VERSTÁR' 98 -- a magyar líra klasszikusai

félszáz költõ összes verse

Teljes szövegû keresés ötven költõ mintegy tízezer versében

Ötórányi hanganyag: Latinovits Zoltán, Major Tamás,

Jordán Tamás, Galkó Balázs, Sebõ Ferenc

Kiadja az Arcanum Adatbázis

Megrendelhetõ:

Arcanum Adatbázis -- 1113 Budapest, Badacsonyi u. 14/b.

Telefon/fax: 1-185-4094

E-mail: arcadat@mail.matav.hu

Postacím: 1507 Budapest Pf. 99.

------------------------------------------------------------------

Dayka Gábor összes költeménye

(1769-1796)

Forrás: Felsõmagyarország Kiadó, 1993

TARTALOM:

ELEGYES KÖLTEMÉNYEK

Elsõ könyv

Penelope Ulysseshez

Phyllis Demophoonhoz

A Tavasz

Lakodalmi Versezet

II. Leopold Koronáztatására

Gyõzedelem-jövendõlés

A Virtus betse

A rettenetes Éj-szaka

A szeretõk fogadása

A hív Leányka

A meg-haragudt Phyllis

Az én szerelmesemnek meg-hívása

A vak szerelem

ELEGYES KÖLTEMÉNYEK

Második könyv

Helois Abelardhoz a klastromból

Abelard Heloishoz

NN. Barátomhoz

Fels. I. Ferentz Magyar Király Koronáztatására

Rege

Eggy Egri Szépnek neve-napjára

Az új esztendõnek elsõ napjára

NN. Barátomhoz

A titkos bú

Esdeklés a Szerelmes után

Bútsú-vétel

A kevéssel meg-elégedett elme

Átok

A szép szemek

Newtonra Popból (Dayka jegyzetei)

Mezei dal Segraisbõl

----------------------------------------------------------------

Elegyes költemények

Elsõ könyv

Penelope Ulysseshez

Ovidiusból fardíttatott

1787

Penelopéd levelét vedd ó feledékeny Ulysse!

Rá ne felelj, inkább térj-meg hazádba magad.

Ilion el-romlott, de jajos romlása mi nékünk;

Annyit ugyan Priamus, sõt maga Trója sem értt.

Ó, ha, mikor még a Lacedaemoni parthoz evezne,

Mérges habokba veszett vólna parázna feje! [*]

Éjjelem úgy sokkal rövidebb órákkal haladna:

Most ébren vásznat szõveget árva kezem

Nem nyögnék egyedûl el-hagyott hideg ágyamon éjjel,

Nem panaszolkodnám napjaim hossza miatt:

Hány képzelt veszedelmektõl féltettelek! úgy van:

A szerelem gondal jár, eped, aki szeret.

Ütközetet képzék: Hektornak puszta nevére

Bús ajakim halvány félelem ûlte vala.

Antilochusnak hozák hírûl szigetünkbe halálát:

Antilochus rémûlt szívemet által-üté;

A más fegyveriben vívó Patroklus el-estét:

Féltem, hogy a ravasz is végtire tõrbe kerûl;

Tlepolemus festett vérével Trójai dárdát:

Új gondokra lelék Tlepolemusban okot.

És eggy szóval akárki merûlt vala gyászos halomba,

Penelopéd újjabb aggodalomba merûlt.

Ilium hamva között, tudom, hûségemre tekéntvén,

Tégedet életben hagytanak a nagy Egek.

A Görögök meg-térnek azonban, füstöl az oltár,

A tgemplom falait trójai préda lepi.

Áldozatot nyújt-bé Mavorsnak az asszony uráért,

Ez pedig a diadalt zengi az Isten elõtt.

Ámolyog a vénség, bámúl a gyenge leányzó,

A hõlgy gondosan jegyzi kegyesse szavát.

Volt, ki kevés borral Tróját asztalra le-festé,

S a tüzes ütközetet, s a tsata véres helyét.

