága gyümölcsöket ígért

Ritka nagy elmédnek már elsõ gyenge virágja.

Vedd szívedre te is népednek mostoha sorsát,

Hajdani nagy neve szép fényét, s bús éjre hanyatló,

És örök álommal rémítõ, mái homályát!

Nyelvünk elhagyatott ûgyét! erkölcsi szokásink

S nemzeti létünknek kárát, mindennapi vesztét,

S végromlásra jutó maradékink árva mivoltát!

Múlnak az esztendõk: változnak az emberi dolgok;

S változik ím! Európa szemünk láttára naponként.

Int az idõ! Késõbb -- késõ lesz minden igyekzet,

S nagy szégyen, bánkódva hiú panaszokra fakadnunk,

És az eget s könyörûletlen vak sorsot okozván,

Helyre nem állandó kárunkon akkor epednünk,

A mikor isten sem tud rajta segíteni többé!

Jersze, kövesd hív társaidat; jer szerzeni már most

Érdemeket!... Csak ezek fogják nyújthatni továbbra

Éltünket, mikoron pályánk végéhez elérvén,

A természetnek lefizetjük mink is adónkat.

Jer! menjünk, mint emberek és polgárok, az erkölcs

Útján, szent kötelességünk bétölteni. Nincsen,

Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül

Emberiség. Haza! szívemnek bálványa! tenéked

Szentelem én magamat; s minden lépésem ezentúl

A te javadra leszen mindég intézve!... Fogadd el

E fogadást, és nézz jó szándékára fiadnak!

Mely sok ezernyi nehéz akadállyal küszködik, a ki

Néked akar szolgálni, tudom. Nem tészem azonban

Még le reményemet én; s nem utolsó, nem kicsiny érdem

Lesz, végsõ pontjára jutott szoros állapotukban

Híven erõlködvén, legalább kétségbe nem esni!

Megfordul, hiszem azt, (mert él a nemzetek atyja,

Él még a magyarok kegyes istene! s látja, miképpen

Sínlõdünk!) megfordul még valahára szerencsénk,

S bárha keménykedik is, nem lessz ily mostoha mindég;

Csak bízzunk, s bajaink tûréssel gyõzve, magunkat

Boldog atyáinkhoz méltóknak lenni mutassuk.

Ennyi homályok után, tisztább új napra derül még

A magyar ég, s fiaink meglátják hajdani fényét.

Sõt, ha serény s állhatatos hívséggel igyekszünk,

S szent ûgyünk mellett bátran bajt állva tovább is

Emberkedni tudunk, nem hajtván semmi veszélyre,

Meglátjuk valahára talán bámulva magunk is

Új életre kelõ honnyunk víg hajnalodását.

Higgyük: elõbb, vagy utóbb, diadalmaskodni fog a köz

Értelem és akarat; diadalmaskodni fog egykor

A nagy egész hasznát keresõ törvényes igazság,

Mellyet minden nyelv, minden szív, minden erõ véd,

S mellyet az ész, mint bölcs kalauz, vígyázva vezérel.

(1792, 1820 körül)


Üssön akármikor...

I.

Üssön akármikor, üssön ama végóra, halandók

Lévén amellyet kikerülnünk nem lehet, ámbár

Nemzetek, országok fejedelmei, régi királyi

Székek s fényes arany koronák örökössei légyünk,

Vagy szalmás alházra s szegény kalibára születtünk:

Szûk élelmünket rabigában nyögve keressük.

-- -- -- -- -- -- S legyen bár-

Mely rövid és mi nehéz elkezdett pályafutásom:

Hogyha neked használhattam vele, váltig elég volt.

Emberiség szent oltárán áldozni tenéked

Ó te, nemes lélek legszebb bálványa, s világunk

Minden aranyjánál becsesebb fõ kincse, szabadság!

Hogy nép a népet kedvelje, hogy ember az embert

Érdeme s méltósága szerént tisztelve becsülje.

II.

Oszlani kezd már lassanként a régi setétség

Éjjele; terjednek lassanként már az igazság

Életadó fényesb súgári; terjed az észnek

Végre kifejtõdõ természeti tiszta világa.

-- -- -- -- -- -- -- dõlnek az elmét

Mennyei díszeitõl megfosztó rút babonának

Emberi vérbe merült iszonyú bálványai. Hosszas

Álmokból felserkenvén, az ezernyi tulajdon

Káraikonn okosult népek vetekedve lehányják

Láncaikat, s jobb és igazabb új alkura kelnek.

III.

Boldog idõ lehetett, mikoron sem szolga, sem úr még

Nem vala; eggyenlõk lévén az egész haza minden

Gyermeki, mint testvér s azoneggy anya szülte rokonság.

(1792)


Mozart Varázsfuvolájából

A szóló s egy pap

Kettõs.

"Ne hajts az asszonyok szavára" --

Legfõbb törvényt itt ez tegyen!

Intvén sok bölcs s nagy ember kára,

Bölcsebb hogy más s nagyobb legyen: --

Elhagyva esdeklett az égre;

De bármint sírt, bármit teve,

Hûsége várt jutalma végre

Kínos halál s szégyen leve!

(1795)


Verseghy Ferenchez

Te, kit legrégibb híveim

Között leghívebbnek lelek,

S mint boldogabb esztendeim

Társát, szeretve tisztelek;

Ki hogy hûségem karjain[*]

Karunkba béavatkozál,[**]

S velem hazánk oltárain

Fõbusnak eggyütt áldozál,[**]

Ha hív öledbe rakhatám

Szándékim édes titkait,

Enyhülve s bátran járhatám

Pályám veszélyes útjait.

De, hogy hazád s barátidért

Öcsénkkel meg feltámadál,

Éltemnek már enyészni tért

Kedvéhez új reményt adál,

Sõt megtartván vad mostohánk,

A Sors, az volt tán egy oka,

Hogy el ne veszne még hazánk

Több kínra szánt két bajnoka.

-- -- -- -- -- -- -- -- --

Üldöztetik szünetlenül;

Mert Tullius pallosra jut,

S Neró királyi székben ül.

(1795)

[*] M. Muzéum.

[**] Ott.

[**] Ott.


Gyötrõdés

Ki nyög? melyik boldogtalan

Kiált megint e bú helyén?

Ki háborít fel úntalan

Magánosságom éjjelén?

Hallom, hallom keservedet,

Te vagy, lelkemnek egy fele!

Érzem minden gyötrelmedet,

Érzem; s szivem reped bele!

De ah! hozzád nem juthatok,

Hiába nyújtom karjaim,

Ah! senkit meg nem hajthatok,

Nem hallja senki jajjaim!

Felelnek ím! a kõfalak,

S kérésimet kettõztetik:

Õrzõimtõl, hogy -- lássalak!

Fájdalmim meg nem nyerhetik.

A kõfal szánja sorsodat,

S kérésid azt megilletik:

Õrzõidtõl, barátodat

Hogy láthasd! meg nem nyerhetik...

Nagy ég! tekintsd nehéz baját,

Küldj néki éltetõ reményt!

Avagy te nyisd meg ajtaját,

S bocsásd el, ó halál, szegényt!

(1795)


Egy szerencsétlen ifjú sírjánál

`Quem nunc tam longe, non inter nota sepulcra,

Detinet extremo terra aliena solo!

CATULLUS`

Õnéki megnyitotta már

Révét a jóltévõ halál:

A mí hajónk habok közt jár,

S nem tudjuk, partot hol talál.

Ti szûzek! s tí is, ó Tiról

Ifjú polgári! jöjjetek,

S az emberség barátiról

Barátom sírján zengjetek! -- --

(1795)


Három töredék

I.

Az `Egy szerencsétlen ifjú sírjánál` elsõ strófája egy teljesebb

kéziraton a következõ nagyobb töredék második strófája:

És megnyitá!... Ne sírj, ó szûz!

Szüntesd szemednek záporát.

Ne háborítsd, ó drága szûz,

Barátom nyúgovó porát!

Õnéki megnyitotta már

Révét a jóltevõ halál:

A mí hajónk habok közt jár,

S nem tudjuk, partot hol talál!

És most azért sohajtanak

Ott szenvedõ barátjai:

Hogy együtt nyúgodhassanak

Hamar mindnyájok hamvai.

Letette minden terheit,

Nem csüggnek láncok karjain;

Nem várja Bécs kegyelmeit --

Az ég segíte kínjain.

Megesküdt ellenséginek

Nem érzi már irígy dühét

S hatalmas üldözõinek

Mosolygva nézi mennykövét.

II.

Egy másik lapon:

De szûnjenek már jajjaink,

Ne háborítsuk hûlt porát,

Ne vádolják panasszaink

A minden élet eggy urát.

Elûzi majd a jobb idõ

Ügyünk setét homályait,

Kifejti s délre hozza õ

Sok szenvedésünk titkait.

III.

Az `Egy szerencsétlen ifjú sírjánál` második strófája egy

kéziraton így folytatódik:

Hazámnak egy jobb gyermeke

Fekszik hazátok széliben,

De hangzik most is éneke

A nagy Dunának mentiben.

Nyúgodjanak bár hamvai

E messze tartományokon,

Él híre polgártársai

Emlékezet-táblájokon.

Nevének fénye, míg Bihar

Fennáll, homályba nem menend;

Ragyogni fog, míg a magyar

Magyar s szabad polgár leend.

(1795)


Lína panasza

Szakaszd ki vérzõ szívemet

Már egyszer, irgalmatlan ég!

Hogy átokká tedd éltemet,

Ez volt, csak ez volt hátra még.

Válaszd el már bús lelkemet,

Kegyetlen néma fájdalom!

Temesd hozzája testemet,

Zárjon kettõnket egy halom!

(1795-96)


Vígasztalás

Ah! hogy beszéljek újolag

Õróla néked, árva szûz!

Holott szemedbõl, hív alak,

Egy könyv most is más könyvet ûz?

Ím, a nagy bánat hõ szava

Elhervasztó szelet hozott,

S arcád tündöklõ gyöngy hava

Halványka színre változott!

Eltünt! elhagyta képedet

Szépséged régi hajnala,

Mert ah! nem látja hívedet,

Kinek kedvéért nyílt vala.

Szánd, ó kegyes! szánd éltedet;

Ne légy magadhoz mostoha.

Bármint epedsz bús lelkedet,

Nem kél fel õ többé soha!

Ha felvoná lehelletét

Magához életünk ura:

Imádjuk bölcs intézetét;

Ne szálljunk véle alkura!

(1795-1796)


Tünõdés

Jer már, jer egyszer, csillagos ég dicsõ

Fénnyel mosolygó asszonya! Jersze már,

Fájdalmim érzékeny tanúja!

Verd el az ég szomorú homályát.

Távúl hazámtól; messze vidék sovány

Határit õrzõ vad havasok között;

S felhõkig-érõ durva fogház

Rejtekibõl az egekre nézvén,

Óhajtva várom megjelenésedet. --

És íme! jõnek kellemetes szelíd

Súgárid... Üdvöz légy, kegyes hold!

Könyveim árja között elázva

Áldlak, s köszöntlek. Csak te tudod nyögõ

Szívem keservét; ah! egyedül te vagy

Még, a ki most is szánakodva

Nézsz le reám, s panaszimra hallgatsz.

Ím, elhaladván útja felét az éj,

Némulva fekszik s szendereg a világ.

Ím, nyugszik a természet is már,

S nyúgoszik õvele minden állat.

Szárnyára kelvén, széjjel uralkodik

A csendes álom: fekve pihenteti

Földünknek elfáradt lakossit,

hogy kifogyott erejek megadja.

Ah! elkerûl, és messze hagy engemet...

Sajnálja tõlem balzsama cseppjeit.

Csak boldogokhoz mégyen; és azt

Nézi, hová siet a szerencse.

Elcsendesedtek társaim is, setét

Szurdékaikban: nem merik átkozott

Órában épült zárhelyünknek

Felfakadó panaszos nyögéssel

Mély hallgatását félbeszakasztani.

Elcsendesedtek, -- mint amaz óriás

Kõszikla-barlangjában a bölcs

S bátor Ulissz követõi hajdan.

(Kik vagytok ah! s mely mostoha sors kemény

Tetszése kéntet títeket itt velem

Szenvedni? Melly isten haragja,

Melly vak eset hoza minket öszve?)

Búsongva szállong ablakaink körül

A bújdosó szél; s terjedezõ hajam

Fürtét az arcámon lefüggõ

Könybe keverve, tovább kovályog.

Így csak te vagy még, csak te vagy, a kinek

Mondhassa vérzõ szíve gyötrelmeit

E szenvedõ, kit sorsa kínos

Terhe alatt elepedve szemlélsz.

