Bornemisza Péter összes költeménye

(1535-1586)

TARTALOM

CANTIO OPTIMA

ÉNEKECSKE GYERMEKEK RENGETÉSÉRE, KIT BORNEMISZA PÉTER SZERZETT

SZULOK ANNA, BALASSI JÁNOSNÉ NÕVÉRE

AZ TEREMTÉSRÕL

AZ ÍTÉLETRÕL

AZ KONKOLYOS BÚZA PÉLDÁZATJÁNAK MAGYARÁZATJÁBÓL

ISTEN VÁROSÁRÓL, AZ MENNYORSZÁGRÓL VALÓ ÉNEK

-----------------------------------------------------------------------

CANTIO OPTIMA

Nóta: `Mindönök meghallják, és jól megtanulják ...`

Siralmas énnéköm tetûled megváltom,

Áldott Magyarország, tõled eltávoznom;

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Az Fölföldet bírják az kevély nímötök,

Szerémségöt bírják az fene törökök.

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engömet kergetnek az kevély némötök,

Engöm környülvettek az pogán törökök.

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engöm eluntattak az magyari urak,

Kiízték közõlök az egy igaz Istent.

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Legyön Isten hozzád, áldott Magyarország,

Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság.

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában,

Bornemisza Pétör az õ víg kedvében,

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

CANTIO SZENT JÁNOS LÁTÁSÁRÓL

Panaszolkodunk most országunknak ily nagy pusztaságán,

És bosszonkodunk marháinknak mi nagy sok kárvallásán,

De nem bánkódunk az mennyországnak ily nagy pusztaságán.

Én azért szólok drága voltárul magas mennyországnak,

Kibõl megértjük, hogy károk esék az ollyaténoknak,

Kik eltívesztik az mennyországot, bánkódnia fognak.

Tanúságunkra nékünk az Isten bizonságul írja

Szent János által, mikor lélekben õt elragadnája,

Bizonnyal néki Szentlélek Isten szép dolgot mutata.

Rendben Szent János ezképpen írja az egyik könyvében,

Egy angyal úgymond el-felvén engem egy nagy magas hegyre,

Mutata nékem egy szép szent várost, az Istennek lelkit.

Városnak módját szépen megírja, mely Istentûl vagyon,

Nagy fínességes drága kövekhez hasonlatos vala,

Mint egy tündöklõ jáspiskû volna, igaz olyan vala.

Sok ékességgel ezeket írja: nagy hosszúnak mondja,

Tizenkétezer futásni földön volna hosszasága,

Az magasságát és szélességét egyenlõnek mondja.

Angyal megmíré, szent János látá, egy arany mértékkel,

Az magassága száznegyvennégy sing emberi mértékkel,

Szélességét es mikor megmíré, egyenlõnek lelé.

Bizonnyal írja az szép városnak tizenkét kûfalát,

De az városnak mint szép jáspisból mondja az rakását,

Drágalátosbnak szép sárarannál mondja az városát.

Sokféle kûvel és mind drágával rakták az kûfalat,

Jáspisnak mondja elsõ kûfalat, másikat Saphirus,

Az harmadikat Kalcedoniusnak, negyedik Smargellus.

Továbbá mondja, hogy az ötödik volna az szép Sardelix,

És az hatodik Sandinus volna, heted Krisoletus,

Nyolcad Topasus, kilenced Barrelus, tized Crisopagus.

És tizenegyed, mondja, hogy volna fûnes Hyacintus,

Tizenkettõdik, mondja, hogy volna drága Ametistus,

Tizenkét falat illyennek mondja Istennek angyala.

Mondja, hogy volna az szép városnak tizenkét kapuja,

De minden kaput egy drágakûbõl kifaragtak volna,

Város utcája mind tiszta kristály, tiszta arany volna.

Igen fûnesnek és világosnak õ az várost mondja,

Ott az városban sem nap, sem az hold nem szükséges volna,

Mert az Úristen benne lakozik nagy világos volna.

Víznek szépségét szent János írja hogy ott látott volna,

Az szép folyóvíz miként a kristál, úgyan fénlik vala,

Isten székibõl város utcáján nagy szépen foly vala.

Szép fák valának ott mindenfelõl az folyóvíz mellett,

Minden holnapban tizenkét élõ fák teremnek vala,

Fa levelei igen hasznosak az betegeseknek.

Mikor szent János ezeket látá, nagy szózatot halla,

Hogy az Úristen õ hûveivel immár együtt volna,

Nagy uraságok az szép városban mind fejenként volna.

Nem leszen úgymond nékiek immár semmi nyavalyájok,

Nem lesz fájdalmok, keserûségek és nagy ohajtások,

Nem lesz nékiek semmi sírások, semmi jajgatások.

Szent János ismég szózatot halla, Krisztus Jézus szóla:

Írd meg te János minden népeknek, atyám is akarja,

Az ki szomjúhozik, jûjön énhozzám, elég lészen innia.

Én az híveknek szerzém az várost, az melyet te láttál,

Együtt lakozom én híveimmel, az én szent atyámnál,

Én nagy jó vagyok és igaz vagyok, nem lakozom gonosszal.

Az kik én szómat meg nem fogadják, nagy károkat vallnak,

Látod amaz tót, mely rakva tûzvel, bizon abban halnak,

Nem jûnek idö az gonosz népek, mint az gonosz ebek.

Az hütetlenek és fertelmesek nagy távul menjenek,

És az átkozók és az gyilkosok, kik embert elvesztenek,

Undok, fertelmes parázna népek nagy távol essenek.

Az ki meg akar bûnnel rakodni, ámbátor rakodjék,

Az ki fertelmes akar lennie, ám fertelmeskedjék,

Mint megengedtem, most még elvárom egy igen kevéssé.

Bódog az ember, az ki fogadja az én intésemet,

Szabad lesz annak az szép városban mindenkor béjûni,

Szabad lesz annak az élõfának gyümölcsében enni.

De majdan immár én víget vetek az rosszas világnak,

Majd meglátjátok az tüzes tóban miképpen béhullnak,

Gonosz népeket majd meglátjátok miképen ott járnak.

Hallotok majdan nagy sok jajgatást, nagy sok átkozódást,

Nem veszem pápát, nem viszem császárt, sem nem veszem királt,

Az ki gonosz volt, mindennek osztom igazán egyaránt.

Én híveimmel nagy bódogságban dücsõségben lakom,

Minden marhámat, minden kincsemet nékiek ajánlom,

Az én Szent Atyámmal, az Szent Lélekvel mindent nékik adok.

Én országomat minden embernek egyaránt szerzettem,

Akár rác legyen, akár tót legyen, akár cigán legyen,

Csak ki engemet igen szeressen és igen tiszteljen.

Én is ezt adom azért tanácsul mindenféle népnek,

Hogy az Úristent igen szeressük és igen tiszteljük,

Az szép városban nagy uraságra mind fejenként menjünk.

Ám meghallátok, az gonoszokat ebeknek nevezi,

Az nagy Istennek, kik õ igéjét nam akarják venni,

Ám meghallátok, hogy nem akarják városban bocsátni.

Hiszem az urak hogy bémennének ha bébocsátnáják,

De mint az lopók, az drága hüttûl igen távol vadnak,

Ollyakrul szólok, kik éjjel-nappal ördögnek szolgálnak.

Mondá az Krisztus, hogy az fertelmes nem mehet bé oda,

Jobb volna azért, hogy még idõre minden rá gondolna,

Jámborságára, tisztaságára, Isten mondására.

Minden rendeknek, úrnak, szegínnek való az mennyország,

Jó kedvvel adja az Krisztus Jézus, ki mindenért váltság,

Csakhogy meglássuk, hogy távul légyen gonosz fajtalanság.

Az ördög köztünk mind éjjel-nappal erõssen forgódik,

Hogy mit kaphatna, õ mindenkor azon egyekeznek,

Azért meglássuk, felfegyverkedjünk, néki ne engedjünk.

Testi fegyverrel nem gyõzhetjük, de lélekvel gyõzzük,

Mind éjjel-nappal Isten kapuját erõssen zörgessük,

Hogy bémehessünk az szép városban, azon igyekezzünk.

Ezeket szerzék Husztnak várában, Bornemisza Péter,

Mikor látnája, hogy csak az testre gondolna sok ember,

Istenért kéri, hogy mennyországra minden igyekezzék.

ÉNEKECSKE GYERMEKEK RENGETÉSÉRE, KIT BORNEMISZA PÉTER SZERZETT

SZULOK ANNA, BALASSI JÁNOSNÉ NÕVÉRE

Nótája: `Mennyi sokat szól ...`

Szenteltessék Uram az te szent neved,

Dícsérjenek a csecsszopók tégedet,

Adjad Uram õnékik Szent Lelkedet,

Szent fiaddal esmerjenek tégedet.

Úr vagy, szent, bölcs, jó, irgalmas atyjok vagy,

Az kicsinnek gondjaviselõje vagy,

Sõt mindennek életõje csak te vagy,

Kérlek azért, ez kicsinkét el ne hadd.

Lám ez világ még ingyen soha nem volt,

Mikor néked errõl szép tanácsod volt,

Embert az te tisztességedre valót,

Teremtettél dicsõségedre valót.

Ó, mely szépen ékesítéd Ádámot,

Az te színed-képed ám kitetszék ott,

Az emberben gyönyörködél akkor ott,

Néki adád édes paradicsomot.

Keveset lõn Ádám az édes kertbe,

Mert az kígyó megcsalá elméjébe,

Azért esék szegény ördög kezébe,

Éva szûlé fiát keserûségbe.

Áldott legyen Uram az te szent neved,

Hogy akkoron nem hagyád szegényeket,

Szent fiadat mert nékiek ígéréd,

Kivel õket megelevenítetted.

Nagy csudálatosságom vagyon arra,

Hogy a kígyó felmásza almafára,

Az Úr Krisztust feszíték keresztfára,

Ezekképpen Ádám helyére állna.