"Itten táborozánk: itt folyt-Simois-le zuhogva,

Itt az öreg Priamus szép palotája vala:

Itten Ulysses, amott vere sátort a nagy Achilles;

A meg-ölött Hektor tagjait erre voná"

A vén Nestor adá ezeket tudtára fijadnak,

Hogy szeretett Attyát nála kereste fijad;

Azt is, hogy értte Dolon vesztét a Rátzok Urán.

Kém vala õ, Rhesus mélly aluvásba merûlt.

Ó feledékenység! úgy õrzéd éltedet értünk?

Éjjel táborozó elleneidre tsapál!

Rontani- s tsak ketten-rá mertetek annyi vitézre,

Ám de nagyobb gondod vólt elejénte reám-

Rettege szívem; hanem tsak ugyan végtére meg-érti

A tsal elõ-menetét, tellyes örömbe merûlt.

Ám de mi hasznot hozott kegyesednek Trója veszélyje?

Mit, hogy az õ fényes kõ-fala porban hever?

Úgy maradok, valamint vóltam, még Ilion állott,

El-jött a viadal vége, de férjem oda.

Másnak el-omladozott, áll még nekem Ilion, ámbár

Foglyon mívelitek földeit ökrök helyett [**]

Trója helyén vetemény van, az ellenségnek el-ontott

Vére kövéríté nedvivel árva helyét.

Emberi tsontokban szántó-vasak éle ki-tsorbúl,

Trója le-hullt falait fû sokasága lepi.

Még-is azért oda vagy Kegyetlen! még sem tudom én, hol

Várakozol, s mi lehet várakozásod oka.

Ha ki ezen rév-partra találja ki-kötni hajóját,

Kérdem, ha tudja talám múlatozásod helyét.

Itt elsõ gondom, levelet készíteni, kérem,

Hogy ha talám valahol fel-nyomoz, adja neked.

Én a régi Pylost tudakoztam erántad: heába;

Mert bizonyost róllad nem tuda szóllni Pylos:

Én Spártát tudakoztam erántad; Spárta sem hallá

Híredet, és hosszas várakozásod helyét.

Jobb vala dolgom, ha még a roppant Pergamos állna,

Bátor elébb gondom vég-veszedelme vala.

Melly helyen hartzolnál, tudnám, s félnem tsak az hadtól

Kellene, s másokkal vólna meg-osztva bajom

Most félek, noha mért kellessék félni, nem értem:

Ez nekem a'nál, több lelki gyötrelmet okoz

Földön ezer, tenger közepén szint annyi veszélyek

Esnek -- ez olly hosszú késedelemnek oka --

Én így búslakodom, s te talám feledékeny! azonban

Más valamelly idegen nemzeti széphez hajólsz;

S karjain így szóllasz: "nekem is vagyon hõlgyem hazámban;

Szõ, fonogat, s e'bõl áll tudományja tsupán,

Bár ne jövendõljek! bár meg-hamisíttsa gyanúmat

A ki-menet, s ne maradj szántt akarattal oda!

Özvegységemet új férjel fel-váltani késztet,

S feddi heába való várakozásom Atyám.

Fedje! tiéd vagyok, és akarok mondatni tiédnek,

Holtig Ulyssesnek Penelopéje leszek --

Õ tsak ugyan lágyúl esdeklésemre, s ezentúl

Hogy hitemet szegjem, már nem erõltet igen:

Ám de nem a kérõk raja, kiknek hazája Zacynthos,

Kiknek Dulichium, kiknek hazája Samos.

Udvarodat szabadon dúlják, mert senki se tiltja;

S hogy ha tovább késel, füstbe megy õsi javad.

Eurimachust, Polybust, a durva Medont, s Pisandrust,

S Antinous fösvény karjait hozzam-elé?

S másokat is, kik még idegenben késel, hazádnak

Fegyverrel keresett fõlde kõvérit eszik.

Még az alatt Irus, sõt önn-maga régi juhászod

Nyájadban tetemesbb kárt okoz, hogy sem azok.

Hárman ülünk itthon, feleséged, erõtlen asszony,

Vén Lartes Atyád, nõtelen árva fijad.