Mit látok? Itt hagysz újra te is? Kegyes

Vígasztalóm! itt hagysz-e te is megint?...

Kell menned ah! s nem tarthatod meg

Gyors kerekét sietõ kocsidnak.

Folytasd, szelíd hold, pályafutásodat;

Enyhítsd nememnek bánatos éjjelét.

Tûrj, halhatatlan lélek! Eljõ

Néked is a kiszabott idõ; tûrj,

Míg földi pályád végihez érkezel.

Vesd félre már bús gondjaidat, s remélj.

Ismér az ég!... Megszán, s kiszólít

E hazug és csapodár világból.

(1795)


A rab és a madár

`Dulci laborum decipitur sono.

HORATIUS`

Te cifra kis madár!

Miért hagyád el már

Elmét kecsegtetõ,

S a búban elmerült

Gyötrelmes árva szívet

Veszélyes aggódásiból

Édesdeden serkentgetõ

Érzékeny éneked?

Vagyis -- mivel köszönjem én neked,

Hogy bús magánosságomban meglátogatsz?

S hogy (a mit embertõl szívem hiába vár!)

Vígasztalást és kedvet adsz?

Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár!

Mivel köszönjem én meg ezt neked?

Fel-felrepülsz rostélyos ablakomra:

Bízvást elõmbe állsz,

S úgy kandikálsz

Majd bévasalt szûk rejtekembe,

Majd elfogyó sovány

Ábrázatomra,

S vígasztalásidért

Hálát mosolygó bánatos szemembe.

De nemsokára

Tõlem megint elválsz!

S a búnak e felhõkig-ért

Boldogtalan lakóhelyérõl

Szárnyadra kelvén, újolag leszállsz

A vár fokára,

Vagy még tovább ama

Sebes folyónak zúgó partjain

Büszkén emelkedõ bokros halomra;

S onnan, szokott örvendezésed

Kellõs, verõfényes hegyérõl,

Onnan tekintgetsz fel homályos ablakomra.

Ott hangzik újra kedves éneked

A fenyvesek tollas polgárinak

Bút gondot elfelejtetõ,

S a várasokban fonnyadó kevély halandók

Szemet-csaló tündér hivságinál

Százszorta méltóbb, boldogabb, s szebb életérõl!

Ott hangzik édes éneked

A halmok, erdõk, völgyek, s tér mezõk

Szárnyas lakossinak

Önként jövõ, szünetlen változó,

Mindenkor új, mindenha víg,

S mindég örömmel teljes ünnepérõl!

Ott hangzik, ott zeng éneked

Az e kerek föld birtokánál,

A széles e világ

Minden javánál

Kívánatosb, áldott szabadság

Meg nem becsülhetõ nagy érdemérõl!

Boldog kis állat! ártatlan, szabad lakossa

Ezen magas hegyek homályinak!

Víg hirdetõje,

Szíves magasztalója

Nagy alkotód jóságinak!

Te szép, te kedves kis madár!

Édes enyhítõje,

Egyetlen egy vígasztalója

Elbágyadott lelkem fájdalminak!

Mivel, mivel köszönjem én neked

Elmémet-ébresztõ gyöngy éneked?

De íme! már meg itt hagyott...

Meg visszatére

Az esti szellõk gyenge szárnyain

Elõbbi múlatóhelyére,

Túl a folyónak partjain

Ama bokros halomra; -- s ott,

A nyári díszibõl kivetkezõ

Kis fának özvegy ágain,

Ott áldja, ott

Köszönti

A nyúgalomra költözõ

Arany-hajú szelíd napot;

Ott önti

Gyönyörködésre kísztõ mennyei

Kis torka fodros énekit,

S hangokra-olvadott szebb érzeményei

Messzére hajtanak minden bút, bánatot,

Tornyunkra felható édes lehelletit

Enyhûlve szíjják bé sokat-tûrt szíveink,

S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy

Árnyékos öblibõl

Felénk koválygó lágy szellõihez;

És, felfohászkodván

Megilletõdött lelkeink

A szenvedõk el nem feledkezõ

Irgalmas atya székihez,

Keblünkbe hullanak le könyveink!...

Elhallgatott: s majd ágról ágra száll,

Majd újra nagy-büszkén megáll;

És, mintha tudná,

Hogy szíveink érzésivel

Kényére játszik,

S hogy édesen múlattató

Szép énekéért

Méltán magasztaltathatik,

Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik:

Ha tetszik-e?

S kitõl miként hallgattatik?

De néma csendesség uralkodik

Már mindenütt; s hallgat, figyelmez a vidék

Körül-belõl.

Csak a feleslõ visszahang fondorkodik,

Csak õ cseveg, s ingerli még

A messze kõsziklák felõl.

Bámulva bámul és álmélkodik

E táj kis Orfeussa szép szaván

Még a folyó is, -- csendesebben

Hajtván bolyongó habjait

A vár alatt,

S nem oly igen sietve,

Nem oly zajogva dúlván partjait,

S a kõfalat.

Zengj még tovább! zengj, ó kegyes

Kis énekes!

Enyhítsed árva szívemet,

Enyhítsed ah! s felejtesd el velem

Határt nem érhetõ keservemet.

És íme zeng!... De mely szokatlan,

Mely új erõvel hangzik ezüst-szava?

Mint éled ah! s mely ellenállhatatlan

Vígságnak indul minden a partok körül!

Miként örül,

Miként süvít az õ

Hatalmas énekének

Hegy, völgy, mezõ!

Mely víg örömre gerjedének,

S miként felelgetnek mindenfelõl neki

A szirtos oldalú hegyek

Láttatlanul enyelgõ gyermeki!

Téged, szabadság! tégedet énekel.

Nincs szíved, ember! hogyha nem érdekel;

Ha fel nem indíthatnak édes

Hangjai zengedezõ szavának --

Megbájoló kedves szavának,

Mely által új

Életet ád az egész tanyának!

Áldás reád,

Ó édes

Kis énekes!

Áldás reád!

Ne ártsanak néked soha

E vad vidéknek éhes ölyvei!

Ah! el ne érjenek téged soha

Kegyetlen üldözõd vérengzõ körmei!

(1795)


A szenvedõ

`"Lehelletem elfogy, napjaim megrövidültek,

és csak a koporsóm vagyon hátra."

Jób, XVII. rész.

(KÁLDI)`

I.

Elmém veszélyes andalgásiból

Magamba térvén, s zárhelyem

Ezernyi könyveimmel áztatott

Porába hajtván térdemet,

Némán imádva tisztelem

Mennyei nagy felségedet!

Leborulva csudálom

Megfoghatatlan bölcs tetszésedet!

Mert látom, érzem, hogy tilos felérni:

"Honnan, s miért van ennyi rossz?

Mért szenved így a jámbor erkölcs?

S mért gyõzedelmes a gonosz?"

S hozzád emelvén újolag

Lánctól törõdött két kezem,

S nedves homályban lábbogó,

Halálra vált, bús képemet,

Elõdbe terjesztem -- ne vesd meg, ó Uram! --

Elõdbe terjesztem szokott kérésemet,

Halld meg keserve tengerének mélyibõl

Hozzád kiáltó lelkemet!

Tekints le rám! Atyai kegyelmed fényibõl

Bocsásd fejemre csak egy súgárodat!

Ne hagyd el, ó Irgalmazó!

Ne hagyd el alkotmányodat.

Ne hagyj el engem,

Ó én Teremtõm! én Atyám! Oltalmazóm!

Én egy Uram!

Egy Istenem!

II.

Úgy van; megint köny nedvesíti képemet!

Megint megáradott

Szívemnek elszikkadt ere!

Megszánta már, megszánta bágyadt lelkemet

Az Úr kegyelme; s irgalom-pálcája íme

A kõsziklából bõ vizet vere!

Oszoljatok,

Szívemnek öldöklõ fájdalmai!

Szakadjatok,

Ti nem remélt örömömnek édes árjai!

Szakadjatok; s a szenvedõk kegyes

Vígasztalójának hálákat adjatok!

Zengd, halhatatlan lélek,

Zengd Alkotód dicséretét!

Serkenj, te bús, te gyászos elme,

Serkenj fel, és vígadva hagyd el ezt

A síralom helyének durva rejtekét!

(Nem tiltja szárnyaid szabad repûletét,

Nem tiltja senki meg neked.)

Repülj fel régi hazád boldog határihoz,

Túl a setétlõ fellegek útjain

A halhatatlanok dicsõ hajlékihoz!

Úgy zengjed, úgy hirdesd

Örvendezõ víg éneked

Legszebb s legérezettebb hangjain:

Mely jó az Úr! s mi nagy

Az Õ kegyelme

A földnek elhagyott lakossihoz!

Serkenjetek fel tí is,

S jertek ma mindnyájan,

Ti lelkes és lelketlen állatok!

Jertek, s örök vígasztalómnak

Most énvelem forró hálákat adjatok!

Derülj ki, nap!... Vídulva zúgj,

Te gyászos õsz komor szele!

Völgynek sebes folyója, zúgj!

Partok, zuhogjatok vele!

Ti halmok! erdõk! égbe-nyúlt

Szálas fenyõk! harsogva döngjetek!

Kõszikla-bércek! béborult

Havas tetõk! bömbölve rengjetek!

Ti is, kiket szívem nyögésitõl

Hangozni megszoktattalak,

Kínos keserveimnek gõzitõl

Elnedvesült bús kõfalak!

Jertek, s magasztaló dicséretimre most

Új hangokon felelve zengjetek!

*

De mit cselekszem?

Ah! mit cselekszem, így unszolván títeket?

Mire kérem én

A tí segedelmeteket?

Mit, mit tehettek tí,

Ó értelem nélkül szûkölködõ,

Érezni nem tudó,

Lelketlen állatok?

Mik vagytok tí,

Hogy énvelem hálákat adjatok?

Hogy az Úrnak énvelem

Illõ dicséretet mondhassatok?

És ki vagyok én! hogy Tégedet

Méltán dicsérjelek?

Hogy Tégedet, Mindenható!

Dicsérni merjelek?

Én, por! veszendõ féreg! és dicsérjem a Te

Nevezhetetlen,

Gondolhatatlan,

Isteni-nagy felségedet?

Én, Téged! ó Te, aki vagy!

Téged, ki mindenkor valál!

És lenni fogsz

Szünetlenûl!

Borulj homályaidba, gyarló, véges elme!

Némulva áldjad,

Némulva rettegd és imádjad

Az Örökkévalót!

Hogy el ne vessz merész repûletidben!

Hogy el ne hagyjon illy örvényeidben!

Bár véghetetlen! ámbár isteni

Az õ kegyelme!

(1795)


Ama dicsõ magyar...

Ama dicsõ magyar lesz tárgya versemnek,

Ki e hazát vérrel szerzé nemzetemnek;

Ki Tanais pártján felszedvén sátorát,

Duna mellékire vezérlé táborát.

Sokat cselekedett fegyverrel s elmével,

Sokat tûrt, szenvedett vitéz seregével.

Hasztalan állt ellent Napnyúgot hatalma,

A nagy erõ ellen nincs elég oltalma.

Bármint erõlködött, végre csak ledüle,

S magyarok országa romlásin épüle.

(1795-1796)


A szerencséhez

Mit kecsegtetsz, ál Szerencse?

Nincs nekem veled közöm.

Nincs, ki lelkem megrettentse;

Enmagamba költözöm!

Nevelés rossz maradéka,

Félre, minden félelem!

Cátó felséges árnyéka,

Jer! te, csak te légy velem!

Lássa véres tetememnél

-- -- -- -- -- -- --

"Van magyar még, ki ma sem kél

A halállal alkura!"

Te, kit e bánatos elme

Meg nem fog, de vélve vél,

Égnek földnek fejedelme!

Add meg, amit még remél;

Add, hogy méltatlan halálom

Ébreszthesse népemet!

Ó Hazám!... Ím felajánlom

(Ah! fogadd el) éltemet.

(1795 körül)


Felelet

Az erkölcs s ártatlanságnak

Akit õriz angyala; --

Aki használt a világnak, --

Senkinek nem árt vala; --

Igaz ember, s a hazának

Jó polgárja, hív fia: --

Bátran nyugszik!... Gyilkosának

Kell inkább aggódnia.

(1796-1798)


Bárótzi Sándor képe alá

Híven szolgálta a hazát;

Fenn lészen érdeme,

Míg el nem hagyja szép szavát

Árpád dicsõ neme.