No azért ti minnyájan kis gyermecskék,

Ne féljetek, de Istent dícsérjétek,

Szent fiáért mert irgalmas tinéktek,

Az keresztség errõl bizonyság néktek.

Alusson el õ Szent Lelke tégedet,

Világosítsa meg az te elmédet,

Vigasztalja mindenkoron szívedet,

És neveljen tisztességre tégedet.

AZ TEREMTÉSRÕL

Mikor Isten e világot teremté,

Mindenekkel szépen ékesíté,

Paradicsomot benne helyhezteté,

Az élõ fát közepette ûlteté.

Isten bölcsen Ádámot teremté,

Évát társúl nékie jelenté,

Paradicsomban õket el-bévivé,

Mind az kettõt ott õ megfenyegeté.

Csak kevés ideig ott lehetének,

Mert ördögnek szavának hívének,

Az almában mindketten evének,

Paradicsomból kiûzettetének.

Haragjában Istennek õk esének,

Ebron hegyén sokáig élének,

Nagy nyavalyát õk ott szenvedének,

Végre ugyanott temettetének.

Isten a sok bûnt el nem szenvedheté,

Ez világra nagy haragját veté,

Az Istentül Noé ezt megérté,

Ottan hamar bárkáját készíté.

Az nagy záporessõ elkezdetteték,

Negyven napig éjjel-nappal esék,

Öt holnapig az víz nevekedék,

Mindennemû állat megöleték.

Veté szemeit Isten az bárkára,

A szél vivé be Árméniában;

Bízá magát Noé az galambra,

Ott szálla ki oztán a szárazra.

Tõn áldozatot Noé az Istennek,

Hogy véget tõn az nagy vízözönnek,

Felfogadá akkor az embernek,

Jegyet ada az örök békességnek.

Emlékezék akkor Isten Noéról,

Véle öszve három fiairól,

Ez világnak nagy pusztaságáról,

Megáldaték az szaporodásról.

Mindenfelé ottan eloszlának,

Sok népekké õk szaporodának,

Babilonba egy tornyot rakának,

Az sok nyelvek akkor változának.

Ábrahámot akkor Isten választá,

Syriából ottan kiindítá,

Kanaán földét néki megmutatá,

Ezzel õtet akkoron bíztatá.

Beindula Mambrénak völgyébe,

Három angyalnak mene eleiben,

Befogadá õ nagy örömébe,

Izsákot ígéré Sárának méhébe.

Sára asszony mosolodék azon,

Megfogonék magzat vénségében,

Megfeddeték hitetlenségében,

Megtagadá õ nagy félelmében.

Isten hitetlenségejért haragvék,

Ábrahámnak egy titok mondaték,

Hogy az öt várost Isten elvesztené,

Csak az egy jámbor õ megmentenéjé.

Tüzes essõ nagy szálla õ reájok,

Síllyedének mind az öt városok,

Maradának Lóttal két leányok,

Só-bálvánnyá változék az anyjok.

Gerárisba Ábrahám búdosék,

Az királyhoz Sára beviteték,

Az királytul ajándékoztaték,

Ottan hamar Izsák születteték.

Lõn nagy vígasság ott az Ábrahámnak,

Véle öszve az Sára asszonnak;

Az Izmáel társa lõn Izsáknak,

Az lõn oka az elválasztásnak.

Ott Ábrahám ám meghitelteték,

Hogy az földen békével lakoznék,

Bersabénak az hely nevezteték,

Egy nagy mély kút ott néki adaték.

Rajta Ábrahám megtelepedék,

Az Úristen néki megjelenék,

Hogy egy hegyre Izsák vitettetnék,

És õ néki megáldoztattatnék.

Igen hamar Ábrahám felkele,

És fiával Izsákkal készûle,

Az Istenért kit õ nem kímélle,

De nem hagyák õtet megölnie.

Ábrahámnak Isten megjelenék,

És õ néki mennybõl megesküvék,

Hogy õ magva megsokasodnéjék,

És sok nemzet ezbe megáldatnék.

Rövid idõn Sára megbetegedék,

Ez világból hamar elkimúlék,

Az Effrontul egy mezõ véteték

Kiben õtet nagy sírva temeték.

Igen megkeseredék az Ábrahám,

Az Sárának hirtelen halálán,

Úgy bánkodik mint jó atyjafián,

Syriának mind teljes határán.

Nagy hitre készeríté õ szolgáját,

Elhozatá fiának mátkáját,

Az Bathuelnek az õ szép leányát,

Hogy ki miá elhagyja bánatját.

Izsák atyját házasságra inté,

Az Keturát ottan megszereté,

Gyász ruháját ottan õ elveté,

Feleségül magának kéreté.

Sok ideig nem uralkodhaték,

Hat szép fia asszontul születék,

Rövid idõn világból kimúlék,

Sára mellé õ eltemetteték.

Izsák Istenhöz felfohászkodék,

Hogy õ néki magzat adattatnék,

Az Istentõl Izsák megáldaték,

Ézsau s Jákob egyszersmind születék.

Isten mind az kettõt felnevelé,

És Ézsauot igen meggyûlölé,

Hogy áldomást igen sem kedvelé,

Egy tál lencsén Jákobnak engedé.

Nagy drágaság közöttek törtínék,

Az Úristen Izsáknak jelenék,

Egyiptusban hogy ne igyekeznék,

Kanaánnak földében lakoznék.

Csak hamar Ézsau megcsalatkozék,

Hogy atyjátul vadászni küldeték,

Jákob az anyjátul tanyíttaték,

Ézsau helyett atyjátul áldaték.

Rövid idõn Ézsau hogy megjuta,

Azt megérté, hogy Jákob megcsalta,

Nagy sírástul magát nem tarthatja,

Syriába Jákob el-béfuta.

Vígan megyen Jákob az bátyjához,

Sok ideig lát õ jószágához,

Bízik vala egy szép leányához,

Mert alkolmas õ házasságához.

Csalárdsága törtínék Jákobnak,

Mert tanácsa ez lõn az Lábánnak,

Noha szeme fájna az leánnak,

De az lenne jutalma Jákobnak.

Ezen Jákob reggel csudálkozék,

Az ipára Lábánra haragvék,

Hogy Rákheltül õ eltávoztatnék,

De idõvel az is néki adaték.

De mikoron Jákob gondolkodnék,

Húsz esztendõt hogy ipával laknék,

Feleségével ketten ágy végezék,

Hogy õ véle haza igyekeznék.

Oly igen megharagvék az atyjok,

Fegyverével készûle utánnok;

Mint egy hétig búdosék utánnok,

Ám megtetszett nagy távol szállások.

Megjelenék az Isten Lábánnak,

Hogy semmiben ne vétene Jákobnak,

Mind hányja marháját fiának,

Mert ellopta istenit házának.

Igen bízik Jákób õ magában,

Mert bûntelen ezféle lopásban,

Búcsút vének egymástul haragban,

Lábán tére Mesopotámiában.

Nagyon megyen Jákób õ földében,

Hogy az atyját érhetné lelkében;

Az Ézsaunak esék az fülében,

Négyszáz lóval mene eleiben.

Jákob látá, erõssen bánkódék,

Távol földen eleiben esék,

Ajándékkal tûle tisztelteték,

És mindketten egymást megköveték.

Nem sok idõn Izsák fekünni esék,

Ez világból hamar el-kimúlék,

Az õ testét fiai felvevék,

Ebron hegyén nagy sírva temeték.

Onnat Ézsau hamar elbúcsúzék,

Az Úristen Jákobnak jelenék,

Hogy Bétheltül õ el ne távoznék,

Kanaánnak földén õ lakoznék.

Sok jószága vala az Jákóbnak,

Melyet oszta tizenegy fiának;

Az Józsefnek, kissebbik fiának,

Keresi kedvét mint önnönmagának.

Törtínék jó kedve az ifjúnak,

Álmot beszél atyjafiainak;

Kellemetes atyjának, Jákobnak,

De gyûlölség az õ bátyjainak.

Rövid idõn õk elbúcsúzának;

Az mezõre mikoron jutának,

Tizen öszve tanácsot tartának,

Hogy Józsefnek fejére járnának.

Izráel szóla kisebbik fiának,

Vinne énnîk az õ bátyjainak;

Örömest engede atyja mondásának,

De nem tudja, hogy fejére járnak.

József mene Sikhemnek völgyében,

Az bátyjai vannak gyûlölségbe,

Indulának Dotaim völgyébe;

József akkor méne eleikbe.

Egyszersmind reá támadának;

Ruben szóla atyjafiainak,

Ne légyetek oka halálának,

Mert mindnyájan mondnak gyolkosoknak.

Semmit József köztök nem bízhaték,

Bátyjaitul ottan megfogaték,

Ruhájátul is megfosztaték

És kötözve egy kútba vetteték.

Velek vala Judás az szerzésben,

Bátyjaihoz esék könyörgésbe:

Ne legyetek oly nagy keménységbe,

Adjátok õt Egyiptus földében.

Csak húsz pénzen õtet ott eladták,

Judás szavát ezben megfogadák,

Izmaeliták Egyiptusban hozák,

És az király komornikjának adák.

Ruháját Józsefnek megszaggaták,

Kecskének vérében bemárták.

Azt jelenték, õ magát nem látték,

Csak ruháját ez módon találták.

Jákob fiának ruháját látá,

Keservesen kis fiát siratá,

Gyász ruháját ottan megszabatá,

És õ magát halnia bocsátá.

József Egyiptusban felviteték,

Az Istentül megoltalmaztaték,

Király után tanácsban véteték,

Nagy hatalom õ néki adaték.

Sok idõ ezben nem tölt vala,

Õ bátyjai hozzá mentek vala,

De bátyjai nem esmerik vala,

Végre magát megmondotta vala.

Titkos tanácsa József Faraónak,

Mind õ tészen választ az országnak,

Kedvekbe lõn az fõfõ uraknak,

Nagy segítség az nyomorúltaknak.

József atyját Egyiptusba viteté,

Bátyjaival mind nemessé tevé,

Jessen földét nékiek jelenté,

Míg élének békével élteté.