Ezt minap éltétõl meg-akarták-fosztani lesbõl,

Amikor ellenzvén mindenek, útnak eredt.

Engedjék az Egek, hogy halálunk rendre kerûlvén

Õ nyomhassa-szemem-bé nekem, õ teneked. [***]

Ám de Atyád sem mér -- már alkalmatlan az hartzra --

Lankadt karjaival szállani szembe velek:

Telemachus, tsak az Ég meg-tartsa, meg-érik idõvel:

Gondos Atyát kíván mostani gyenge kora.

Nékem sintsen erõm, hogy el-ûzném õket az háztól;

Lész neked, ó házunk oszlopa! jöszte hamar.

Telemachust hadi-mesterségre tanítani mostan

Kell vala: várakozik gondviselésed utánn.

Láertesre tekénts leg-alább: a sírba hanyatlott

Félig az el-hagyatott: ah jere, fogd-be szemét!

Bennem is, aki, midõn el-hagynál, gyenge leányzó

Vóltam, ha most mindjárt jössz is, öregre találsz.

* Dayka Gábor megjegyzése: "Itt ` Páris ` értetõdik."

** Dayka Gábor megjegyzése: "Itt az eredeti versnek:

` Incola captiuo quae bove vietor arat, `

más értelme vagyon."

*** Dayka Gábor megjegyzése: "Itt egy distichont ki-hagytam,

mert igen alatsony foglalatúnak tettzett."

Phyllis Demophoonhoz

Ovidiusból fordíttatott

1788

Demophoon! el-tölt az idõ, amellyre határzád

Meg-jöveted; Phyllis bús panaszokra fakad.

A tõlt Luna mihelyt két szarvait eggybe-növeszti,

Rév-szered, azt fogadád, Szítoni partra kötöd.

Már négyszer tele -- meg, már el-fogya Cynthia négyszer

Még is Athenából nem jöve semmi hajó.

Tsak számold az idõt -- szeretõd számolni tanúlta

Gondosan -- és panaszom nem jön elõdbe hamar

Sõt sokat is vártam; késõn hiszem, aminek önnön

-- Károsodásommal kelletik adnom hitelt.

Szívemet hasztalanúl hányszor hitegettem! az Auster

Mord szele, képzeltem, most veri-vissza hajód.

Theseust átkoztam, hogy vissza-botsátani késnék,

És nem is õ vala tám el-maradásod oka.

Néha pedig félttem, ne hogy a Hebrusban vezevén

Aktai sajkáddal szõke vizébe merûlj.

Gyakran egészséget kértem vala néked az Égtõl

Ó hitetlen! s tömjényt hint vala tûzre kezem.

Ha ki-derûlt az idõ, s kellõ fúvalmok eredtek,

Demophoon, mondék, Szítoni parthoz evez.

S ami tsak útasokat hátrál, mind eggybe zavarta

Phyllised; elmés vólt ok-keresésre fejem.

És nem jössz tsak ugyan: szeretõd hûsége sem indít,

Sem hitetlen szájad szent fogadási, s az ég.

Demophoon! hitedet sajkáddal szélnek eresztéd:

Álnok hited, sajkád Rátz ki-kötõre nem ér!

Mondd, miben áll bûnöm? híven, de nem óva szerettem?

Illy szívvel kedvet kell vala lelni nekem.

Eggy bûnöm vagyon, hogy házamba fogadtalak hitlen!

Hogy ha talám bûnnek mondhatom érdememet.

Hol hited, a törvény, és a kezek eggybe-fogása,

S kikre meg-esküdtél annyiszor, Isteneid?

Hol vagyon a holtig meg-igért Hymen, aki jövendõ

Öszve kelésünknek záloga léve minap?

A szeles, és habozó tengerre meg-esküve szájad,

Mellyben hitlen sajkád gyakran evezni szokott;

És nagy Atyádra, ki tsendet ereszt a szélvészes ügyre --

Úgy de talám: e'ben sem lehet adni hitelt:

Majd Venusra, s Cupidónak két féle nyilára:

Eggyike sebbe hever, másika tûzzel emészt;

S a házas nyoszolyák Istennéjére, s Ceresre,

Akinek ünnepeit tsendes homályban ülik.