(1797)


A keszthelyi hajóra

(1798)

A mindent elrontó idõ hatalmának

Már egyszer e hajó is engedett:

De közjóra termett jeles nagy urának

Szavára még egyszer feléledett;

S bár néha e gyakran háborgó tengernek

Hullámi majd eget, majd poklokat vernek, --

Megvetvén a szelek mérges ostromait,

Bátorsággal járja kiszabott útjait.

Áldják Somogy s Szala megörült vidéki,

S állandóbb szerencsét ohajtanak néki.

Áldom, s dicsõitem én is! s örömömet

Zengvén, homlokára függesztem versemet:

"Nézz e kis példára, magyar föld nagy népe!

Ez lehet még a te újulásod képe.

Két Leopold után ami még elhaladt,

Végbe megy nemsoká Ferenc s József alatt.

Bízván kormányzóid bölcs intézetében,

Remélj! s erõlködjél e szélvész dühében,

Hogy, el nem csüggedvén bajod tengerében,

A közboldogságnak kiköthess révében!"


Imhol ma is...

`(Don Juan Melendez Valdez. SPANYOL POÉTA)`

Imhol ma is (hajh, még ma is!) egy rabi,

S a régen elmúlt ostoba századok

Szívfagylaló bús éjjelén költ

Vak babonának igája nyomja;

Mely képtelen rút szörnyeteg, isszonyú

Fejét egekben, lábait a pokol

Mélységiben rejtvén, kegyetlen

Isteninek buta mennykövével

Rettenti. Reszketsz, megcsalatott szegény!

Terhedre szolgál életed ösztöne;

S mely a baromtól Alkotódhoz

Felvisz, az ész, fene kín gyanánt van.

Nincs már hazád; nincs, nincs menedékhelyed

Már néked: ég, föld ellened esküdött.

Láttadra eggyütt cimborálnak

Nagyjaid ál fejedelmeidnek

Rabságra termett szolga tanácsival,

Hogy, pártfogóid tûzzel emésztve, ne

Légyen, ki fertelmes nadályid

Véred-erét kiszopó fogától

Megmentsen. Ó! kit lenni hisz és imád

E szenvedõ szív, Mindenek Atyja te!

Elnézed ezt? vagy költemény csak

Lételed? agyszülemény? hiú váz?

S mi vagy te, Erkölcs? nem csupa név, üres

Szó, hang?... Igazság! balgatagok süket

Bálványa?... Természet! hol a te

Isteni rended, örök hatalmad?...

Harcolva szerzett birtokiból gonosz

Mesterkedéssel végre kiforgaták,

Szentségtörõ kézzel kiirtván

Mindazokat, kiket a szabadság

S édes hazájok szívreható szava

Zászlója mellõl el nem ereszt vala.

Elhagytad õket, vak s bolondul

Játszadozó csapodár szerencse!

Elhagytad õket. Pártos az õ nevek

Vesztekre térült korcs maradék elõtt;

Mert úgy nevelték, úgy taníták

E csapodár idegen bitanglók,

Kik hív vitézink csontjaiból emelt,

Ezer halállal támogatott, kevély

Székjekben ülvén, onnan osztják

Szégyenes érdeme csúf jutalmát.

(1800 körül)


Mi jót tettél a hazának?

-- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Mi jót tettél a Hazának?

S a szegénynek, az árvának,

Ingyen vett javaidból?

S mit felelsz, ha még azt kérdem,

Mely szolgálat, milyen érdem,

Mely nemes cselekedet

Tett a tisztelet jelére,

Mely az erkölcs külsõ bére,

Érdemessé tégedet?

Az igazság hív barátja

Pirul, ha mellyeden látja

A becsûlet oly jelét,

Mely a pálcád alatt vérzõ

Rabszolgád nemesben érzõ

Szívén lelné jobb helyét,

S mely most, már elsõ látásra,

Kit-kit majd bosszonkodásra,

Majd nevetésre fakaszt;

Mind tudván, hogy árulkodva,

Vagy rútul alacsonykodva,

S csúszva mászva nyerted azt.

Õseid korcs unokája,

Nevek fényének rozsdája,

Gyáva, kevély, üres agy!

Buda-Pest látja s mondhatja,

Hogy feleid gyalázatja,

S mások majma, csúfja vagy!

*

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Hevességed

Buzgóságod } -- szalma tûz

Melybõl -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Kiki bátran csúfot ûz.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- --

Vérit, életét, vagyonját

Adja, hogy segítse honját

Számtalan szükségiben

v. Halmozott inségiben

Lovadon alig tudsz ülni

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- --

A tudomány s szépmesterség

Józan ész s szelíd emberség

-- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

S a felvállalt új tisztségnek

Más viselje terheit

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Mit a fényes úri nem?

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Díszes erkölcs, jeles elme,

S érdem nélkül -- semmi sem!

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- --

Adhatott-e néktek arra

Just, hogy a derék magyarra

Görbe szemmel nézzetek?

(1800 körül)


Készület

(Midõn gonosz és hatalmas ellenségeim halálomra törekedének)

Ez tehát érdemeim ára,

Igy fizetnek nékem is!

Gonosztevõknek sorsára

Juttatának engem is!...

Lelkem! vedd ezt gondolóra;

Nehogy, ütvén majd az óra,

Készületlenek legyünk.

Üdvöz légy, ó örök álom!...

Földi jók! maradjatok.

Nem irígylem, nem sajnálom,

Amivel bíztattatok. --

Ti, kik erkölcsim tudjátok,

S holtom írtózva halljátok,

Kedvesim! ne sírjatok.

Alkotómnak rendelése

Igy engedte végemet,

Legyen áldott a tetszése!

Végye vissza éltemet!

Bár megcsalt álmodozásom,

S rövid volt pályafutásom,

Térdet hajtva engedek.

Jer szabadság szent szerelme,

Bátorítsad lelkemet:

Ellenségid dühödelme

Érted ontja véremet.

Hogy hazám hû fia voltam,

Hogy balsorsát panaszoltam,

Ime vétkem ez vala.

Te, kiért most könyveimnek

Folyva foly le zápora,

Ó!... hült tetemimnek

Hogyha nyugszik majd pora:

Ne higyj a rágalmazásnak!

(Becstelen sírt azzal ásnak)

Tudjad: "áldozat vagyok!" --

(1796-1798)


A ki miként vet...

A ki miként vet,

Úgy fog aratni!

Nem tudod, ifjú,

Még te, mi légyen

A nyomorúság.

Mint valamely szép

Fürge leányzó,

Úgy mosolyog ma

Néked az élet;

Sõt valahol jársz,

Egyre kecsegtet

A gyönyörûség,

És, ha tenéked

Tetszik, örömmel

Vészen ölébe.

Most van idõd még:

Most igyekezzél

A tudománynak

Gyüjteni kincsét.

S már ma tanuljad

A -- -- -- -- -- --

Mostoha sorsnak

Tûrni csapásit.

Régi s igaz szó:

A ki miként vet,

Úgy fog aratni.

(1800 körül?)


Enyhülés, s viszont-ajándék

Új koszorút, múzsám! ama szép elmének,

Kit tudós polgárink újra tisztelének.

Mert bár egykor szívünk nem várt mély sebének

Oka volt, -- bocsánat ebbéli vétkének!

Köz anyánk, a haza, nem engedi nékünk,

Attól, kit oly méltán kedvel s becsül népünk,

Örökre megvonnunk régi szívességünk,

S elhinnünk, hogy õ is titkos ellenségünk.

Ki vert utat néki Helikon hegyére?

Az elsõ zöld ágot ki tette fejére?

Volt-e jobb barátja, társa vagy testvére?

S oly hív szeretetnek ez volna-e bére?...

A széptudományok szabad országában,

A hû vetélkedõk célra-futásában,

Bízván ki-ki saját tiszta szándékában

S mennyei vezére kegyes oltalmában.

S nem ügyelvén soha senki rossz kedvére,

(Az irígy kis elmék ingerkedésére,

A Vadóci Vincék ál csevegésére,

S más kevély emberkék alacsony mérgére),

Csendes bátorsággal folytatja pályáját; --

S nem hogy sajnálhatná társa szebb pálmáját,

Sõt, benne szemlélvén igaz jó bíráját,

Önként megosztaná véle koronáját.

(1810-es évek körül; 1826)


A bujdosók

`Coetusque vulgares et udam

Spernit humum fugiente penna.

HORATIUS`

Maradjatok, világi jók!

Nem kell jutalmatok.

Szolgáljon más! E bujdosók

Feladnak rajtatok.

Mutasd, gonosz Szerencse, már

Hatalmad ostorát;

Öntsd ártatlan fejekre bár

Csapásid záporát.

Ne szánjad érzõ szíveket,

Légy bármi mostoha:

Ez eggyetértõ lelkeket

Le nem nyomod soha!

Törd öszve, jer! sajkájokat

Öntsd újra mérgedet;

Indítsd fel a mély poklokat,

Töltsd bé vad kedvedet;

Jer, minden földi szörnyeteg,

Jer, álld el útjokat;

Okádj te, égi fergeteg,

Ordítva lángokat;

Halomra régi székibõl

Omoljon a világ: --

Erkölcse szent ösvényibõl

Míg él, egyik se hág!

(1810-es évek körül)


Tünõdés

`"Quand on a tout perdu, quand on n'a plus d'espoir,

La vie est un opprobre, et la mort un devoir."`

Ha ki mindenét elvesztvén,

Reménységet sem talál,

Már annak az élet szégyen,

S kötelesség a halál!

Így sohajt, panaszra kelvén,

A világ kevély fia,

Hogyha földi fõ javától

Végre meg kell válnia;

Õ, kit a szerencse mindég

Kézen vitt, ápolgatott,

S rossz kedvére, haragjára

Sohasem méltóztatott.

Így ingerli, bátorítja,

S csalja sok szív önmagát,

Elborulni s tünni látván

Ál reménye csillagát.

Mi, kik ennyi baj s veszély közt

Forgunk és erõlködünk,

S a szerencse vak dühével

Évek óta küszködünk;

Mi, kik a mérges haboktól

Szüntelen hányattatunk,

S annyi sok szélvész után is

Partra nem találhatunk;

Mit tegyünk, s mit várhatunk mi,

Hogyha ránk dördül az ég?

Kell-e nékünk még remélnünk?

Bízakodnunk kell-e még?

Szégyen lesz-e, s oktalanság,

Ha folyvást serénykedünk,

S új hajótörést kerülvén,

Még tovább emberkedünk?

Mit tegyünk hát, s kit kövessünk?

Mit lehet remélnünk még?

Mit mutat hitünk világa?

S mit javall a bölcseség?

(1810-es évek)


A bölcsnek állhatatossága

`Justum e tenacem propositi virum.

HORATIUS`

"Ha ki, mindenét elvesztvén,

Reménységet sem talál,

Már annak az élet szégyen,

S kötelesség a halál!"

Az ily bús eltökélésnek,

Ha van -- ritkán van helye.

"Soha kétségbe nem esni,"

Nagyobb bátorság jele!

Az erkölcs hû bajnokának

Váltig kell küszködnie,

S a vak sors kemény csapásit

Békességgel tûrnie.

Cézár két nagy ellenségét

A világ csudálja bár:

Szokratest nagyobbá tészi

A halált-hozó pohár.

Õt sem gyáva rossz bírái,

Akik azzal büntetik,

Sem gonosz rágalmazói

Bûnbe nem keverhetik.

Ha megcsalta bal szerencséd

Minden szebb reményedet,

S visszarántván adományit,

Sérti, gyötri kebledet:

Vigyázz! hogy fel ne forgassa

Jóra-szánt szándékodat,

S le ne gyõzze, vagy alázza

Lelki méltóságodat!

Nem, fonalát életednek

Nem szabad elmetszened, --

Tudván, hogy sírodon túl is

Van bírád, van istened;

Akit, elméd s szíved ellen,

Itt talán ma még tagadsz,

De kinek majd napjaidról

S tetteidrõl számot adsz!

Hogy a végsõ áldozatra

Ki-ki mindég kész legyen,

És honjáért mindenétõl,

Mihelyt kell, búcsút vegyen:

Méltó! s társaságban élõ

Emberhez illõ dolog!

De azért, hogy a szerencse

Nékünk már nem mosolyog,

Hogy vakot vet, hogy elfordul,

Agyarkodik, háborog,

S kerekével, mint egyébkor,

Kedvünk szerént nem forog,

Azt itélnünk, hogy lerázván

Pályánk nehéz terheit,

És megszegvén bölcs teremtõnk

S vallásunk törvényeit,

Szabad, s illik, sírba dõlnünk...

Gyávaság, s bal itélet!

Hazafinak s kereszténynek

Kötelesség az élet.

(1810-es évek)


A hazai nyelv és tudományosság

(1820)

`Nec virtute fuit, clarisve potentius armis,

Quam lingua, Latium...