József után négyszáz esztendeig,

Mint az tenger fövenye szaporodék.

Az Moyses köztök hogy születék,

Vízbõl vévén udvarban nevelék.

Moysesnek általa inditá,

Az pusztában õt sokáig tartá,

Onnét õket Kanaánra hozá,

Ezek közzûl Krisztust nekünk adá.

Dícsértessék minden jó tétejért,

Az Úristen az õ szent fiaért,

Ez világnak õ megtartásaért,

De leginkább az örök életért.

AZ ÍTÉLETRÕL

AZ KONKOLYOS BÚZA PÉLDÁZATJÁNAK MAGYARÁZATJÁBÓL

Ad notam: `Mikor Isten ez világot teremté ...`

Hallgasshatsza ember ez igéket,

Úristenrõl híven szerzetteket,

Szent írásból bölcsen kiszedteket,

És versekben béhelyheztetteket.

Okossággal ez versek tanyítnak,

Úristennek nagy dolgáról szólnak,

Embereket az bûnbõl kihívnak,

Lelki jókra, életre indítnak.

Magyarázzák ez versek mondását,

Úristennek evangéliomát,

Hasonlatos példában szólását,

Példájának adják tanúságát.

Oh mely nagy jó értelmeket adnak,

Azért versek sok jóra oktatnak,

Mennyországra jó útat mutatnak,

Úristenhöz mennyben igazgatnak.

`Evangelium Matthaei cap. XIII.`

Ám beírták Evangéliomban,

Mert Úristen az õ országában,

Hasonlatos õ titkos dolgában,

Egy emberhöz ki él ez világban.

Mely embernek vala széles háza,

Nagy udvara és sok jó szolgája,

Nagy hatalma és nagy urasága,

Õ házában sok tiszta buzája.

Az õ földe mezõje nagy vala,

Mezõ földét megszántotta vala,

Tiszta búzát õ bévetett vala,

Hogy felnõne tisztán várja vala.

Ezt ellenség hogy meglátta vala,

Õ házából kit kiûzött vala,

És immáran búdosásban vala,

Feljül belé konkolt hintett vala.

Tiszta búza hogy felnevekedék,

Az konkoly is véle nevekedék,

Búza között konkoly megjelenék,

Ezt uroknak szolgák megjelenték.

Az nagy urat szolgák azon kérék,

Hogy búzából konkolt kiszednéjék,

Hogy az konkoly ott meg ne érnéjék,

Búza tisztán felnevekednéjék.

De az nagy úr mondá: ne szedjétek,

Mert ne talám ti nagy kárt tennétek,

Minden konkolt ha most kiszednétek,

Az búzát is véle kinyûnétek.

Oltalom alatt búzát õrizteté,

Hogy megérék, õ ezt mívelteté,

Az szolgákkal sarlót õ vitete,

Mind az kettõt földre lemeteté.

Rútját, szépét hogy learattatá,

Az tarlóból szérõre hordatá,

Megcsépleté és megválasztatá,

Az búzáját házába hordatá.

Az konkolyát az úr kihányatá,

Az polyváját verembe tolyatá,

Szalmáját is mind reá hányatá,

Sebes tûzzel õtet felgyújtatá.

Ellenségit az úr megfogatá,

Konkoly hintõt tûzbe hagyíttatá,

Az nagy tûznek közepiben hagyíttatá,

Az sok gazt is mind reá hányatá.

Tiszteletes lelki nagy jószága,

Ez példának ímez tanúsága,

Mert az ember, Isten önnön maga,

Kinek széles háza és udvara.

Háza néki mennyeknek országa,

Mind az szentek, angyalok szolgája,

Nagy hatalma és nagy urasága,

Mert mindennek ura és bírája.

Oh mely széles az õ szántófölde,

Mert ez világ mind õ mezõfölde,

Hegye, völgye, erdõje, mezõje,

Hol mi benne, mind õ öröksége.

`De Creatione Adae.`

Nagy jó búzát földében bévete,

Mert az embert nagy tisztán teremté,

Az fejével ég felé emelé,

Hogy felnézne az égre úgy szerzé.

Okossággal nagyon ékesíté,

Õ képével lelkét ám megjedzé,

Testi, lelki jókkal megnemesíté,

Paradicsomnak kertibe helyheté.

`Creatio Evae.`

Reá esvén az álom lefekvék,

Ádám atyánk ott elszenderedék,

Az Ádámból Éva teremteték,

Társúl néki Istentül szerzeték.

Az Istenre hogy õk tekintének,

Kitül sok jót és életet vöttek,

Megesmerék és térdre essének,

Hálát adván néki köszönének.

Dícséretet hogy õk Úrnak tõnek,

Ilyen törvént felségétül võnek:

Az egy fáról csak õk ne ennének,

Egyéb fáról mindenrõl ennének.

Ott a kertben lennének, élnének,

Minden jókval õk gyönyörködnének,

Ott mindenek nékikengednének,

Míglen Úrnak õk is engednének.

Mennyországban õk bévitetének,

Az törvénnek ha õk engednének,

Ha peniglen ellene tennének,

Az halálra számkivettetnének.

Isten hogy ott az törvént kiadá,

Mind az kettõt nagyon ott megáldá,

Igazságnak állapatján hagyá,

Õ kimenvén õket ott marasztá.

Nagy jó búzát Isten földben vete,

Hogy az lelket az testben teremté,

Igazságnak útán elereszté,

Hogy felnõne, lelki jókra inté.

Veszett ördög ám nem messze vala,

Mert az kertben ott búdosik vala,

Kit Úristen el-kiûdzett vala,

Mennyországból számkivetett vala.

Megérté ezt ördög és megtudá,

Mert az embert mennye hogy meglátá,

Hogy helyében ûlne, megbúsulá,

Irigységbõl embert megsarkalá.

De láss csudát, magát ábráztatá

Kígyó képében és Évát szólítá,

Tiltott fának almáját mutatá,

Hogy benne ennék õtet ott kínálá.

Éva látván az almát kéváná,

Leszakasztá szájában béfalá,

Ám megevé, Ádámnak is ada,

Ú is vevé, ottan megharapá.

Veszedelmes konkolyt így béhinte,

Az ellenség hogy bûnt béereszte,

Embereknek lelkét megdöglelte,

Hogy az törvént vélek megszegette.

Megszûnék az eredett igazság,

Elerede az bûn, az hamisság,

Megharagvék Isten az bizonság,

Megbünteté mint adá igazság.

Tehát emberet mint orvot kiveté,

Megátkozá, kertbõl kiûzeté,

Engedetlenségért számkiveté,

Nagy rabságra és munkára veté.

Vétkezettek kívül bujdosának,

Szomjúságra, éhségre jutának,

Az nem szokott dologhoz fogának,

Sok nyavalyát magokra hozának.

Vétkekõl jóllehet lakolának,

Mert nagy penitentiát tartának,

De az béeresztett gonoszságnak,

Õ zsoldjai mi reánk szállának.

Mint a sebet hogy tõvel bévarrják,

Reá kötött írrel meggyógyítják,

De az helyét mégis látni hagyják,

Erõtlenségét rajta ott marasztják.

Csak ketten még emberek valának.

Csak két fiat, melyeket hozának,

Az két fiok megháborodának,

Gyolkosságot közöttek láttanak.

Reánk nagy sok nyavalyát hozának,

Mert hogy õk is megsokasólának,

Nemzetségre el-kiáradának,

Az bûnök is vélek áradának.

Ez világ most teljes gonoszsággal,

De az mellett isteni jószággal,

Mint szántóföld teljes sok búzával,

És az között ismég sok konkolylyal.

Az Úristen aratásra várja,

Mind gonoszát, jovát élni hagyja,

Mind konkolyát, búzáját fenn hagyja,

És sarlóval mind learattatja.

Te értsed most az sarlón a halált,

Avagy penig Istennek haragját,

Ki embernek javát mind gonoszát,

Learatja konkolyát, búzáját.

Oh mely nagy jó embernek halálról

Emlékezni, néki fájdalmáról,

És megszûnni az gonoszságokról,

E világnak nagy sok zsibságáról!

Reá jövõ õ nagy kínjairól,

Jól gondoljon az õ romlásáról,

Az léleknek elszakadásáról,

Messze földre elbujdosásáról.

Esméretlen viselõ kalauszról,

Hon letészen az önnön hátáról,

Jól gondoljon az õ gazdájáról,

Hogy mint tartja azt õ szállásáról.

Mely felé az lélek vitettetik,

Ha fenn avagy alatt helyheztetik,

Ha bûnökért õ elkárhoztatik,

Avagy hitért megbódogultatik.

Csak látjuk most testünk hova teszik,

Mert ha meghal, mint dögöt kiviszik,

Az férgeknek szalonnaul teszik,

Az fekete földbe béenyésztik.

És az földbe ha megemésztetik,

Õ tetemi ismét kivétetik,

Dohosságban, rútságban látszatik,

Tetem-kápolnába bévettetik.

Lásd! tetemek most mind ott hallgatnak,

Mert mind ítéletnapig ott várnak,

Nagy neveket most õk nem kévánnak,

Csak emberi csontoknak hívatnak.

Ilyen képûk bizony õk is voltak,

Mint mi vagyunk õk is ettek, ittak,

Nyájaskodtak, tréfáltak, vígadtak,

Leszünk mi is mint õk majd halottak.

Egyen-ketten majd mi is meghalunk,

Megrothadunk magunkban rossadunk,

Tetemházban még mi is bészállunk,

Ítéletig urunkat ott várjuk.

Takarodás és búza béhordás,

Leszen az emberi feltámadás,

Testi lelki egyben társolkodás,

Az ítélõ Isten elõtt állás.

Tiszteletes angyalok eljõnek,

És akkoron erõsen kürtelnek,

Kürteléssen mindenek reszketnek,

Mind föld mind menny akkoron röttegnek.

Ezenközben lésznek nagy romlások,

Mindeneknek csuda ropogások,

Kövszikláknak alászakadások,

Magasságos egeknek romlások.