Laurea facundis cesserunt arma togatis.`

Tekints, ó Nemzetem! neved új díszére,

Tekints hív munkásid serény erkölcsére;

Figyelmezz költõid szíves énekére, --

S nézz derülõ napod hajnali fényére.

Bízván nagy istened régi jóságában,

S nem csüggedvén a sors kemény ostromában,

Lásd, mely helyet foglalsz a népek sorában,

S mit várhatsz az idõk további folytában!

Kijövén elõdink hét fejedelmével,

Megráztad Európát karod erejével;

S harcolván, küszködvén Ozmán vad népével,

Megváltottad újra bajnokid vérével.

De lehet máskép is tetszenünk az égnek;

S ha pályája szép hírt hoz a vitézségnek,

Van még több útja is az emberiségnek,

Melyen templomához jut a dicsõségnek.

Bételt rég a világ tetteid hírével;

Tudja, mit végezhetsz fegyvered élével.

Mutasd ma, hadd lássa, mit tehetsz elmével --

Gyõzz meg minden népet nyelved szépségével!

Róma -- végét látta nagy birodalmának;

Árnyéka sincs többé szörnyû hatalmának:

Hódol a föld ma is Tullius szavának,

S Máró, Flakkus, Názó mennyei lantjának!


A magyar lantos

(A mester és a tanítvány.)

Fõ díjra vágysz: a cél magas;

Szûk és kemény az út.

Érzed, tudod, mi jó? mi rossz?

Érzed, mi szép? mi rút?

Adott az ég oly oktatót,

Oly hû s kegyes vezért,

Amillyen nélkül senki még

Tárgyához el nem ért?

Érezd, ifjú! s tanuld ma már,

(A múzsa megtanít!)

Embert s mûvészt naggyá mi tesz,

Mi halhatatlanít.

Nem hallgatván az oskolák

Hiú tetszéseit,

Kövesd az ész s tapasztalás

Örök törvényeit;

Kövesd saját indúlatid

Szentebb hevûletét,

S elméd önként fellengezõ

Szabad repûletét.

Emelkedjél fel szárnyain

Az ég hajlékihoz,

S a hit, remény és képzelet

Végsõ határihoz.

Keresd, imádd az Alkotót

Hatalma székiben;

Szemléld, csudáld munkáiban,

S munkái rendiben

Vizsgáld az élet s társaság

Ezernyi titkait.

Tanuld nemed, néped, s hazád

Viszontagságait.

Járd öszve századink sorát,

A régi s új idõt, --

S tiszteld, magasztald mindenütt

A jót, nagyot, dicsõt!

Buzgón ohajtván nemzeted

Díszét, igaz javát,

Halljad Mohácsnál nyúgovó

Õsink intõ szavát.

Állj meg kipusztult váraink

Bús omladékain:

Ültess borostyánt bajnokink

Gyöplepte halmain;

Hogy, akik édes honjokért

Ott sírba dõltenek,

Örökre minden hû magyar

Szívében éljenek!

Ébreszd, tanítsd az elfajult,

A gyáva, büszke, rest,

S más érdemével kérkedõ

Sok nemtelen nemest;

Ki, nem tekintvén, hol s mikor

És melly idõben él,

Dõzsölve tölti napjait,

S barom gyanánt henyél.

Ha víg öröm, ha szebb remény

Gerjeszti kedvedet;

Ha bú, ha gond és fájdalom

Epeszti lelkedet:

Fogd lantodat; verd! s eggyesítsd

Igéddel hangjait,

S öntsd új dalokba felhevült

Érzésid árjait.

Zengj, énekelj, mint a madár,

Mely hegyre völgyre száll,

S csak szíve titkos ösztönét

Követve hangicsál.

(1820-as évek.)


A magyar író

"Mint égõ fáklya, mely setétben lángol,

S magát megemésztve másoknak világol." --

Míg az értetlenek nagy-bátran itélik,

S a gyáva rablelkek gúnyolhatni vélik;

Míg a Bölcs örömmel szemléli, csudálja,

Mint oszlik az elmék éjjeli homályja:

Õ, (noha van máris, ki szívbõl dicséri,

S hogy jót akart és tett, nyilván megisméri),

Saját érdemében lelvén fõ jutalmát,

Népe jobb részében veti bizodalmát;

S reményli, hogy Árpád igaz maradéki

Hív fáradozásit megköszönik néki.

(1820-as évek.)


A látók titka

(Egy jeles hazafihoz; feleletül.)

`Non illa deo vertisse licet,

Quae nexa suis currunt causis.

SENECA`

Emlékezzél a mult idõre,

Ismérjed a jelenvalót;

S értvén az újat és az ót,

Vigyázz, figyelmezz a jövõre!

Mely mit hozand -- így tudhatod;

S minthogy nem változtathatod,

Nyúgodt elmével várhatod.

(1823)


Intõ szózat

`...Fortunae te responsare superbae

Liberum et erectum, praesens hortatur et aptat.

HORATIUS`

Van, van az embernek léte fõ végére

Oly jó kalauza, bizonyos vezére,

Melynek súgallását ha híven hallgatja,

Kiszabott ösvényét bátran folytathatja.

Nagy alkotójának tévén bölcs kegyelme,

Hogy a fellyebbezõ nyughatatlan elme,

Bármint erõlködjék, azt által ne lássa,

Aminek nem szükség s nem használ tudása:

Távozzék bûnétõl a vakmerõségnek,

Tartsa meg törvényét az emberiségnek,

S határban maradván józan tudománnya,

Ura tetszésének okát ne kívánja, --

Hogy, fel nem érhetvén, amit istenének

Örök végzései homályba rejtének,

Ha balgatagságát végre tapasztalja,

Büszke gyarlósága szégyenét ne vallja!

De tudván, hogy tilos körébõl kitérni,

S halandónak az ég titkaihoz férni,

Tanulja voltakép magát megismérni,

S tetteit, szándékit erejéhez mérni!

Szívének érzése, s eszének világa,

S mind jóra, mind rosszra, teljes szabadsága,

Mely már itt a földnek porából felvészi,

S a menny lakosihoz hasonlóvá tészi; --

Elméjének olyan csuda tehetsége,

Melynek határt nem vet a föld kereksége,

Egek magassága, pokolnak mélysége,

S nap, hold, és csillagok szörnyû messzesége; --

Oly kedvére képzõ s alkotó hatalma,

Melynek napról napra terjed birodalma,...

Mely idõn s halálon gyõzedelmet vehet,

S századok után is mindenha jót tehet; --

Belsõ szent tüzének vígasztaló fénye,

S szebb jövendõjének serkentõ reménye,

Mely a hív küszködõt pálmával biztatja,

Sírjáig késéri, s még ott sem hagyhatja,

Még ott is a jóknak jutalmát ígéri,

S a szenvedõk atyját irgalomra kéri: --

E z e k a nagy égnek oly fõbb ajándéki,

Melyeknél szebbeket nem adhata néki;

S melyekkel ha mindég józanul, bölcsen él,

Lelkében nyúgalmat, s kedvet lel istennél!

Jó vagy rossz tettei következésében,

Végbe-vitt szándéki megért gyümölcsében,

S önmagában lévén elsõ fizetése,

(Érdeme jutalma, s bûne büntetése):

Saját választása s elszánt akaratja

Égig emelheti, s földig alázhatja, --

Égig! az istenség örök trónusáig;

S földig, a baromnak veszendõ poráig!

Miért mit válasszon, s mire légyen gondja,

Azt szíve s elméje világosan mondja.

E két vezér s bíró szoros egyessége,

Földi boldogsága kívánt teljessége;

S viszont ezek visszás békételensége,

Élte legfõbb átka, s szerencsétlensége!

Míglen e kettõnek egyezõ szózatja

Serkenti, pályáját bízvást folytathatja;

S valamíg azt híven követi, hallgatja,

Gyõzedelme díját bizonnyal várhatja.

Sõt így lehet már itt annak igaz képe,

Kit imádva tisztel a föld minden népe;

Ki, lételre hozván, szabadon alkotta,

S annyi lelki jóval ingyen megáldotta;

S aki, (vizsgálója szíve rejtekének

S egy bírája lévén minden ösztönének),

Ámbár, hogy láttassa hitének erejét,

Néha rábocsátja késértõ vesszejét,

Sem erõtlenségét s baját nem felejti,

Sem bánatos lelkét kétségbe nem ejti:

Míg maga, követvén vezérlõ csillagát

S bízván istenében, -- el nem hagyja magát!

Belsejébe lévén beírva törvénye,

Nem csal bizodalma, nem csalhat reménye;

Ha szándékit ahhoz úgy alkalmaztatja,

Hogy szebb érzésivel egyez akaratja,

Mert, ha tévedne is a homályos elme,

Szín-okokra nézve hibázván értelme:

Nem téved a szívnek tiszta gerjedelme,

S csak jóhoz, csak széphez vonszó hív szerelme;

Nem téved ösztöne lelke vágyásának,

S útmutató fénye hite világának --

E jele s záloga fõbb származásának,

S jövendõbéli szebb, boldogabb sorsának!

Ezt kövesd, ettõl függj. Mert szerencsétlenné

Tehet ugyan téged ama vak istenné,

Akinek változó kényes akaratja

Ügyetek szüntelen keveri, forgatja, --

Õ! ki, bár mosolyog és kedvezni látszik,

Mindenha csalárdul s kegyetlenül játszik;

Száz jámbort eltapod, míg egyet felemel;

S háborút viselvén mindég az érdemmel,

Ha kinek ma méltán legszebb koszorút fûz,

Holnap talán abból legnagyobb csúfot ûz!

Õ szerencsétlenné tehet ugyan téged,

Gonoszul megcsalván minden reménységed,

De boldogtalanná -- csak úgy s akkor tehet,

Ha szíved hív tanúd s pártfogód nem lehet!

Míg ennek nem vádol titkos érzeménye,

S biztatván jövendõd éltetõ reménye,

Hited szent lángjának el nem borul fénye:

Nem árthat a balsors üldözõ vad kénye, --

Mely, bár ha testedet gyötri, sanyargatja,

Bár elméd nyúgalmát egyre háborgatja,

S szíved kínokkal késérti, szaggatja,...

Lelked méltóságát meg nem alázhatja.

Úgy van. Akit az ész vezet súgárával,

S egyezvén szívének szebb indulatjával,

A jó lelk' isméret fedez paizsával, --

Feltehet a világ s pokol hatalmával!

Vele lévén mindég s mindenütt istene,

Mind a kettõ mérge sem lehet ellene.

Mert -- láncra, tömlöcre, halálra vethetik,

De bátor nagy lelkét meg nem rettenthetik;

Mely, végére jutván a földi pályának,

S lakosa lehetvén mennyei honjának,

Szárnya szabad reptét az égnek intézi,

S ellenségi dühét mosolyogva nézi.

Így a királyi sas, kõszikla-fészkében,

Tudván, üldözõje mit forral szívében,

Míg ez, halálos csõt forgatván kezében,

Incselkedve lappang a fák rejtekében,

Kirepül! s felhatván a magas egekre,

Nemes büszkeséggel tekint a völgyekre;

S míg más gyáva madár -- itt sövényen cseveg,

Ott, eledelt lesvén, mocsár felett leveg,

Vagy odvak s barlangok homályának örül, --

Õ szabadon kering s vígad a nap körül.

Légyen, hogy a rossznak gyõz gonosz hatalma,

S a jámbor-igaznak ritkán van oltalma;

Légyen, hogy jótettét itt bér nem követi,

Sõt gyakran a világ bûn gyanánt bünteti;

S hogy jövendõjét is a sír túlsó partja

Sûrû ködbe rejti, s elfedezve tartja:

Van isten! van! s látja mindent-látó szeme,

Mint tûr, miként szenved, s mely bért vesz érdeme!

Él a magasságban a jók kegyes atyja,

Ki bánatos lelkét megvígasztalhatja!

Él õ! ki jutalmát bõven megadhatja,

S hitét, bizodalmát nem csalatkoztatja!

S van itt is bírája, van itélõ-széki,

Mely még igazságot szolgáltathat néki.

Eljöhet majd egykor az itélet napja,

S bosszút állhat Klió bátor és bölcs papja:

Ki, látván az álnok bûnös diadalmát,

S felfogván a jámbor elhagyott oltalmát,

Míg amannak átkot s szégyent mond fejére,

A hív szenvedõnek új fényt hoz nevére, --

Hogy áldás (erkölcse földi végsõ bére)

S dicsõség kövesse nyúgalma helyére!

(1820-as évek)




Várna és Mohács

Kisfaludi -- Hímfihez

(1808.)