Régi várak, paloták lehullnak,

Tornyok, halmok es felszakadoznak,

Föld határi nagyon megindulnak,

Az koporsók földbõl kihányatnak.

Röttenetes nagy habok támadnak,

Az tengeren zúgások hallatnak,

Nagy félésben emberek meghalnak,

Ez világon mindenek meghalnak.

Ezenközben az egek csattognak,

Villámások mely nagyok láttatnak,

Az nap, az hold mind vérbe láttatnak,

Csillagok is meghomályosodnak.

Csuda dolgok az égbõl lehullnak,

Tüzes nyilak kitül meggyújtatnak,

Ez világon mindenek kik vadnak,

Minden hegyeket tüzek feljülmúlnak.

Végre hogy az angyalok kiállnak,

Halottaknak akkor parancsolnak,

Ez világra hogy feltámadjanak,

Itéletre hogy mind béálljanak.

Igen erõs lészen az kiáltás,

Az kürtfúvás és az parancsolás,

Mert pokolra lészen nagy hassadás,

Az mennyekre lészen nagy útadás.

Halottaknak porpkat felszedik,

Tetemeket halottak felszedik,

Az testekre tetemeket szerzik,

Az lelkeket azokban eresztik.

Onnan minden lelket lehozatnak,

Angyaloktul testbe bocsáttatnak,

Pokolból is lelkek kihozatnak,

Ördögöktül testben bocsáttatnak.

Nagy tûz között az nagy sok emberek,

Feltámadnak mind az sok nemzetek,

Keresztyének és mind eretnekek,

Mind az hívek és az hitetlenek.

Oh mely szépen az jók feltámadnak,

Mind testekben, lelkekben vígadnak,

Mert azokban õk megbódogúlnak,

Angyalokhoz szépen társolkodnak.

Rútségokban gonoszak támadnak,

Mert testekben, lelkekben bánkódnak,

És immáran hogy õk elkárhoznak.

Ördögökkel rútul társolkodnak.

Elkárhoztak nagyon keseregnek,

Mert testekben, lelkekben szenvednek,

Az tûztül is igen égettetnek,

Ördögöktûl igen gyötrettetnek.

Tehát ámé székek szereztetnek,

Angyaloktul égbe helyheztetnek,

Olivétnek hegyén feltétetnek,

Kiben szentek beûlõvén lesznek.

Gondolhaddsza, mert mennyben az szentek,

Mostan vagynak mind idvözült lelkek,

De ítéletnek utána lesznek,

Bódogulván mind testek mind lelkek.

Lássad azt is mert Istennek fia,

Ki mindennek tudója, bírója,

Embereknek mert õ lõn váltsága,

Még õ lészen ítélõ bírója.

Oh jó Jézus, mind az sok szentekkel,

Angyalokkal, nagy sok seregekkel,

Miként király, az sok vitézekkel,

És nagy bíró, az sok esküdtekkel.

Röttenetes hatalmasságoddal.

Megfizetni nagy igazságoddal,

Az mmennyekbõl teljes udvaroddal,

Ám béindulsz mind sokaságoddal.

Ítéletre béjövsz egyetemben,

Az szentekkel béülsz te székedben,

Miként bíró léssz ott te igyedben,

Igazságot osztván az törvényben.

Az angyalok te akaratodra,

Ez világra minden országokra,

Kifutosnak az tartományokra,

Mind falukra és mind városokra.

Embereknek felszedik az javát,

Mind egyenként felviszik igazát,

Az tisztáját és megbódogúltát,

Ördögöknek hagyják az gonoszát.

Tisztességgel az javát béviszik,

Úristennek õk azt béjelentik,

Kik az Úrnak megáldását veszik,

Jobbja felõl angyalok helyhetik.

Gyönyörködnek Istenben az szentek,

Mert õ rólok áradnak örömök,

Mind az testi, lelki dicsõségek,

Úristentül fénlik testek, lelkek.

Reánk miként mosta az nap fényesít,

És mindenre nagyon világosít,

Ennél inkább urunk világosít,

Szent színyével szentekre fényesít.

Apostolok Máriával lesznek,

Az székekbe Úrhoz közel lesznek,

Mind az szentek, angyalok ott lesznek,

Úristennek szent színére néznek.

Csudálkozván nézik bódogságát,

Az Istennek szent színét, orcáját,

Várják szentek õ parancsolatját,

Mert kévánják tenni akaratját.

Ilyen módon az gonosz sátánok,

Mint éhezõ erõs oroszlánok,

Avagy penig dögletes sárkányok,

Lélek ellen lésznek mint tolvajok.

Az pokolból õk is el-kijõnek,

Országokra mind elfutnak, mennek,

És valahol kárhoztakat lelnek,

Nékik valót mindenütt felszednek.

Régtül fogva nagy sok pogányokat,

Zsidókat is, hittül szakadtakat,

Mind felszedik az sok hamissakat,

És halálos bûnben megholtakat.

Viszik õket mind az nagy szérõre,

Olivétnek hegynek mezõjére,

Jozsafátnak nagy széles völgyére,

Megcséplésre és az ítéletre.

Mely nagy rútok az kárhoztak lésznek,

Mert dohossak mint ördögök lésznek,

Nagy feketék mint holt szenek lésznek,

Õ képekben mint ördögök lésznek.

Az Jézusnak színét õk is látják,

Bánatjokra lészen hogy ezt látják,

Mert elvesztek õk már, mind jól tudják,

Istenségét penig nem láthatják.

Krisztus urunk ám megkeresteti,

Az keresztfát és oda viteti,

Az szegeket és õ koronáját,

Az láncsát is mind oda téteti.

Krisztus látván zsidók elijednek,

Keresztfátul nagyon megröttennek,

Mert azt látván õk megemlékeznek,

Hogy Krisztuson õk halált tettenek.

Igen félnek Krisztusnak hóhári,

Az Júdással és Annás szolgái,

Kaifással és õ Soldinári,

Pilátussal az õ párt-tartói.

Ott mindenek az keresztre néznek,

Mert mindenek arról ítéltetnek,

Kik Jézusban hittek, idvözûlnek,

Kik nem hittek, mind pokolban mennek.

Az pogányok martyromokat látják,

Mert azokat régen õk kínzották,

Nyomorgatták, véreket ontották,

Hogy õk azért elkárhoztak, látják.

Bóldogtalan kazdagok ott lésznek,

Mert bódogult szegényekre néznek,

Bolondoknak kiket itt ítéltek,

Csudálkoznak hogy szentekké löttek.

Ott ezt látják, kárhoztak bánkodak,

Az szentekrõl ilyen szókat mondnak:

Mondjuk vala õket bolondoknak,

De most látjuk megbódogúltaknak.

Mi bûnünket az szentek jól tudják,

Mert mint éltünk az testbe, jól látták,

Mi kezeink õket nyomorgatták,

Kiért reánk jött az örök halál.

Nagyon nézik szentek kárhoztakat,

Mert esmerik nagy hamisságokat,

Kik gyötrötték itt az igazakat,

És szerzettek sok hamisságokat.

Igazságnak ellen állottak,

Szerzettenek sok hamis vámokat,

Bírságokat, nyomorúságokat,

Törvény ellen sok szolgálatokat.

Csalárdságnak dögletes edényi,

Az ördögök konkolynak hintõi,

Úristennek örök ellenségi,

Mind ott lesznek búnöknek lelõi.

Reá néznek urunkra hogy félnek,

Szent keresztet látván õk röttegnek,

Mert szitokkal õk halált tettenek,

Tudják azért hogy õk nagy kínt vesznek.

Eretnekek látván bizonságúl,

Édes Jézust tanúbizonságúl,

Elijednek hogy õk hamisságot,

Szerzettek volt gonosz tanúságot.

Az kárhozott nagy sok keresztyének,

Kik csak névvel voltak keresztyének,

De nem hittek úr Jézus Krisztusnak,

Ott mind ördög lészen õ vezérek.

Teljes világ ott az szérõn lészen,

Mind az java, gonosza ott lészen,

Mind konkolya, búzája ott lészen,

Mind igaza hamissa ott lészen.

Urunk Jézus imé ott elkezdi

Azon szérõn a búzát csépleni,

Mindeneket erõssen ítélni,

Igazságnak csépével töretni.

`Media pars Cantionis.`

Reá tekint jobb felõl anyjára,

Krisztus urunk az szúz Máriára,

Ottan felkél szent anyja lábára,

Térdre esik, hallgat szent fiára.

Am szent fia anyjának azt mondja:

"Tiszteletes szent anyám Mária,

Légy mindenkor Istennek áldottja,

Szent háromság Istennek bódogja.

Virágozó méhedben viselél,

Ez világra engemet te szûlél,

Az te áldott tejeddel éltetél,

Ember korra engem felnevelél.

Idvözlöm én jó anyám lelkedet,

Idvözlöm és testedet, méhedet,

Megbódogult te emberségedet,

Nagy hitedet cselekedetedet.

Sok keserû én nagy kínaimban,

Én velem lõl az én halálomban,

Azért most is én bódogságomban,

Részeltessél minennemû jómban.

Imé ez nap vedd áldomásomat,

Áldomással az én országomat,

Vele öszve én bódogságomat,

Bódogsággal tulajdon magamat!"

Bódog anya, szent any Mária,

Úgy vígadoz hogy ezeket hallja,

Szent fiának mely igen hálálja,

Hogy országát õ magával adja.

Jézus urunk az apostolokat,

Ám megáldja mint szent polgárokat,

Kik õ érte elhagyták marhájokat,

És szenvedtek háborúságokat.

Láss, azután áldja martyromokat,

Kik õ érte vöttek nagy kínokat,

Megölették az hitért magokat,

Szenvedtenek martyromságokat.

Igazakat az konfessorokat,

Kik tettenek pœnitentiákat,

Igaz hitért megáldja azokat.

Ezek után áldja az szûzeket,

Tisztaságban õtet követõket,

Kik tartották testeket lelkeket,

Szüzességben útalván bûnöket.

Te megáldod Jézus özvegyeket,

Kik tartottak mindenhöz kegyességet,

Halálodról emlékezeteket,

Imádságba sok tisztességeket.

Igasságban jól élt házassokat,

Kik tartották parancsolatidat,

És éltettek megnyomorultakat,

Igaz hitért megáldod azokat.

Nagy Úristen mind az sok szentekkel,

Angyalokkal, az szent emberekkel,

Kik kedvedre tettek mindeneket

Te jobboddal mind megáldod õket.

Vígassággal szentek hálát adnak,

Nagy szent Istent háromszor kiáltnak,

Dícséretet, alleluját mondnak,

Áldásáról, sok áment õk mondnak.

Jézusnak hogy áldását meglátják,

Az kárhoztak éneklést hogy hallják,

Az Istenrõl hogy õk azt nem hallják,

Igen bánják és igen bosszúlják.

`Nomina Dæmonum hic reperies.`

Sok ördögök tíz zászlóval lesznek,

És kárhozott emberek közt lesznek,

Az tûzben õk alatt völgyben lesznek.

Nagy kínokban mindenfelõl lesznek.

Igen félnek látván veszélyeket,

Az kárhoztak és õ sok bûnöket,

Az vádoló, kínzó ördögöket,

Az pokolra alánézéseket.

Bal kéz felõl eme kárhoztakra,

Alátekint Jézus pogányokra,

Kik nem hittek Istenben, Jézusban,

De ördögbe és az bálványokba.

Itélettel õket kárhoztatja,

Megátkozza pokolra választja,

Baryth nevû ördög alá adja,

Zászlójának alája állatja.

Láss. azután zsidókat tekinti,

Kik nem hittek, õket mind elveszti,

Ebron nevû ördögnek ítéli,

Ki azokat zászlójához viszi.

Igaz hittül az elszakadtakat,

És az hamis hitre burúltakat,

Tévelygésben a megvakúltakat,

Error ördögnek ítéli azokat.

Krisztus urunk az keresztyéneket,

Az halálos bûnben vétkezteket,

Haragossan tekinti azokat,

Megítélvén mondván ímezeket:

Elveszettek, én veletek jól tõk,

Éröttetek ím én emberré lõk,

Nagy kínokkal kemény halált felvõk,

Éröttetek sok nyavalyát tûrék.

Lássátok most az én keresztfámot,

Kire vettem halálra magamot,

Im lássátok sebes oldalomot,

Kezeimet és én lábaimot.

Én tinektek adám én magamot,

Én magammal nagy sok javaimot,

Nektek tartám irgalmasságomat,

Szent lelkemet, és ajándékomat.

Sok ideig várálak tikteket,

Hogy én tõlem vennétek ezeket,

Elhadnátok gonosz bûnötöket,

Nyerhetnétek ti idvösségteket.

Ti peniglen hálaadatlanok,

Ennyi sok jót ti megutálátok,

Végetlen lõn bûnben hallgatástok,

Engedetlen gonosz bátorságtok.

Im lássátok most igazságomat,

Kik nem vöttétek én áldomásomat,

Vegyétek most az én nagy átkomat,

Mert megvetétek irgalmasságomat.

Ezeket õk hallván megnémulnak,

Elijednek és megfogyatkoznak,

Mert mondását látják mind igaznak,

Õ magokat kínokra méltóknak.

`Hic damnat peccatores Dominus.`

Tehát urunk megítéli õket,

Talál bennük hét fõ nagy bûnöket,

Azért adja hét fõ ördögöknek,

Kik hét zászló alá viszik õket.

Testi lelki gonosz kevélyeket,

Dölfösöket és az nagy értõket,

Õ magokról nagyon kérkedõket,

Lucipernek kárhoztatja õket.

Elvettetnek tûle az fösvények,

Kiknek pénzek volt õ reménségek,

Kiknek marha az õ dicsõségek,

Mammon ördög leszen õ gyötrõjök,

Röttenetes` `haraggal tekinti,

Testi bûnnek kik voltak edéni,

Bujaságnak fiai, leányi,

Asmodeus ördögnek ítéli.

Régen való sok haragosokat,

Az Kaimmal az sok gyolkossokat,

És Ézsauval az haragtartókat,

Sátán ördögnek adja õ azokat.

Ez világban való torkosokat,

Az felötte evõket ivókat,

Belzebúbnak adja mindazokat.

Kik ezekkel megtörték magokat.

Sok kínokra veti irígyeket,

Kik örülték másnak esetjeket,

Bánták penig jó elõmenteket,

Leviathán ördögnek adja õket.

Tekint osztán röstekre, tunyákra,

Kik nem mentek az lelki szent jókra,

De játékra és hívolkodásra,

Korcsomára, játékra, hásártra.

Rösten tötték az isteni jókat,

Szent ígéjének az õ hallgatását,

Vesztegették az õ idejeket,

Az Belfegor ördögnek adja õket.

Jézus urunk mind az kárhoztakat,

Fírfiakat, asszonyi állatokat,

Josafátnak völgyében állókat,

Megátkozza mondván ímezeket:

"Mind kárhoztak ezeket halljátok,

Én éhezém, ennem nem adátok,

Szomjúhozám, innom sem adátok,

Szegény valék, bé nem fogadátok.

Olly kór valék, nem látogatátok,

Mezítelen, meg nem ruházátok,

Fogoly valék, hozzám nem látátok,

Hogy meghalék, el sem temetétek.

Rajtam semmit sem könyörûlétek,

Engem látván meg sem esmerétek,

Azért mostan átkomat vegyétek,

És az pokolt, ki ti érdemletek."

Tehát úgymint õk nem tudták volna,

És ezeket kezdik mondania,

"Mi házunkhoz ha eljöttél volna,

Bizony néked szállást adtunk volna.

Az mi jónkból hozzád láttunk volna,

Ételt italt szolgáltattunk volna,

Kór voltodba látogattunk volna,

Minden jókat véled tettünk volna.

Légy irgalmas azért most mi hozzánk,

Tekints kegyes szemmel most mi reánk,

Légy kegyelmes és irgalmas atyánk,

Te átkodat ne vessed mi reánk!"

Jézus urunk úgymond ott szemekbe:

"Bizony mentem sokszor elõtökbe,

Szegényeknek, kóroknak képekbe,

De nem vöttétek az én szömélyembe.

Elõletek õket kiûztétek,

Szegényekkel semmi jót nem tõtök,

Az mit penig vélek nem tettetek,

Ugyanazont vélem nem tettétek.

Tudjátok mert néktek marhát adék,

Tihozzátok szegényeket küldék,

Éltetnetek ti nektek meghagyék,

Mikor néktek Lázárról példázék.

Igazságot ti nem szeretétek,

Szegényeken nem könyörûlétek,

Törvényemet nékem megvetétek,

Nem félétek, és nem szeretétek.

Nagy sok jókat én tinéktek adék,

Mennyországra néktek útat nyiték,

Idvösségre is mindent én megszerzék,

Én magammal minden jót ígérék.

Mind azokról elfeletkeztetek,

Mennyországra nem igyekeztetek,

Lelki jókra igen röstek lõtek,

Az bûnökre penig gyorsak lõtek.

Okossággal ti nem jól élétek,

Ördögöknek, testnek engedétek,

Ez világiakat ti csak szeretétek,

És azokban ti gyönyörködtetek.

Röttenetes én sententiámot,

Ti vegyétek most az én átkomat,

Én átkommal dögleletes poklot,

Haragommal örök kárhozatot.

Ti véletek mind az ördögöket,

Átkozom én õ irígységeket,

És azokkal az ti lelketeket,

Testeteket, cselekedeteket.

Atyámnak ti legyetek átkában,

És legyetek nékem is átkomban,

Szent léleknek legyetek átkában,

Mind az szenteknek legyetek átkában!"

Legottan hogy az szentek ezt hallják,

Az átokra az áment õk mondják,

Az szent Istent, háromszor kiáltják,

Itéletét nagy igaznak vallják.

Igy értsed te az szérõn az cséplést,

Az cséplésen az igaz ítélést,

Liliomon az áldomás-vetést,

Éles tõrön az nagy átok-vetést.

Pironkodnak kárhoztak ezt hallván,

Úristennek nagy haragját látván,

Õ bûnöket mindenek ott látván,

Könyörögnek Jézusnak ezt mondván:

"Élõ Isten! mi néked könyörgünk,

Kik Jóllehet ellened vétkeztünk,

De hogy tiéd mind testünk, mind lelkünk,

Ne hagyj vesznünk, légy irgalmas nékünk!"

Röttenetes átkát rajtok hagyja,

Krisztus urunk nékik ám ezt mondja:

"Menjetek el átkoztak pokolra,

Mert elvetétek igazságom árrát!"

Ott elveszik Krisztusról szemeket,

Az kárhoztak tekintik szenteket,

Nékik tesznek nagy könyörgéseket,

Mondván nékik illyen beszédeket:

"Mind angyalok és mind sok jó szentek,

Kérünk mostan hogy könyörögjetek,

Úristenhöz kit ti megnyerhettek,

Hogy minket is vigyen ti közzétek!"

Nem adnak szót szentek kárhoztaknak,

Sem szólhatnak érettek az Jézusnak,

Mert engednek szent akaratjának,

És engednek nagy igazságának.

Igen nagyon ezbõl megijednek,

Az kárhoztak és bánatban esnek,

Mert immáran látják hogy elvesznek,

Úristentül õk kirekesztetnek.

Azonközben ördögök ragadják

Kárhoztakat és nagyon szaggatják,

Az megmondott tíz zászlóhoz hordják,

Hogy a tíz fõ ördögök bírhassák.

Elkárhozott emberek hogy rívnak,

Az nagy kínban sírnak és jajgatnak,

Keseregvén Isten ellen szólnak,

Nagy bolondúl ekképpen kiáltnak:

"Te nagy Isten! jobb ne voltál volna,

Vagy minket ne teremtettél volna,

Mi szülénket ne láthattuk volna,

Hogynemmint illy nagy kint láttunk volna!"