Legszebb indulatink tudós gerjesztõje,

Hazám dicsõ fia, kedves éneklõje!

Te, ki nemes lelked vonszó erejével

S érzékeny nagy szíved szelíd erkölcsével

Szívemet már akkor magadévá tetted,

Mikor elméd szárnyát alig emelhetted;

Te, ki rég kikelvén Márs vérmezejére,

Királyod személye s ügye védelmére,

S ezernyi bajt, veszélyt, inséget, fogságot

Tûrvén, míg elnyernéd a zöld olajágot,

(Melyet majd, vitézi pályádnak díjában,

Örömmel áldoznál hazád templomában),

Kettõs koszorúval jövél meg végtére

Édes eleidnek kies lakhelyére, --

Hol most, a szent béke csendes kebelében

Pihenvén, érdemid jutalma fejében,

Ámor s Hymen ritka szép szövetségében

Mint kis isten úgy élsz Lízád hív ölében; --

Te! ki, fel-felhatván Apolló halmára,

S tekintvén Európa változó sorsára,

Sírva nézsz -- Majd Mohács térjére s Várnára,

Majd kétes jövendõnk dörgõ homályára,

S egyeztetvén lantod Kéri bús lantjával,

Szívünket szaggatod szíved fájdalmával,

Míg, fõbb célra intvén a költõi karnak,

Új fényt, új csillagot mutatsz a magyarnak;

Sándor! Ossziánom boldog örökösse!

Jövel, hogy barátod veled közölhesse,

Amit e vad idõk zavaros folytában

Múzsája súgallott egy titkos órában.

Jer, halljad bús hangját kesergõ lantjának,

S vedd e kis zálogát hív barátságának!



Elsõ Ulászló Szegeden

"Romulidae Cannas, ego Varnam claae notavi!"

JANUS PANNONIUS

(CESINGE JÁNOS, pécsi püspök)

Hajlott már a király a többség szavára,

S kárt, veszélyt hozandó bal kívánságára.

Elnémul Hunyadi, s enged utoljára.

Nincs, ki szólni merne népe közjavára!

Látván ezt egy öreg, ki hû tanácsával

Sok jót tett már sokszor az egész hazával[*],

Feláll; s nem birhatván szíve fájdalmával,

Ily panaszra fakad, így beszél urával[**].

Nemzetem nagylelkû fiatal vezére!

László! hová sietsz sorsod ellenére?

Mit ügyelsz, mit ügyelsz mások intésére,

Frigytörést javallók csalfa beszédére?

Helyt adsz-e hát azok vak buzgóságának,

S nem hihetsz híveid józan tanácsának?

Inkább engedsz azok vétkes szándékának,

Mint az ész, igazság, s becsület szavának?

S te! merész jövevény, népem gyûlésében!

Mit akarsz? mir sürgetsz uradnak képében?

Új tüzet? sínlõdõ hazám vidékében?

Harcot? a békesség istene nevében?

A hittel pecsételt alkut felbontatod?

S amit mi fogadtunk, te megmásoltatod?...

Ki vagy te? hogy ezt ma szabadnak mondhatod,

S itt e szörnyûséget nyilván ajánlhatod?

Halandó! ne játsszál alkotód nevével!

Nem csalod meg õtet semmi kelepcével...

Távozz, tudományod gonosz értelmével,

Ne rongáld szívünket szíved rút mérgével!

Király! ha felültél e nép kormányára,

Vigyázz nagy tisztednek felséges céljára;

S hogy juthasson hajód ohajtott partjára,

Ne hajts az ily Szíren csábító szavára.

Hogyhogy? kételkedel? ámító szájának

Veszélyes hangzási megbájolhatnának?

Úgy viselnéd gondját országod javának?

Önként, s magad lennél oka romlásának?

Ha nyúgalmat kíván megfáradt nemzetünk,

S ily sok szélvész után végre kiköthetünk;

Ha veszteglést javall hitünk s becsületünk,

S borostyánunk alatt bátran pihenhetünk:

Mely ok, mely vak ösztön indíthat bennünket,

Oly megátalkodva keresni vesztünket?

Miért nem kíméled jó hírünk s nevünket?

Mit szerencsélteted újra fegyverünket?

De nyerd el bár hatát a hadi kockának

S vess vakot nagy Morád gõgös hatalmának:

Mit felelsz életed örök bírájának,

Megvetvén mennykövét méltó haragjának?

Hiába!... Nemzetem koronás vezére,

Hová, hová rohansz sorsod ellenére?

Állj meg! Ha egy király nem néz tett hitére,

Százezrek halála s gyalázat a bére.

[*] Lásd Callimachus Fülöpnek 3. könyvét: De Rebus a Vladislao

Polonorum atque Hungarorum Rege gestis -- (Schwandtner, Script.

Rer. Hung. Tyrnavie, 1765.)

[**] "Religisio veluti furore percitus" -- úgymond a most nevezett

hiteles történetíró, egy ilyen jeles emberrõl emlékezvén, s annak

más alkalmatossággal a tanácsban mondott szavait elõhozván.

(Igaz-e vajon! hogy az ilyenféle jegyzések és citálók már ma

szükségtelenek?).


Déli György látása

A mohácsi ütközet elõtt.

`Tunc etiam fatis aperit Cassandra futuris

Ora, dei iussu non unquam credita Teucris.

VIRGILIUS`

Éj vala, s szinte már egyre járt az óra,

Midõn, jövendõnket vevén gondolóra,

S mély magánosságom setét rejtekében

Bágyadva tünõdvén szívem keservében,

Egyszerre hajlékom önként megrendülni

Érzem, és szokatlan új fénybe merülni, --

Melynek alig terjed elsõ víg súgárja,

(Magától megnyílván az ajtómnak zárja),

Már a jó kenetek illatinak árja

Az egész levegõt hirtelen eljárja.

Míg elálmélkodva magamban vizsgálom,

Valóság-e mindez, vagy pedig csak álom?

Íme! mintegy újra fel kezdvén serkenni,

Egy isteni szûzet látok megjelenni.

Belép, reám tekint, s ágyam ellenében

Megáll; arany lantot tartván bal kezében.

Égi származását egész ábrázatja,

Termete, ruhája, s járása mutatja.

Tündöklik a fején csillagos pártája,

Líliom- s rózsaszínt halad két arcája.

Fennkölt homlokának emeli felségét

S szebbíti képének ragyogó szépségét

Rengõ hajfürtinek lebegõ homálya,

Mely nyakát s vállait körülfolydogálja.

De mély fájdalom ül szeme kék egében,

S gyötrõ gond fellegzik bús tekéntetében;

S szomorúan lendül lantjának szózatja --

Melynek majd húrjain hókezét nyugtatja,

Majd szívet olvasztó lassú mély hangjával

Jelenti, mint szenved, s küszködik magával!

Így áll, így tünõdik; s valamint a nyári

Felkelõ hold, melynek gyönyörû súgári

Az éj homályából néha kitisztulnak,

Néha még setétebb felhõkbe borulnak,

Most bizodalomra s reményre derülni,

Most újra gondokban látszik elmerülni.

Többször megjelent már e mennyei szépség,

De szebbnek s ily búsnak sohasem láttam még.

Mily különös fény ez, melyet ma szemlélek?

S mi keserít téged, imádandó lélek?...

Míg így teprenkedem, felém kezd indulni,

S csendes méltósággal elõmbe járulni.

"Fogd lantodat, (így szól, kegyesebb arcával,

Ajkamat illetvén jobbja két ujjával);

Fogd lantodat, költõ, s énekelj!... Ezt várja

Hunnia több igaz, több jeles polgárja,

Ki, ha szent ügyetek védõit elnézi,

Könyvezõ szemeit terád is intézi.

Jer magánosságod gyászos éjjelébõl,

Ébredj bús szívednek néma gyötrelmébõl;

S látván, hogy népednek új sírgödröt ásnak,

Vess véget e hosszú bûnös hallgatásnak!

Tekints a multakra, nézz a jövendõre,

S intsd hazád andalgó fiait elõre!"

Nem érti a magyar, intsenek bár néki

Népe Sajó körül koválygó árnyéki!

"Érti! sõt érzi majd minden józan elme,

Mit jelent éneked panaszos értelme.

Tudja még sok magyar, s emlékezik róla,

E múzsa már hányszor mely igazat szóla;

Tudja, mint bûnhõdik még ma is érette

Sok kevély, hogy szavát akkor megvetette.

De tenéked erre ne légyen ma gondod.

Elég, hogy amit látsz, példázva kimondod;

Elég, hogy megfelelsz felvállalt tisztednek --

S szemlélvén romlását árva nemzetednek,

Míglen ki nem törlik az élõk sorából,

Híven serkentgeted halálos álmából.

Ez tiszted; ez a te fõbb kötelességed.

Teljesítsd!... A többi ne gyötörjön téged."

Mit használhat, vajjon, egy jámbor intése?

Egy bús szív keserve, panasza, nyögése?

Mit használt Trójának Priamus leánya,

S annak Apollótól vett mély tudománya?

Vethetett-e véget népe vakságának,

S akadályt Atrída gyõzõ hatalmának?

Bár nyilván megmondá vesztét hazájának,

Nem használt -- sem annak, sem önnön magának!

Hiába volt minden panasza, nyögése,

Hiába kérelme, tanácsa, s intése!...

"A látó, ha terhét felvette vállára,

Viselje mindvégig, s ne nézzen magára.

S minthogy sem tetszése változást nem tehet,

Sem kára, vagy haszna, kérdésbe nem mehet:

Imádván titkait az ég szándékának,

Tûrje nehéz súlyát a kemény igának;

S zabolázván saját hajlandóságának

Ösztönét, engedjen istene szavának!

Amit a jövendõ kétes fellegében,

Amit a végveszély borongó jelében

Irtózva lát, szíve kínos gyötrelmében --

Mondja ki serkentõ gyászos énekében!

S bár nem hihet néki, bár nem ügyel rája

Az örökké-vakok dõzsölõ víg nyája:

Ne szünjék mindaddig igazmondó szája,

Míg porban nem hever Ilion bástyája!"

Ó! ha már az égnek úgy hozza végzése,

Hogy bételjesedjék bal jövendölése;

Ha már, az istenek kemény igazsága

Úgy akarván, ledõl atyjának országa;

S egynek vétke miatt egész birodalma,

Népe, háza, kincse, régi fõ hatalma

Örökre kipusztul:... Mely isten oltalma

Védi meg õt? s mi lesz hûsége jutalma?

Mi lesz tudománya s engedelme bére?

Ah! idegen, kevély, dölfös úr kezére,

S kínos rabságra kell jutnia végtére,

Míg messze külföldön kiontatik vére!...

Ezt nyerte hûsége s állhatatossága;

Ez volt az istenek kemény igazsága!

"A nagy mennybéliek a véges elmének

Bölcs tetszések szerént szûk határt vetének;

S amit e mély titok örök szent homálya

Elfedez, azt ember hiába vizsgálja.

De bár eszét ebben az ég megkötötte,

Amit tudnia kell, nem titok elõtte.

Látván itt a világ múlandó hivságát,

S álomként enyészõ tündér boldogságát,

Ismérje tulajdon léte méltóságát; --

S remélvén jobb része halhatatlanságát,

Mennyei honjának egykori polgárja

Kész bérit e földön ne kérje, ne várja.

Munkálkodjék híven kiszabott körében,

Járjon el, mint illik, mindenha tisztében,

S higgye, hogy végéhez érvén a pályának,

Jutalmát veendi kitûrt sok bajának.

Boldog! ha, küszködvén a balszerencsével,

S bú, gond, bánat, kétség emésztõ mérgével,

Útja veszélyeit bátran kiállotta,

S jó harcot harcolván, hitét megtartotta!

Boldog! ha, nagy tárgya serény ûzésében,

Bízván erõs szívvel annak segédében,

Aki, mint hívei szeretõ hív atyja,

Kegyelmét a jóktól meg nem tagadhatja,

Belsõ szebb ösztönét mindenha követte,

S mindazon jót, melyet tehetett, megtette!

S ha, számot adván ott az élet urának,

Miképpen felelt meg ittléte céljának,

Nincs oly üres levél napjai könyvében,

Melyet bé nem töltött annak idejében!"

Így szólván, arcája hajnalszínre derül.

De látván, hogy elmém új gondokba merül,

Míg én beszédének fontolom értelmét,

Imígy engeszteli lelkem mély gyötrelmét:

"Ama szûz, kit imént felhozál például,

Hûségének mit nyert, kérded, jutalmául;

Mit nyert õ, hogy népe buzgó feddõje lett,

Ha rabságot s halált szenvednie kellett?