Ezek között ördögök is rívnak,

Mert az tûztül õk is kínoztatnak,

Oroszlánnak módjára ordítnak,

Kárhoztakkal zászló alá állnak.

Röttenetes ördögök prédával,

Mind tolvajok ragadott bitanggal,

Megosztoznak az elkárhoztakkal,

És örökké bírnak õk azokkal.

Nagy táborok kárhoztaknak leszen,

Õ királyok az Luciper leszen,

Az ki kinek szolgált, azé leszen,

És örök kínt az ördögtül veszen.

Az Úristen ekképpen konkolyát,

Az búzának kiirtott polyváját,

Mind szalmáját és minden rútságát,

Egyben hányja gonosz fragmentáját.

Érts az sok jó szenteket buzáján,

Kárhoztakat fekete konkolyán,

Pogányokat értsed az polyváján,

Jóra való rösteket szalmáján.

Tiszteletlenségeket ott mondnak,

Az megbúsult kárhoztak zúgódnak,

Elvesztésrõl Isten ellen szólnak,

Kiért õk is mind nagyobb kínt látnak.

Jézus urunk tovább nem szenvedi

Morgásokat, de ímezt téteti,

Hogy õket mind pokolra vetteti,

Angyalokkal hamar béûzeti.

Nagy sívással rívással béesnek,

Mind emberek, ördögök bégyûlnek,

Hitetlenek mentül alól esnek,

Több kárhoztak feljül reá dõlnek.

Fekve-dõlve azonképpen lesznek,

Mindörökké mint akkor béesnek,

Örök nagy kínt és jajt ott szenvednek,

Szabadságot soha nem vehetnek.

Igazsága Istennek ezt teszi,

Ez világnak tüzét öszvegyûjti,

Sok rútságát, gazát öszvesöpri,

Az pokolra kárhoztakra dõjti.

Nagy tûz között hagyja kárhoztakat,

Konkolyokot, polyvákat, szalmákat,

Konkolyhintõ gonosz sátánokat,

Lélek vesztõ gonosz tolvajokat.

Igy ekképpen bûnösök kárhoztak,

Az bûnökkel pokolra burúlnak,

Tûzbe, füstbe nagy bûzben maradnak,

Mindörökkön örökké ott rívnak.

Tekint Jézus azután jobb kézre,

Tiszteletes nagy sok jó szentire,

Az szenteknek nagy dicsõségekre,

Kiknek így szól nagy tisztességekre.

"Adtam néktek én áldomásomat,

Mert töttétek én akaratomat,

Áldomással adtam országomat,

Mert tartátok parancsolatomat.

Sok jókat ti énnékem adátok,

Mert éhezém és ennem adátok,

Szomjúhozám és innom adátok,

Szarándok lõk és béfogadátok.

Engemet ti jól megruházátok,

Hogy kór valék, meglátogatátok,

Fogoly valék, kiszabadítátok,

Hogy meghalék, lám eltakarítátok!"

Csudálkoznak szentek hogy ezt hallják,

Mert urunkat tudják hogy nem látták,

Ez világon soholt nem találták,

Azért szentek néki ímezt mondják:

"Urunk de mi néked hol szolgáltunk,

Ha mi téged ingyen sem találtunk,

Szegényeket de mi csak találtunk,

Szeretettel azoknak szolgáltunk!"

Legottan úgymond urunk szenteknek:

"Bizony mondom nektek híveimnek,

Mert a mit ti töttetek szegényeknek,

Azt töttétek az én szömélyemnek.

Azért ti atyámnak áldottai,

Jövetek el énvelem mostan ti,

Mennyországnak legyetek lakói,

Örökösi, bizonyos fiai!"

Sok szentek ezt látják, úgy vígadnak,

Úristennek térdet fejet hajtnak,

Felségének õk nagy hálát adnak,

Énekléssel dícséretet mondnak.

Ezen közben szent Mihály azt teszi,

Szenteket is seregekbe szerzi,

Angyalokhoz õket egyenlíti,

Tíz zászlónak alája intézi.

Csudaképpen mennyben felindúlnak,

Felmenésben Jézussal vígadnak,

Trombitálnak és discantot mondnak,

Téged Isten dícsérnek, így mondnak.

Urunk Jézus az tíz seregekkel,

Miként király az sok vitézekkel,

Mennyországban megyen fényességgel,

Õ székibe ûl nagy dicsõséggel.

Legottan az kilenc zászló alja,

Eloszlatik az kilenc karokban,

Azaz lesznek nagy szép állapatban,

Mennyországnak ékes lakásában.

Ott fenn lészen Isten õ nagy urok,

Ahoz közel Mária asszonyok,

És azok közt mind a kar-angyalok,

Azok között minden szent bódogok.

Rakattatik ekképen az házban,

Tudnia illik Isten országában,

Konkoly közzûl az kiirtott búza,

Tudni illik az szentek soksága.

Választottak akkor mind ben lesznek,

Az romlások mind épûlve lesznek,

Az sok helyek mind teljesek lesznek,

Lakodalmak, vígasságok lesznek.

Mind az szentek Úristenre néznek,

Angyalokkal õk az karban lesznek,

Egyetemben vélek éneklenek,

Úristenben nagyon dicsökednek.

Az nagy Isten lészen õ királyok,

Azon lészen jutalmok, gazdájok,

Abban lészen örök nyúgodalmok,

És örökké való vigasságok.

Mi is téged Istenünk most kérünk,

Ez világban kik még testben élünk,

Malasztoddal hogy légy te mivélünk,

Bocsáss meg nékünk hogy idvözülhessünk.

Ez világból mikor mi kimúlunk,

Vígy mennyországba hogy véled lehessünk,

Az szentekkel téged dícsérhessünk,

Mindörökké benned vígadhassunk.

Nagy Úristen vegyed ez verseket,

Szeretettel néked szerzetteket,

Kérünk tarts malasztban lelkünket,

Adjad mennyben örök életünket.

ISTEN VáROSáRóL, AZ MENNYORSZáGRóL VALó éNEK

Nótája: `Szánjad, Úristen, az te népednek ...

`

Bátoríts uram, édes Istenem, lelkemet, nyelvemet,

A te nevednek tisztességére indíts beszédemet,

A te népednek idvösségére adj nekem értelmet.

Az mennyországnak drága voltáról, nagy bódogságáról,

Lenne beszédem édességérõl, gyönyörûségérõl,

De kérlek, uram adjad szent lelked erre segítségül.

Látom Uristen hogy esze veszett mind egész világnak,

Kik marhájoknak, földi házoknak romlásán jajgatnak,

A mennyországnak édes lakásán keveset ohajtnak.

Árnyék ez világ, hamar elmúlik, miképpen az virág,

De az Úristen él mindörökké, te õ véle maradj.

Vaj! mely szép lakóhelye õ néki ott fenn az menyország.

Szem azt nem látta, fül sem hallotta, Ézsaiás mondja,

Melly édes lakóhelyeket nékünk Isten szerzett volna,

Kirõl tinéktek nagy csuda dolgot akarnék szólnia.

Szépségit annak meg sem mondhatom, mely igen nagy legyen

Az ékességbõl mely nagy édesség emberre ott jõjjen,

Az dicsõségbõl mely nagy fényesség embert környül vegyen.

Isten angyala egy nagy szép dolgot szent Jánosnak monda,

Az mennyországnak dicsõségérõl akara szólnia,

Im megbeszéllem, hallgass csak reá mi dolog az volna.

János ezt látá, mintha az Isten új eget és földet

Teremtett volna, és elbontaná amaz régi földet,

És nagy szép síkon kiterjesztené annak ékességét.

Az szép sík mezõn az Úristennek városát meglátá,

Új Jeruzsálem szép lakóhelye az Istennek vala,

Kétszáz mérföldre széle és hossza kiterjedve vala.

Nem látott ember drágább helyt annál, kin csudálkozhatnál,

Mert nincsen ott sár, agyag és fövény, hitván faragott kõ,

Csak cifra arany, gyöngy és jaspis-kõ, mindazon drága kõ.

Oh mely édesség az tündöklésbõl ember szívét ötli,

Drága köveknek szép rendelése szívét édesíti,

Az csillaglása, az ékessége lelked hozzá veszi.

Sok mestersége és bölcsessége Istennek városán,

Tizenkétféle drága kövekbõl az kõfalja vagyon,

De igen messze, kétszáz mélföldre hossza, széle vagyon.

Nem mondhatja meg azt emberi nyelv szintén úgy mint volna.

De csak annyira szól János róla, hogy lelkünk óhajtsa,

Gonosz terhünket hogy hátra hadnúk és sietnénk oda.

Az város falja, hallgass jól reá, imillyen szép vala,

Az fondamentom drága kövekbõl szép tarkáson vala,

De az dereka mind környes-környül csak egy színt tart vala.

Kívül a város nagyon tündöklik szép színyû kövekkel,

Zöld színyû kõvel, szederjes kõvel, sárga fejér kõvel,

Piros testszínnel, hamu kékszínnel, arany színyû kõvel;

Egyik köv Jáspis, az másik Saphir és Calcedonius,

Smaragd, Sardonyx és a Sardius és az Chrysolitus,

Megint Berillus, az Topasius, és az Chrysoprasus.

Szintén legalól az fundamentom nagy csudaképpen áll,

Mert drága kõbõl tizenkét oszlop mind külömb színbe áll,

Mindenik oszlop húsz-húsz mélfölden – úgy aránzom hogy áll.

Szép színt tart Jáspis, az setétes zöld az legelsõ oszlop,

Mellette Saphir, szép világos kõ az második oszlop,

Calcedonius, szép setét sárga az harmadik oszlop.

Vala ez mellett szép tündöklõ zöld az negyedik oszlop,

Sardonyx, piros tetstszínnel elegy az ötödik oszlop,

Oztán Sardius, mely hamuszínyû, de ez is szép oszlop.

Lám olly szép színt tart az Chrysolitus, mert arannyal fénlik,

Ptt az Berillus pázsitszínyû zöld, igen messze fénlik,

Az Topasius mint az szép kristál, olly igen fejérlik.

Onnat tündöklik a Chrysoprasus zöldellõ arannyal.

A Hyacintus szederjes oszlop, igen nagy szépen áll,

Az Ametystus tiszta veres kõ, szintén legutol áll.

Kétszáz mélfölden szále városnak, kétszázon az hossza,

De a drága kõk húsz-húsz mélfölden valának változva,

Az fondamentom mind környös-környûl szépen megtarkálva.

Az derék kõfal tiszta zöld jáspis, csuda mely igen szép,

Isten õ maga ezt így alkotta, azért ily igen szép.

De kapuját is, az piacát is lássuk mely igen szép.

Négy szegre város, mindenik szegre három kapu vagyon,

Tizenkét kapu mind környös-körûl drága kõbõl vagyon,

Mindenik kapu külömb drága kõ, külömb színe vagyon.

Nagy mesterséggel virágosképpen vadnak kifaragva,

Gyöngygyel, arannyal, nagy bölcsességgel minden felõl rakva,

Az Úristennek szép szent angyali valának mindazokba.

Az város belõl olly igen drága, mert Isten országa,

Hogy emberi nyelv meg nem mondhatja, meg sem gondollhatja,

De az mint lehet valamennyire szóljunk még is hozzá.

Nagy fényessége embernek szemét ugyan általhatja,

Tiszta aranyból város piaca mindenik utcája,

De rakásának és szép módjának csuda az cifrája.

Az Krisztus Jézus Istennek fia, szent Jánosnál mondja:

Szép lakóházak, múlató helyek atyjának házába,

De mindenik ház mely ékes legyen, azt most meg nem mondja.

Kincsvel, szépséggel tudom bizonnyal hogy mindenik rakva,

Ezt is aránzom, hogy az paloták mind fényesek abba,

Drága kövekvel, gyöngyvel immáron szép fényesek azba.

Piacán vala – szent János mondja – Isten önnön maga,

Együtt õ véle az õ szent fia, Istennek báránya,

És az szent lélek, az mi lelkünknek édes nyúgodalma.

Rendet elõttek az szent angyalok nagy szépen állanak,

Sok szent emberek fényes ruhában koronázva vadnak,

Az Úristennek dicsõségében ékességgel vadnak.

Egy drága székben, város piacán Isten mikor ûlne,

Csuda fényes víz Isten székibõl nagy szépen kijöve,

A ki azt issza, soha meg nem hal, de él mindörökké.

De az víz mellett szép zöldellõ fák kétfelõl valának,

Mindenik hóban újabb gyümölcsöt az fák mutatának,

A levele is betegesöknek hasznosok valának.

Isten székibõl olly fényességet városban tart vala,

Az fényes napot az õ fényével fellyülmúlja vala,

Azért mindenkor az szent városban nagy fényesség vala.

Kegyes Úristen! bezzeg nagy dolog mit vélünk míeltél,

Imé testünkben felséges nagy Úr, vérünkben öltöztél,

Fekete földbõl, ez szegény porból mennyire emelél.

Az Jézus Krisztus Istennek fia mikor köztünk járna,

Nagy édes szóval öcscsének minket akkor nevez vala,

Most is õ minket barátinak tart, mintha volnánk társa.

Tanyít az szent Pál, hogy az Krisztusnak volnánk atyjafia,

Mert az mi testünk, csontunk és vérünk volna immár rajta,

Kibe õ felment és uralkodik az nagy szép városba.

Oda vár minket, hogy megosztoznék igazán mi velönk,

Önnön magához hasonlatossá akar tenni bennünk,

Minden javába tisztán igazán, megosztozik velünk.

Rodhadt testünket õ feltámasztja, olly fényessé teszi,

A mely fényes õ, istenségében örökössé teszi,

Minden szépséggel, nagy édességgel ezt felékesíti.

A Krisztus mondja, még a napnál is fényesbekké leszünk,

Mint az Istennek szép szent angyali, igaz ollyak leszünk,

Ott színrõl színre Istent meglátjuk csak õ véle leszünk.

Bíztat az szent Pál, olly nagy örömünk, édes dicsõségünk

Lészen Istennel, kit meg nem mondhat soha az mi nyelvünk,

Itt ez világon mert semmi nincsen hasonlatosságunk.

Oh mely nagy dolgot Isten õ néki az mennybõl mutata,

Õ maga mondja, hogy oly nagy dolgot akkor látott volna,

Kirõl nem merne emberek elõtt ingyen csak szólnia.

Róla magamban így gondolkodtam, de vallyon mi volna?

Megfeddém oztán az én elmémet, nem õ dolga volna

Illy nagy dologról gondolkodnia, kirõl Pál sem szólna.

No azért ti is Isten fiai, Krisztusnak hívei,

Ne kévánjátok Isten országát nagy mélyen érteni,

Az szent városról elégedjetek mostan gondolkodni.

Ez bolond bilág igen csudálja ezüstet, aranyat,

Ugyan megkábúl, olly igen nézi az drága köveket,

Az kicsiny gyomor nem telhetik bé, úgy óhajtja õket.

Mutat az Isten azért minékünk olly nagy kincses várost,

Hol meg kell telned és nem kévánhadd az aranyt és garast;

Nem kell ott ezüst, gyöngy és drága kõ, jobbat annál találsz.

Isten õ magát közli mivelünk, él örökké velünk,

Õ benne penig nincs semmi gonosz, édesség jõ belénk,

És mind örökké nagy tisztességgel õ elõtte leszünk.

Szép bizony drága az õ városa, az õ lakóháza,

Nagy sokkal is szebb amaz városnál, kit szíved óhajta,

Meglátjuk oztán mikor az Isten minket viszen oda.

Zálagja nálunk az Úristennek igen drága vagyon,

Fiát, szent lelkét úgy adta nekünk, hogy az nálunk álljon.

Ez nagy zálagot kérlek megõrizd, hogy Isten megtartson.

Az Isten nékünk nem akarhatja semmi veszedelmünk,

Megholt éröttünk az emberségben õ megváltott bennünk,

Nagy örömében ennyi nagy sok jót õ szerzett minékünk.

Panaszolkodik de nagy sok helyen õ felsége reánk,

Ennyi sok jóra hogy még is õtet olly igen útálnánk,

Az õ szent fia után járnia mi még sem akarnánk.

El ne veszessed az kincses várost, im tanácsot adok,

Kicsiny ideig szoros az úta, de oztán nyugodtok,

Az szorossággal hasznos voltaért ti ne gondoljatok.

Tanácsom nekem, ha megfogadnád, imilyetén leszen,

Hogy minden gondod, fohászkodásod csak a város legyen,

Mert nincs itt hazánk, azért ez világ úgy mint árnyék legyen.

Engeszteljed meg minden barátid, békességben lakjál,

Ha ki tégedet gyûlöl vagy kerget, azért imádkozzál;

Ennek utánna megjámborodjál, ha te gonosz voltál.

Reménségedet éjjel és nappal Istenhöz emeljed,

Hogy megbocsássa õ szent fiáért bûnödet teneked.

Az õ szent lelkét adja te beléd, az vezérljen téged.

Csuda Istennek õ nagy haragja, az bûnt igen bánja,

A mint jól látjuk, mely sok csapása, szántalan ostora,

Kik p hozzája nem fohászkodunk, annak poklot adja.

Ha jól olvasnád mikor szent János szól az szép városról,

Ott megtalálnád hogy ebek, disznók távol lesznek attul,

Medve, oroszlán, farkas, agg róka olly nagy szép várostul.

Röttenetes szó, embert jegyeznek undok gonosz férgek,

Kik ollyaténok miként az disznók avagy undok ebek,

Az okádásra, az undok sárra a kik visszatérnek.

Igen haragos medve, oroszlán, kegyetlen a farkas,

Ollyan dagályos a gonosz ember, soha nem irgalmas,

Álnok, mint róka, de az csávában megyen az agg ravasz.

Setét az pokol, ott sívás-rívás, nagy fogcsikorgatás,

Tûz, kígyó, béka leszen örökké szántalan ordítás,

Bû, gon és bánat, nagy keserûség, leszen nagy ohajtás.

Tüzes tó leszen, szent János mondja, büdös kénköv azban,

Az tûz testedet, az bûz lelkedet olly erõssen nyomja,

Hogy az embernek az õ elméje csak meg sem foghatja.

Vajha eszedben jutna most neked az úr Krisztus szava,

At könnyen lakó kazdag miképpen kínlódik pokolban,

Kinek Istenre, atyjafiára itt nem vala gondja.

Sok szóval kiált, erõssen ohajt pokolnak lángjában,

Egy csepp vizet kér, hogy az õ nyelve megenhednék azban,

De ám nem telék szegény gazdagnak bizony kedve azban.

Nem hiában ezt az édes Krisztus jelenté ki nekünk,

Mert nagy terhünket magára vötte, bánná veszedelmünk,

Int azért minket pokol kínjátul hogy mi megröttenjünk.

Ez világon nincs olly igen bûnös, nincs olly igen gonosz,

Hogyha idején megbánja bûnét, tér az Úristenhöz,

Kit eltaszítna és szent fiáért nem venne magához.

Valljon nagyobbat az jó Úristen mit adhatna ennél,

Mint hogy irgalmát ajánlja nékünk, ölel édes kézzel,

Csak hogy idején siess õ hozzá, térj meg igaz szívvel.

Én is tégedet Krisztus nevével jó barátom kérlek,

Jól megforgassad, hányjad és vessed mint legyen az lélek;

El ne veszessed, az örök kínra lássad hogy ne essék.

Vigyázz és óhajts te, imádkozzál Krisztus Jézus mellett,

Mert õ megváltott az õ testével, vérével tégedet,

Õ vitézkedik, kéván tûlünk is jó vitézségöket.

Ez mi életünk semmi nem egyéb csak azon vitézség,

Ördög, bûn, halál, kárhozat ellen erõs nagy versenség,

Jóllehet nékünk mindenkor ezben az Krisztus segítség.