Nehéz, és veszélyes, a látó pályája,

S nem lehet rózsával hintve nyoszolyája:

De, ha késõbben kél reménye pálmája,

Annál szebben fénylik érdemkoronája! --

Nem aggódván soha tulajdon javáról,

S tettei múlandó külsõ jutalmáról;

Legfõbb díszét abban találván éltének,

Ha gyümölcsét látja sok szenvedésének;

S nem lelhetvén nyugtát bánatos lelkének,

Ha nem használhatott szerette népének:

Mi jót, mely örömet hoznának õnéki

Most az ál szerencse minden ajándéki?

Vagy (ha már kéntelen, hogy a napot lássa!)

Lehet-e még nagyobb, szörnyûbb kárvallása,

Mint édes honjának tüzes leomlása,

S népének, házának végsõ pusztulása?...

Engedvén a szükség kemény törvényének,

Elfojtja fájdalmát epedõ szívének;

S térdet fejet hajtván az ég tetszésének,

Megfelel mindvégig kötelességének.

Elég, hogy, bétöltvén istene hagyásit,

S nagy lélekkel tûrvén a balsors csapásit,

Általadja nevét a fõbb dicsõségnek --

Ama nem halandó fõbb s szebb dicsõségnek,

Melynek a jobb elmék szent tüzétõl égnek!

Ledõlt rég, s porrá lett, Ílion bástyája,

S búra, gyászra került a gyõzõk hazája:

Tiszta fényben ragyog Priamus árvája,

S minden hív látónak még ma is példája!

Van még ma is bére jeles érdemének,

S minden érzékeny szív áldozik nevének;

S valamíg e világ új zavarba nem dõl,

Jó híre ki nem vész az emberi nembõl!"

Szólnék: de borongó csendes ábrázatja

Háborít; s õ szavát tovább így folytatja:

"Ne felelj, ne kérdezz! Közelít az óra;

Közelít (vedd, látó! vedd ezt fontolóra!)

Közelít hazádnak végsõ veszedelme...

Hacsak a nagy isten különös kegyelme...

Énekelj!" -- Ezt mondván, elfordula tõlem,

S mint egy rövid álom, eltünék elõlem.

Kínos kötelesség!... Egek, mit szemlélek?

Mit tüntetsz elõmbe, késértõ bús lélek?

Nem jobb-e, hallgatnom, ha már nem remélek,

S nékem is a sírba leszállanom vélek?!


Majthényi Barta keserve

A mohácsi veszedelem után; fogságban.

`"Sírván sírt éjjel, és az õ könnyhullatási

az õ arcáin; nincs, aki vígasztalja

õtet..."

Jerem. Siralm.

(KÁLDI)`

Éjfél után van. Nyúgodalomra ment,

S hallgat körûlem minden. Elérkezett

A szenvedõk órája, s némult

Nyelvemet új panaszokra kíszti.

A nedves õsznek fergeteges szele

Mérgét kizúgván, csendes az éjtszaka.

De vastag árnyékkal fogódik

Most is az égnek egész tanyája.

Ah! nem ragyogtok, mennyei víg tüzek!

Nem láthatom szép fényeteket... Te sem

Tetszél fel, ó hold! a ki máskor

Bánatimon könyörülni szoktál.

Ám légyen. Égnek csillagi! hív tanúk!

Fájdalmaim biztossi! maradjatok...

Ébredj te, lelkemnek világa!

Tengere habjaiban vezéreld

E szívet. -- Érzem gerjedezõ tüzét;

Égig, s szokatlan lánggal emelkedik.

Látom, hazám! látom halálos

Ködbe borult szomorú vidékid.

Hajh! melly ijesztõ, melly iszonyú setét

Felhõk lebegnek tér mezeid felett!

Mely néma csendesség! minémû

Rettenetes komor éj s homály ez!

Ily hallgatás, ily béke uralkodik,

Ó ember! a sír, a temetõk között...

Nyúgodni látszik kedvesed; de

Férgek emésztenek a porában!

Várhatd Teremtõd életadó szavát,

Míg e világ majd újra zavarba dõl.

Hiába késért árva szíved;

Hasztalanul hiteget reményed.

Kedves hazám! fel fogsz-e te még (s mikor?)

Serkenni? s hol van támadatod jele?

Serkenj fel immár; verd el, ó én

Nemzetem, e veszedelmes álmot!

Vesd egybe, s lássad hajdani nagy neved,

Elmúlt szerencséd, s mostani létedet.

Egek, minémû változat! mely

Becstelen és lenyomó különbség!

Ó, kit bizonnyal lenni hisz és imád

Minden magyar szív, nemzetem egy Ura!

Ki hajdan õtet, régi szûkült

Honja határaiból kihozván,

Oly sok temérdek baj s veszedelmeken,

Oly számos ország, s annyi sok ellene

Fegyverkezett nép tartományin,

Annyi hegyek s vizeken keresztül,

E szép, ez áldott földre vezéreléd;

Itt, századoktól fogva, szünetlenül

Ügyében eggy Oltalmazója

S gondviselõ kegyes Atyja lévén,

Híven megõrzéd mind ez idõkorig;

S hazánknak oly sok fergetegek között

Majd számtalanszor már utolsó

Süllyedezésre került hajóját

Mindenha biztos partra kijuttatád,

S bár veszni tért, elveszni nem engedéd:

Hogy érdemeltük, bûneinkért

Ostorozó kezed ily csapásit?

Hogyhogy jöhettünk ennyire most? Miért,

Ah! mért vonád meg régi kegyelmedet?

S nem fogsz-e rajtunk, ó atyáink

Istene! már könyörülni többé?

Hajdan hatalmas nemzetek asszonya!

Európa fényes dísze, magyar haza!

Nép! annyi híres bajnok-ember

Törzsökös anyja! hová jutottál?

Hajh, kárhozattal teljes irígy dagály

Mindent lerontó vad dühe! Hajh, pokol-

Fajzotta gyûlölség örök bút

S kínt okozó keserû gyümölcse!

De jaj! hová, bús elme! hová ragadsz?

Térj vissza, gyászos múzsa! ne háborogj.

Szüntesd keserves könyved árját;

S a komor éjt futamodni látván,

Nézd a jövõ nap hajnali csillagát, --

Nem, nem teszem még én le reményemet.

Feltámadt Árpád népe! Bízzunk

A magyarok kegyes istenében.

JEGYZÉS:

Majthényi Barna (vagy Bertalan) utóbb kiszabadult, és szerencsésen

visszatérvén hazájába, I. Ferdinánd királynak pártjára állott; úgymint

akitõl népének és honjának jobb sorsát, új feléledését, s jövendõbéli

közboldogságát bizonyosabban várhatta, remélhette, mintsem Zápolyától

és annak felekezetétõl.




A magyar költõ idegen messze földön

POÉTAI ELMÉLKEDÉSEK

`Di me tuentur: Dis pietas mea

Et Musa cordi est.

HORATIUS`

I. rész

Elsõ ének

`Amat nemus, et fugit urbes.`

Eltávozott a tél háborgó szelével,

Északra költözvén havával, jegével.

Megjött a víg tavasz a lágy zefirkével,

S Flóra gyermekinek tarka seregével,

Maradj már, te hívság várasi pompája,

Fényes balgatagság gyûlölt rabigája!

Maradj már, tettetés csalárd oskolája,

S ezernyi rút vétek számtalan példája!

Jer, Múzsa! jer velem a szabad mezõre,

Siessünk a tiszta csendes levegõre,

S új menedékhelyet keresvén elõre,

Verjünk távúl innen szállást jövendõre --

Távúl e zárt falak kerítõ sorától,

E zajos szûk utcák gõzitõl, porától;

Távúl a kevélység durva dagályától,

S irígység, álnokság gonosz játékától!

Ím, eljött a tavasz szokott víg kedvével,

Mindent új életre hoz lehelletével,

S minden bút enyhítvén bájos erejével,

Biztat már minket is édes reményével.

Jer azért, jer velem a szabad mezõre,

Menjünk az óhajtott tiszta levegõre;

S biztos menedéket választván elõre,

Verjünk ama tájon szállást jövendõre,

Hol egykor egy szép völgy virágos öblében,

A természet újult öröm-ünnepében,

Legédesb óráim boldog érzésében

Üdvözlém a tavaszt kedvesem ölében!

Ott a jámbor élet s józan ész hazája,

Ott az áldott béke s víg öröm tanyája;

Ott könnyebbül a szív terhes nyavalyája,

Ott derül az elme komor éjtszakája.


Második ének

`Hoc erat in votis.`

Itt, az ártatlanság s békesség ölében,

Itt, e kies tájnak zöldellõ körében,

E patakos völgynek virágzó kertében,

E vén diófának árnyékos tövében,

Itt telepedjünk meg, itt légyen lakásunk. --

Ide vont már régen titkos vágyódásunk;

S ha sorsunk engedi, hogy több bút ne lássunk,

Itt érje határát hosszas bujdosásunk.

Adj, Szerencse, másnak kincset, gazdagságot,

Hírt, nevet, hatalmat, fényes uraságot;

Adj néki minden jót, minden boldogságot:

Nékem -- csendes békét, s e magánosságot!


Harmadik ének

Ím, leszállt a hajnal rózsa-kocsijából;

Kivetkezett a föld éjjeli gyászából;

Ébred a természet mély nyúgodalmából,

S véle minden állat felserken álmából.

Hallom már a berek szárnyas lantosait,

S hegy, völgy, mezõ több más vídám lakosait

Küldi már a nap is arany súgárait,

S elveri lassanként a köd árnyékait.

Mint egy deli bajnok, újult víg erõben

Járja szokott útját, s ragyog a tetõben, --

Örömöt gerjesztvén minden itt-élõben,

S reményt énbennem is bánatos nézõben;

Reményt, s bizodalmat! hogy már valahára

Lenéz a kegyes ég könyveim árjára...

S feltünvén nékem is szebb napom súgára,

Új fényt hoz éjjelem setét homályára.

Érzem -- bár elmémet felleges borúlat

Fedi még, s lelkemben a béke nem múlat,

Érzem, hogy szívemben enyhül az indúlat;

S már szemem kevesebb bús cseppeket húllat.


Negyedik ének

Minden napok, órák, új örömet hoznak:

Kert, rét, berek, hegy, völgy új színre változnak;

Fák, füvek, virágok versent illatoznak;

Zengnek a madárkák, s vígan játszadoznak;

S míglen itt az egyik, párját az erdõben

Hallván, utána nyög, s csattog az ernyõben,

Felrepül a másik amott a mezõben,

S égnek emelkedve zeng a levegõben --

Szíves hálát adván a nagy alkotónak,

S leckét, intõ példát nékem halandónak:

Imádjam hatalmát az ottfennlakónak,

Mint kútfejét minden nagynak, szépnek, jónak!

Hordozzam békével felvállalt igámat,

Folytassam víg kedvvel kiszabott pályámat,

S szolgálván innen is népemet, hazámat,

Várjam, míg nyúgalom kövesse munkámat!

Felderül nékem is majd még valahára,

S nem biztat hiában remény súgára; --

Higgyem, hogy közel már pályám véghatára,

S nem vész el tûrésem, fáradságom ára.

Nyúgodjék hûlt hamvam akár e megyében,

Akár más idegen messze föld keblében:

Élni fog jó nevem feleim szívében,

Élni polgárimnak emlékezetében.

Voltak, s lehetnek még idõnek jártával,

Kik, a természetnek szebb ajándékával

S a kedvezõ sorsnak több adományával

Birván, több jót tettek, s tesznek a hazával:

De kik, a mostoha csalárd szerencsének

Ellenére, tovább egyre küszködnének,

S érte jobb lélekkel többet eltûrnének --

Nincsenek, nem voltak, s nem is lehetnének!

És ím, elmém egén oszlik a borúlat;

Elhagyta szívemet a komor indúlat;

Lelkemben óhajtott csendes béke múlat;

S ha nedves még szemem -- nem bús cseppet húllat.


Ötödik ének

Ó ti! kik fájdalmim tanúi valátok,

S valamint azokban híven osztozátok,

Most búm enyhülését örömmel halljátok,

Ti nemesebb szívû kevés jó barátok!

Jertek a természet hív anya-keblébe --

Hol minden mosolyg már a nézõ szemébe,

S mindenütt új csudák terjedvén elébe,

Mindenfelõl "Isten! Isten!" zeng fülébe.

Itt a jámbor élet s józan ész hazája,

Itt az áldott béke s víg öröm tanyája;

Itt könnyebbül a szív terhes nyavalyája,

Itt derül az elme komor éjtszakája.