Lelkedben érzed, miként az sívó oroszlán, az ördög

Faggat és gyötör, szaggat és hurcol, ez útálatos dög,

Nagy sok bánatot, kétséget sokat az te lelkedben önt.

Int sokszor téged, álnokul izgat bûnre Isten ellen,

Hogy õ haragját felgerjesztenéd az te lelked ellen,

Elvetne tûle pokol kínjára testedben, lelkedben.

Nagy mestersége ez te ellened Luciper fiának,

Hogy mézzel elegy adja tenéked mérgét a pokolnak,

Gyönyörûséggel viszen az bûnre, de kára nagy annak.

Tégedet osztán ha megragadhat, az bûn alá nyomhat,

Kétséges szívet, röttegõ lelket õ te beléd adhat:

Ugyan megtapod foggal és lábbal, csikorgatja fogát.

Imé csak lássad, mely igen veszté ez egész világot,

Õ szerze ennyi tévelygõ népet, sok bálványimádót,

Ennyi sok lopót, parázna népet, részegest, prédálót.

Ez egész világ nagyobb részében mind testében lakik,

Mennyi sok török, zsidó, tévelygõ setétségben lakik,

Egész pápaság kincses ördögnek hegyén imádkozik.

Zúrzavar köztünk, keresztyén népen mely igen sok vagyon,

Az Úristennek akaratjában nem járunk egy úton,

Község, nemesség, predikátorok vadnak mind az hajón.

Vaj! gonosz örödög, mely igen álnok, bezzeg csalárd voltál,

Igen vakmerõ, mert Krisztussal is lám szembe állottál,

Megkísírtetted hitetlenséggel, bálványimádással.

Jézus urunk de megtört téged, meggyõzött tégedet,

Õ mi hadnagyunk, mellettünk vagyon, meg is ver téged,

Marjad sarkunkat, de az fejedet megrontja tenéked.

Látjuk jóvoltát az mi atyánknak, édes Istenünknek,

Meghagyta nékünk, hogy segítséget nyavalyánkba kérnénk,

Jézus Krisztusnak szentséges lelkét adná õ mi belénk.

Azért fejenként menjünk Istenhöz, ördögre kiáltsunk,

No essünk térdre, jer imádkozzunk, segítséget kérjünk,

Hallgass csak reá, imé megmondom mit kelljen kévánnunk.

Gyógyíts meg uram betegségünket, bocsásd meg bûnünket.

Az Úr Jézusnak kihullott vére mossa meg lelkünket,

Az õ malasztja szállja szívünket, igazgasson minket.

Oltalmazz bennünk sok tévelgéstül, zsidó, török hittül,

Megholt szenteknek imádásátul, az kenyér-Istentül,

Oltalmazz uram az pápaságnak bálványozásátul.

Teljes hitünkkel engedjed nékünk hozzád ragaszkodnunk,

Ne légyen nekünk több reménségünk, te légy mi Istenünk,

Atya és fiú, szent lélek isten lakozzál mibennünk.

Atyánk vagy nékünk mert teremtettél, ismég hozzád vöttél.

Noha vétkeztünk, de szent fiadért megengeszteltettél,

Fiaid vagyunk, mert szent lelkeddel minket megszentelél.

Zálogod rajtunk, szent lelked bennünk, örûl azért szívünk,

Immár oltalmazd hitetlenségtül, kétségtül mi lelkünk,

Féljünk tégedet és megalázzuk elõtted mimagunk.

Indíts lelkünket, fohászkodhassunk untalan tehozzád,

Sok jótétedrõl dícsérjünk téged adhassunk nagy hálát,

Mindenek elõtt valhassunk téged szólhassunk csak rólad.

Dícsérje nyelvünk az te nevedet, említsen tégedet,

Nagy tisztességgel és félelemmel ne jádzék te veled.

Átkot, esküvést ne hagyj míelni uram, te ellened.

Vaj, mely nagy igen óhajtja lelkünk, ne hagy, azért kérünk,

Támassz sok felõl jó tanyítókat, mint szent Pál közöttünk.

Mint az trombita, az te szent ígéd hangoskodjék köztünk.

Örvendez annak mind éjjel-nappal az õ teste lelke,

A tömlöcbe is, betegségbe is örûl annak szíve,

Az ki hallgatja te szent ígédet és vette eszébe.

Szolgáltasd köztünk a szent jegyeket tisztán és igazán,

A keresztséget, az szent vacsorát értsék meg mindnyájan,

Melly igen drágák, ezekhöz képest semmi ezüst, arany.

Szûl az keresztség újonnan minket, megföreszt Krisztusban,

Az szent vacsora éltet bennünket az te szent fiadban,

Az te szent lelked uram szép dolgot szerez mindazokban,

Él az mi lelkünk nagy csudaképpen uram ezek által,

Az röttent szívû, kétséges szívû megnyugszik ez által,

Az nagy vakmerõ, gonosz életû hozzád tér az által.

Segíts meg azért édes Istenünk nagy sok nyavalyánkba.

Te szent ígédbe, az keresztségbe, az szent vacsorába,

Újíts lelkünket, éltess bennünket az Jézus Krisztusba.

Ez sok jó mellett több jókat kérünk még is atyánk tûled,

Hogy lelkünk mellett segítsed immár ez nagy gyarló testet,

Add meg szükségit és jóvoltodból uram áldd meg õtet.

Szent királyokat, jámbor urakat, vitéz hadnagyokat,

Támassz közöttünk eszes szolgákat, nagy sok jámborokat,

Adj minden helyen jó polgárokat, jámbor jobbágyokat.

Ezeknek szállja szívét szent lelked, igazgassa õket,

Sok vérontástul, méltatlanságtul oltalmazza õket,

Harag, irígység, nagy kegyetlenség ne bánthassa õket.

Löld uram kedvét az sok dúlóknak, ennyi sok lopóknak,

Tölts bé gyomrokat, adj ételt italt, adj munkát azoknak,

Téríts meg immár, esmerhessenek õk téged atyjoknak.

Ez útálatos, fertelmes élet, gonosz paráznaság,

Ne légyen köztünk ennyi torkosság, ördögi gonoszság,

Adj mindeneknek jó házastársat, mert az szép tiszta ágy.

Tisztíts meg uram patvarkodókat, álnok pöröseket,

Kik elfordítják az igazságot, ne veszesd el õket,

De szent fiadért téríts te hozzád, adj nékik lelkedet.

Reménlem uram te jóvoltodból hogy meghallgatsz minket,

Mert megesküdtél, hogy az mely ember fohászkodván téged

Hív segítségûl, soha nem hagyod, de megtartod õtet.

Ezeket azért engedjed nékünk a te szent fiadért,

Ki szent testével, drága vérével fizetett ezekért,

Újíts meg mostan még itt ez földen illy nagy fizetésért.

Az mely gonoszság ötlett mibelénk gonosz ördög miatt,

Tisztúljon meg már minden népekbõl Jézus Krisztus miatt,

Szeressünk téged és egymásinkat te szent lelked miatt.

Néz meg kapuját Jeruzsálemnek, az kincses városnak,

Mert megtisztultunk érdeme által az te szent fiadnak,

Add meg minékönk szép koronáját az szent mennyországnak.

Rút és iszonyú undok az pokol, nem kell az minekünk;

Szép az mennyország, rakva sok kicsvel, arra fohászkodunk,

Noha nagy szoros kapuja annak, de reátódullunk.

Látjuk az kapun az Jézus Krisztust, igen kiált nekünk,

Hozzá siessünk, az ördög ellen megragadja kezünk,

Annak okáért éjjel és nappal néki esedezzünk.

Szent István mikor halálán vola, az ég kettõ nyíla,

A Jézus Krisztus látá mellette, õ hozzá kiálta,

Nagy örömében lelkét bocsátá, az Jézusnak adá.

Oh uram Jézus nyisd meg nekünk is idején az ajtót,

Kit drága kõbõl, gyöngybõl, aranyból ékesítettél ott,

Adj innunk nékünk az élõ vízbõl, add meg az szép várost.

Noha itt téged az ördög miatt sokszor megbántottunk,

De többé immár nem bántunk téged, arra lészen gondunk,

Itt is szolgálunk és ezutánn is örökké tisztelünk.

Dícséret néked atya Úristen az te szent fiaddal,

A szent lélekkel, kinek malasztja minket megvigasztal,

Az szent városban örökké élünk, bíztat minket azzal.

Az ezer ötszáz és az hatvanhét esztendõ hogy volna,

A Bornemisza Péter ezt írá Zólyomnak várába,

Megkoronázva az szép városba lakhassál, kévánja.

AZ ÖTKÖTETES PRÉDIKÁCIÓSKÖNYV VERSES IDÉZETE

`Maximinus császár, midõn sem az tanácsival, sem

fõhadnagyival semmit nem gondolna keménsége és kevélysége

miatt, megértvén serege az római tanács haragját: Aquileia

alatt, délben, midõn aludnék, mind magát, mind fiát megölék a

hadnagyok. Kinek halála elõtt egy csúfos, a játék között, így

szólt volna:`

Az elefánt nagy, mégis megöletik;

az oroszlán erõs, mégis meggyõzetik;

az tigris kemény, és ugyan megöletik.

Soktul megód magad, ha egyenkint senkivel sem gondolsz.

`De ez mondást nem értheté meg.`

AZ ÖTKÖTETES PRÉDIKÁCIÓSKÖNYV VERSES IDÉZETE`

Mint ama cinikus poéta írta volt Adrianus császárnak:`

Én császár nem lennék,

hogy annyit fáradnék,

és annyit reszketnék,

hévbe, hóba gyötrõdném.

`De megfelel a császár:`

Én is Flórus nem lennék,

hogy az korocsmán járnék,

a konyhán szemlélnék

és az tetvekkel vívnék.

`Ez császár midõn meghala, így szóla lelkének:`

Bujdosó édes lelkecském,

a testnek társa, vendége,

most micsoda helyre mendegélsz,

halvány, fonnyadt és mezítelen lész.

Immár mint régen, nem játszódosz.

-oOo-