II. rész

Elsõ ének

`Mollia, Pegasides, vestro date serta poetae!

PROPERTIUS`

Te, kit a kegyes ég, atyai kedvében,

Már földi pályámnak elsõ kezdetében

Vezérül az élet setét ösvényében,

S társul adott mind jó, mind balszerencsében;

Ki, hogy a fõbb célra kalauzom lettél,

S e nehéz, e kemény, szûk útba vezettél,

Mivel félretérni soha nem engedtél,

Nevemnek népemnél oly jó hírt szerzettél,

Melyet (úgy ígéri lelkem bizodalma!)

Sem az álnok ajak s gonosz nyelv rágalma,

Sem a képmutatók otromba szidalma,

Sem vad üldözõmnek el nem ront hatalma;

Hagyd el, Múzsa, hagyd el e magánosságot,

Eredj, lásd még egyszer a magyar világot.

Szedj elõbb egynéhány külföldi virágot,

Zöldellõ borostyánt, s gyenge mirtus-ágot,

S köss velem koszorút barátim számára:

Egyet, melyet (szívem örök fájdalmára!)

Nem tehetvén többé tisztes homlokára,

Áldozatul vihess Dávidom sírjára;

S egyet olyant, hogy azt Elíza kedvesse

Örömmel fogadván fejére tehesse,

S mint hazánk még élõ legjobb énekesse,

Mindenek láttára bátran viselhesse.

Fogd még ezt a szépen zöldellõ kis ágot,

S ezt a nem múlandó gyönyörû virágot.

Tiszteld az asszonyi tiszta barátságot,

S változni nem tudó szent hajlandóságot. -- --

Indulj: vedd utadat napkelet tájának;

S hív biztosa lévén híved szándékának,

Keresd fel határit ama szép hazának --

Árpád dicsõ népe boldog országának!

S elérkezvén oda, hol Komárom vára

Büszkén emelkedve néz a két Dunára,

Szállj haladék nélkül Virt kies dombjára,

S borulj le barátom gyepesült halmára.


Második ének

Idegen messze föld csendes vidékérõl,

Barátod mostani menedékhelyérõl,

Jövök, hogy sírodnál szíve keservérõl

Zengvén, tanú legyek örök hívségérõl. -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

"Tudván igaz szíved s szelíd emberséged,

Tisztelt, becsült mindég minden jámbor téged;

S paizs gyanánt lévén neved, dicsõséged,

Az irígy -- elnémult, s nem árthatott néked.

Kedves régi társam boldogult árnyéka!

Imhol társad végsõ szíves ajándéka...

Maradjon áldásban szent porod hajléka,

Dicsekedjék azzal Virt egész tájéka.

Míg a magyar nemzet az élõk számában

Lészen, s helyet foglal a népek sorában;

Míg szent koronája szabad birtokában,

(A pánnonok s dákok hajdani honjában),

Le nem mond egészlen fõbb örökségérõl,

(Hasonlíthatatlan szépségû nyelvérõl!) --

Nem feledkezik el múzsád érdemérõl,

S szíveket ébresztõ sok bölcs intésérõl."


Harmadik ének

Halottam elhagyván, keresd az élõket,

Hív Múzsa! s ezek közt a jeles költõket;

S szólítván egyenként és köszöntvén õket,

Óhajts mindnyájoknak boldogabb idõket!

Emlékeztess kit-kit saját érdemére,

S munkálkodása fõbb céljára, végére,

Mondd: hogy csak hazájok javára, díszére,

S az igaz látónak nézvén nagy tisztére,

Folytassák víg kedvvel nehéz pályájokat --

Ûzzék gyors erõvel feltett szándékjokat;

S nem hagyván csüggedni szent bizodalmokat,

Higgyék, hogy elérik méltó jutalmokat.

Lássák, mint kél máris Hunnia kertében

Új életre minden, a tavasz jöttében;

S mikép gyönyörködik szavok zengésében,

Valakinek ép vér buzog még erében!

Hallják, mint neveznek már itt is bennünket,

Mikép magasztalják dicsõ szép nyelvünket,

S majd lanthoz mérsékelt szíves énekünket,

Majd párosan zengõ szabadabb versünket;

Mikép ismérkednek a magyar elmével,

Mikép annak minden jobb szüleményével,

S mind régibb íróink fényes érdemével,

mind élõ társaink új gyõzedelmével.[*]

Így, kijutván egyszer a szõke Sajnáig,

Elhat nevök híre Herkul oszlopáig,

Onnét nagy Washington s Bolivár honjáig,

S tovább az Új-Világ végsõ határáig!


Negyedik ének

`Qui monet, ut facias, quod iam facis, ille monendo

Laudat, et hortatu comprobat acta suo.

OVIDIUS`

De már siess, Múzsám, s járj utad végére;

Siess a Bakonynak nyúgoti szélére.

Térj ama nagy költõ kies lakhelyére,

S örömöt, szerelmet lehellõ körére,

Ki, mint rég királyát fegyverrel s vérével,

Úgy ma Minervának szentelt életével

Nemzetét szolgálván, -- míg bölcs énekével

S mindent lelkesítõ lantja zengésével

Ott a hegyet völgyet érezni tanitja,

S a mult idõk legszebb csudáit újítja,

Mind saját nagy nevét halhatatlanítja,

Mind népe jobb részét egyre boldogítja.

Szállj meg ott, s lásd, mint él hazánk édenében,

Imádva szeretett hölgye hív ölében; --

S szent magánossága csendes rejtekében

Lelvén, köszöntsed így barátja nevében:

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Régi nagy magyarok jeles unokája,

Igaz jó polgárok tündöklõ példája,

Árpád fiainak tüzes Petrárkája,

Néped hív bárdusa, dicsõ poétája!

Kit, mint rég Orfeust Rhodope vidéki,

(Hol fák, folyók, kövek hódoltanak néki),

Bámulva hallgatnak Balaton mellyéki,

S büszkélkedve néznek Sümeg szép tájéki;

Te, ki a természet anyai keblében,

E rengeteg erdõk nyájas környékében,

Fellelt boldogságod teljes érzésében

Le-ledõlsz egy vén tölgy árnyékos tövében,

S úgy nézed a világ háborgó tengerét,

Úgy a föld szédelgõ számos rab-emberét,

(Ki, vélt fõ javának nem tehetvén szerét,

Átkozva késéri Fortúna szekerét);

Míg, nem birván szíved megindult árjával

S elméd gerjedezõ szent tüze lángjával,

S bajra kelvén Laura hív imádójával,

Vagy Morven királya dicsõ nagy fiával,

Úgy énekelsz Lízád számtalan ékérõl,

S két egyezõ jó szív öröm-életérõl,

S majd más hív szeretõk bús történetérõl,

Majd nemzeted régi vitéz erkölcsérõl;

Ó te, kinek lantod bájoló hangjára,

Mint hajdan Ámfion alkotó szavára

Majd Trója, majd Théba, világ csudájára --

Úgy kél ma Szalának már több fellegvára,

Hol híres õsitek puszta kõhajléki,

(Néhai nagyságok gyászos omladéki),

Mint Szelma s Balklúta mohos dõledéki,

Még imént csak róka s baglyok menedéki,

Újra felépülvén múzsád énekében,

Égig emelkednek dicsõség fényében,

S valamíg a Duna s Tisza környékében

Magyar lesz, fenn-lesznek emlékezetében:

Üdvöz légy, bajnokok igaz nemes vére!...

Élj! s énekelj gyakran néped örömére!

Terjeszd neved hírét a világ szélére,

S légy hazád, nemzeted öröklõ díszére!

Míg itt más, hirdetvén saját kábaságát,

Más érdemetlennek imádja hivságát,

Vagy, követvén szíve rossz hajlandóságát,

Másnak kisebbségén építi nagyságát;

Míglen ott Bellóna, húsz békés országot

Felkevervén, s tûzbe hozván félvilágot,

Az ó törvény helyett új kemény rabságot

Készít, s köz háborút, köz nyomorúságot;

Míg amott a vad Márs, lerakván fegyverét,

Nyugtatja harcra-kész száz meg száz ezerét,

S itélvén a népek s királyok nagy perét,

Másnak osztja mások országát, emberét:

Zengj te a bölcseség szelíd érdemérõl,

Zengj a fõbb dicsõség igaz ösvényérõl,

A béke s szabadság arany idejérõl,

S e két legnagyobb kincs bátor védelmérõl!

Dicsérd Minervának áldott olajágát;

Mutasd a halandók földi boldogságát;

Terjeszd a józan ész mennyei világát;

Oszlasd embertársad lelki mély vakságát,

Ki, a bölcs természet egyenes útjáról

Eltérvén, s lemondván ezer kész javáról,

Alig emlékezik régi mivoltáról,

Léte s származása fõ méltóságáról;

S míg itt -- majd hitéért buzgó vak hevében

Öl, dúl, éget, pusztít hazája keblében,

Majd az emberiség s szabadság nevében

Ontja társa vérét bosszúja dühében,

Amott, nehéz láncok csüggvén a nyakáról,

Gondolkodni sem mer emberi jussáról,

S vagy átkozódva szól nyomorgatójáról,

Vagy kérkedve járma mély gyalázatjáról!

Nem tekintvén a múlt setétebb idõket,

Nézd a mái napot, s a mostan élõket:

Háborogva töltvén oly sok esztendõket,

Annyi szélvész után -- hol találod õket?

Az ész s tapasztalás partra vezették-e?

Vagy már bölcsebbekké s jobbakká tették-e?

Vajjon, valahára már elhihették-e,

S nem kételkedhetvén szivekbe vették-e,

Mennyi kárt, bajt, veszélyt elmellõzhetnének,

Ha látván özönét társaik vérének

S rettenetes halmát mindnyájok vétkének,

A törvény s igazság útjára térnének?

Vagy van-e még, vajjon! ki ma sem láthatja,

Hogy a népek sorsát isten igazgatja?

Õ! ki mindegyiket földig alázhatja,

S mint a kertész a fát, tõbõl kivághatja?...

Zengj, zengj a bölcsesség szelíd érdemérõl

Zengj a fõbb dicsõség igaz ösvényérõl,

A béke s szabadság arany idejérõl,

S e két legnagyobb kincs bátor védelmérõl!


Ötödik ének

`Mox etiam pectus praeceptis formet amicis!

HORATIUS`

Viseld, ó hív látó! felvett szent igádat,

Folytasd víg erõvel ragyogó pályádat,

S halhatatlanítván nemzeti hárfádat,

Emeld énekeddel népedet, hazádat!

Támogasd ígéddel az elcsüggedt elmét;

Derítgesd andalgóbb társadnak értelmét;

Indítsd fel mellyében tisztább gerjedelmét,

Az igaznak, jónak, s szépnek hû szerelmét.

Helyheztesse díszét szelíd emberségben,

Érdemét közhasznú munkás tehetségben,

Erejét, oltalmát szoros egyezségben,

De fõ bizodalmát s reményét az égben --

Az égben! Mert ügyét nem vak sors forgatja,

Tud, lát, s intéz mindent a Mindenek Atyja!

Kinek intõ szavát ha híven hallgatja,

Áldását, kegyelmét bizonnyal várhatja.

Bár minden jó tettét itt bér nem követi,

(Mert legszebb jutalmát magában lelheti!)

Rosszat szülnek mindég rossz cselekedeti,

S a bûn a büntetést el nem kerülheti.

Szívében viselvén istene félelmét,

Követvén a törvény egyenes értelmét,

Tisztelvén, becsülvén koronás fejdelmét,

S nem kérvén, nem várván senkinek kegyelmét,

Tartsa fenn nemzeti szép tulajdonságát,

Szabad természete saját méltóságát,

Veszélyre nem hajtó tüzes bátorságát,

Bajnoki nagy lelkét, igaz magyarságát!

De tudván fõ tárgyát polgári létének,

S része, tagja lévén hazája népének,

Feleljen meg szentül szentséges tisztének,

S könnyebbítse súlyát társa köz terhének.

Érezze, mely szégyen s gyalázat, azt vélni,

Hogy szabad más baját henyélve szemlélni,

Az egész kárával csak magának élni,

S minden érdem nélkül -- jutalmat remélni!

(A buta kevélység ily csúf találmánya

Bûn s fertelem! ezt õ tudni se kívánja.

Erkölcs, emberiség, s te, mennynek leánya,

Szent igazság! te légy nagy szíve bálványa.)

Viseld azért, viseld felvállalt igádat,

Folytasd erõs szívvel kiszabott pályádat,

Szolgáld szünet nélkül népedet, hazádat,

S higgyed, hogy illõ bér követi munkádat.

Ébreszd a nagyra-nõtt fiatal lelkeket,

S jobb agyagból formált érzékeny szíveket;

Éleszd, neveld, intézd nyíló reményeket,

S jóra, szépre vágyó tûz-gerjedelmeket.

Mutasd a múlt idõk fényes tûkörében,

Régi bajnokitok tisztelt erkölcsében,

Mint élnek mindenkor nevek jó hírében,

Feleik s hazájok emlékezetében,

Midazok, akiket Apolló szavára

Klíó, szép tetteik méltó jutalmára

S késõbb unokáik intõ példájára,

Felírt a dicsõség örök táblájára:

Míg számtalan mások, kik rég kevélykedtek,

S éltekben érdemmel nevet nem szerzettek,

Mióta márványok alá letétettek,

Olyanok, mint akik soha nem születtek!

Vesd el a jó magot annak idejében,

Ültess, munkálkodjál Hunnia kertében,

Gyomláld a maszlagot termékeny földében,

S bízzál -- a magyarok kegyes istenében!

Nem csalhatván belsõ szentebb érzeményed,

Teljes bizodalom légyen fõ törvényed.

Egykor, egy tavasszal kikél veteményed,

S szép gyümölcsöt hozand virágzó reményed.

Eljövend víg napja majd az aratásnak;

S polgárid, bõségét látván az áldásnak,

Csudálkozva nézik, s mutatják egymásnak,

S buzgó hálát adnak a serény munkásnak, --

Ki bár nyúgoszik már ciprusa tövében,

S elvette jutalmát saját erkölcsében,

Él még! s él örökké mindazok szívében,

Valakik becsülni tudják érdemében.


Hatodik ének

`Aut illis flamma, aut imber subducet honores,

Annorum aut ictu pondera victa ruent:

At non ingenio quaesitum nomen ab aevo

Excidet; ingenio stat sine morte decus.

PROPERTIUS`

Nagy, s megmérhetetlen az elme hatalma:

Minden erõt legyõz ereje s oltalma;

S bár néha lassúnak látszik diadalma,

Nincs határ, melyen túl nem jut birodalma.

Ím! napok, esztendõk, századok elmúlnak;

Égbe-ható magas hegyek lelapúlnak;

Dús, fényes várasok hamvokba borúlnak;

Nemzetek országok kivesznek, pusztúlnak:

Amit egy nagy lélek, szebb alkotmányában,

Bízván a jók viszont-hajlandóságában

S azonegy fõ tárgyra törõ szándékában,

Áldozatul letesz Pallás templomában,

Fennmarad! s nem enged az idõ fogának,

Sem tûz erejének, sem vizek árjának,

Sem az ál cimborák dühös haragjának,

Sem a világ-gyõzõk kevély hatalmának.

Így õ -- míg a földnek csudált erõsei

Eltünnek, mint az éj komor fellegei,

S lehullván kimúlnak számtalan népei,

Mint õsszel erdõkben a fák levelei, --

Egyre nevekedvén titkos erejében,

Mint csillag úgy ragyog honja bús egében;

S ha nem világíthat annak vidékében,

Száz messze tartományt részesít fényében.

Mély gyászba merültek Hella víg határi;

Tudatlan vad népnek szágódnak dandári

Ott, hol rég Phoebusnak állottak oltári,

S Péánt énekeltek Athéna polgári.

Dölfös úr parancsol, mint gyáva rabjának,

A vitéz s bölcs atyák korcs unokájának,

Ki, nyögve hurcolván terhét az igának,

Titokban siratja balsorsát honjának.

De Homér, de Pindar -- teljes épségében

Virágzik elméje felséges mivében,

S lerontott, legázolt hazája helyében

Hazát lel a világ minden szegletében;

S hirdetvén mindenütt nemzete nagyságát,

Ritka bölcseségét, jeles méltóságát,

Erõszak-útáló nemes bátorságát,

S életénél drágább arany szabadságát,

Inti maradékit a balszerencsében; --

Míg talán, az idõk változó mentében,

Új tüzet lobbantván egy-két jobb elmében,

Kész segédül lehet népe szükségében.

Kárthágó, tengerek asszonya, királya,

Hová lett? hol kincse, s vérengzõ dagálya?

Hol Trója? hol Tírus?... Örök éj homálya

Rejtvén, az utazó helyét sem találja!

Leesvén nagysága magas tetejérõl,

Így tünt el sok más nép a földnek színérõl;

De hallgat a múzsa hírérõl, nevérõl,

S nem tesz bizonyságot nemzeti létérõl.

Ím! a régi világ kevély fõvárossa

Csúffá lett; rabláncon nyög mái lakossa,

S falát a bús Tibris szégyenkedve mossa:

Él, oktat, int Máró, s Tibur nagy lantossa;

Int ezek s több mások szelíd bölcsesége,

S gyönyörködtet szavok mennyei szépsége,

S míg tengelyén forog a föld kereksége,

El nem borul soha nevek dicsõsége.

Európa most támadt északi csudája,

A vitézek s bárdok ama fõ példája,

Akinek hogy újra megzendült hárfája,

Egyszerre felkele sírjából hazája;

S akinek jajszavát hallván énekembõl,

Könyvet látsz folyni már itt is minden szembõl,

Valamíg a világ új zavarba nem dõl,

E nagy bárd ki nem hal az emberi nembõl.

Úgy van! A büszkeség márvány-oszlopai,

A gõgös hatalom tornyos hajlékai

S egekbe felnyúló roppant kõhalmai --

Veszendõk! s maholnap szelek játékai;

A legdicsõbb király fejdelmi pálcája

Eltörik, s porba hull arany koronája:

Nem árt az elmének sem halál kaszája,

Sem régiség foga s emésztõ rozsdája!

Fenn, fenn van õ mindég egész épségében

Idõknek fogytáig tartó szép mivében,

Ragyogván tulajdon fényes érdemében,

S élvén, uralkodván a jóknak szívében,

S dicsõítvén nevét szerelme tárgyának,

Erkölcsét hazája több hû bajnokának,

S nagy lelkét múzsája bölcs pártfogójának --

Például a késõbb századok fiának!


Utolsó ének

`Asperitatis et invidiae corrector et irae...

...................orientia tempora notis

Instruat exemplis!

HORATIUS`

Ily nagy és szent erõ teljes birtokában

Hazád bölcseinek ragyogván sorában,

S e végtelen szélvész setét homályában

Egyre világítván társadnak útjában,

Bátorítsd, vezéreld vágyása céljához; --

Éleszd bizodalmát a népek urához;

Erõsítsd szerelmét dicsõ szép honjához,

S honja minden igaz, minden jó fiához.

Szolgáljon most ennek, egész erejével,

Eszével, karjával, s egyéb értékével.

Amit kiki tehet, tegye kész elmével,

S ha mit érte szenved -- viselje békével!

Lágyítgasd a durva hideg keménységet,

Irtogasd a gonosz kaján irígységet,

Az oktalan, gyáva, buta kevélységet,

S ezek rút fajzatját, a vad gyûlölséget --

Mely már századoktól népedet zaklatja,

S erejét fogyasztván addig sanyargatja,

Míg önnönmagából végre kiforgatja,

S utolsó veszélyre, romlásra juttatja:

Hacsak a nagy isten atyai kegyelme

Nem segít! ha minden jobb s tehetõsb elme,

S ha kivált a nemzet saját köz értelme

Nem teszi, hogy szünjék e mirígy fertelme!

Zengd, ajánld magasztald a szent egyezséget,

Az egymáshoz vonszó s hajlandó készséget,

Férfiakhoz illõ nyílt egyenességet,

S csélcsapság-útáló rokon szívességet. --

Égbõl-vett nagy tiszted hív gyakorlásában,

Bízván az igazság gyõzõ hatalmában,

S mind feleid sok szép tulajdonságában,

Mind saját szándékod tiszta jóságában,

Idézz minden magyart Sajó vidékére,

Hol özönnel omlott õseitek vére; --

Vezesd onnan Várna s Mohács mezejére,

Hol örök gyász borult hazátok egére!

Mutatván ott helyét Lajos táborának

S még ma is torlatlan szörnyû halálának,

S éreztetvén okát honja sok bajának,

(Kútfejét számtalan keserves kárának!)

Kösd e hármas leckét ott újra szívére!...

S oszlopot emelvén népe sírhelyére,

Lángoló betûkkel vágd fel a kövére,

Mi a gyûlölködés, visszálkodás bére!

Mond: (mert ezt eléggé sohasem hallhatja!)

Hogy a népek sorsát isten igazgatja --

Aki mind bûnökért megadóztathatja,

Mind tõlök a veszélyt messze háríthatja;

Õ! ki mindnyájokat elõre serkenti,

S halálos álmokból gyakran felrettenti,

De, ha bús végzésit egyszer kijelenti,

A vakmerõ kevélyt többé meg nem menti!

Ott, hol a vak ösztön már a józan észen

S minden jobb szándékon gyõzedelmet vészen;

Ott, hol az ég átka lévén az egészen,

Egy rész a másikon erõszakot tészen;

Ott, hol már fejektõl a tagok megválnak,

S vad kények követve -- jobbágy a királynak,

Nagyok a törvénynek bátran ellentállnak,

S hazájok kárával magoknak használnak;

Ott, hol az érdemnek büntetés az ára;

Hol a hatalmasok, ég s föld bosszújára,

Az álnok rablelket a jók jutalmára,

A jámbort a rossznak juttatják sorsára;

S nevetvén hagyásit az élõ istennek,

A megnyílt örvénytõl vissza nem rettennek,

S az igazság útján egyaránt nem mennek, --

Vétkesek mindnyájan, s veszni kell mindennek!

Nem aggódván azért senki rossz kedvével,

(Sem az irígy lelkek ingerkedésével,

Sem a képmutatók garázda nyelvével,

Sem más patvarkodók s cimborák dühével),

Útáltasd, gyûlöltesd a rút feslettséget,

A dagályt, hivságot, kába délcegséget,

Dicsõítsd, magasztald a szép egyezséget,

Nyájas bizodalmat, szíves emberséget!

Építs dõlt falain hazád templomának;

Vess gátot a vétkek fertelmes árjának,

Akadályt az idõ sietõ szárnyának

S mindent-megemésztõ kegyetlen fogának.

Zengj, énekelj gyakran néped örömére;

Fáradozz, munkálkodj javára, díszére;

Siess, siess bátran pályádnak végére,

S légy a magyar bárdok példája, vezére!

Nem múlandók a te kezed alkotmányi,

Koszorúra méltók elméd találmányi:

Melyekért míg téged Helikon leányi

Szebbel tisztelnének, -- ezt küldi Batsányi;

Ama külföldeken bujdosó barátod,

Kinek szíve régen s örökre sajátod,

S kiért most -- jól tudván, hogy többé nem látod,

Néha sohajtásod az égre bocsátod!

*

Így szólván, hív Múzsa! helyheztesd fejére

Zöldelõ koszorúd; -- s végy búcsút végtére.

De, tekintvén szíve megújult sebére,

Vígasztald! s mondd még ezt engesztelésére:

Mérsékeld fájdalmát bánatos lelkednek;

Töröld le cseppjeit nedvesült szemednek.

Vídulj! majd nyakára borulsz még hívednek

Ott -- hol az igazak többé nem szenvednek!

Ott, az örök béke csendes kebelében,

Ama jámbor lelkek áldott seregében,

Kik, földi pályájok ezer veszélyében

Meg nem tántorodván tárgyok ûzésében,

Bõ jutalmat nyertek fáradozásokkal,

S most együtt örülnek sok más hû bajnokkal,

Míg tudós munkájuk s jeles példájokkal

Még ma is jót tesznek egész hazájokkal.

Úgy van. Ott, hol Zrínyi, dicsõ nagyatyjával,

Gyöngyösi Keménnyel s Murány asszonyával,

Hol Faludi s Ányos, több jó bajtársával,

Orczi Telekivel, s lelki barátjával,

Nyert diadalmokon együtt örvendeznek, --

S minthogy feleikrõl ott sem feledkeznek,

Sõt követõikrõl gyakran értekeznek,

Téged, kedves Hímfi! vígadva neveznek;

Ott egykor majd egymást újra meglátjátok!...

S valamint õk áldva néznek ma tirátok,

Úgy majd ti -- kiszolgált szerelmes hazátok

Jobb fiait ott is áldani fogjátok;

Boldogok mindketten! itt, a jók szívében

S neveteknek élvén emlékezetében;

Ott, örvendvén azok szent egyezségében

S imádott hölgyetek égõ szerelmében.


[*] Lásd: Mercure étranger. Nr. Paris, 1813.


-=-