Ennyi sok Istenség ha bosszút állana rajtad,

Álnok! hogyan tûrnél-el magad annyi tsapást?

S még víz-fúrta hajód igazítani hagytam, hitetlen!

Hogy meg-erõsítném, melly ide-hagyna, szered.

És evezõket adék, kikkel szaladásnak erednél:

Szívemen ah önnön fegyverem ejte sebet!

Ám de hivék a mézes igékkel tellyes ajaknak,

Ám de hivék a nem fényjinek: égben ered.

Ám de hivék könyjednek; ez is hitegetni tanúlt már?

Úgy vagyon: álnok ez is, s foly, valamerre hagyod.

Ám de hivék fogadásidnak; minek ennyi bizonyság?

A szívnek nem kell annyi sok: eggy is elég.

Partot adék, s szállást hitlen! panaszolni nem illik

Érdememet: hanem itt kell vala vetnem határt.

Mást vártam, mivel érdemimenn épûle reményem,

És helyes a meg-tett érdem okozta remény

Nagy dolog ám egy könnyen-hivõt meg-tsalni! s ez által

Benned hív-szeretõt kell vala nyerni nekem.

Egy epedõ szívet tsaltál, s eggy gyenge leányzót!

Törni ditséretesebb tettre ne hagyjon az Ég;

És Eleidhez Athénának közepére tegyék-ki

Képed, Atyád fényes tettivel álljon elõl.

Majd-mikor olvassák a fél bika, s ember halálát,

S Scyront, és titeket, durva Procusse! Sini!

S a le-rogyott Thébát, s a két testûek el-estét,

Végre, pokolba mikép tört-be barátja miatt:

Erre következzél Te, s legyen képedre fel-írva:

EGGY SZERETÕT TSALT-MEG, MELLY BE-FOGADTA VALA.

Annyi viselt nagy dolgaiból Theseusnak eszedben

Épen az el-hagyatott Krétai lyánka maradt.

Eggyet véte, s ez eggyben vagy hozzája hasonló:

Hitlen! örökséged puszta hibája leve.

Õ boldog, mert Theseusnál jobb férjre talála,

S hámos tigriseken nyargal az égi jegyen:

Engemet a Rátzok már a'tól fogva kerûlnek!

Amikor egy idegent fõldim elébe tevék,

S egy némelly úgy mond: "a bõlts várasba mehetne

A hadi Rátz majd tud lelni magának urat."

A ki-menet mútatja mi-voltát tettinek " Ó ne

Üsse közel tárgyát, aki tsak innen itél!

Ám de ha tengeremenn habokat fog rév-szered ûzni,

Mindenek azt mondják: nem vala tettem hibás.

Ám de hibás: palotám nem késztet-vissza, ki-fáradt

Tagjaidat Biston nem mosogatja tovább.

Demophoon! Szomorú képed még most is elõttem,

Amikor e partról vízre sietne hajód.

Ált-öleléd szeretõd, és árva nyakába borúlván,

Szájad ezer forró tsókokat hinte reá.

Könyjeidet könnyembe meréd elegyítni, s panaszra

Kelni, hogy a tsendes szél haza hívja hajód;

S tõlem el-indúlván vég-kép e szókra fakadni:

Phylli! Sokat nem vársz Demophoónod után.

Nem sokat? aki talám itt hagytad örökre hajóddal

Fõldemet, el-vonván tõlem örökre magad.

Még is várlak azért; jere, bár késõre, s idõt fogsz

Véteni, más valamelly tsorba nem éri hited.

Ah mire vágyakodom! tám más egy szépnek ölében

Nyúgoszol, és tartósbb új szerelemre hajólsz.

S Phyllis azóltától már isméretlen elõtted;

Jaj, ha ki vagy, s honnan? tám tudakozni fogod!

Aki neked hosszas tévelygésidnek utánna

Demophoon! szállást, s Szitoni partot ada;

S bús eseted meg-szánva javából annyiszor annyit

Nyújta, s jövendõben nyújtani többet akart;

Aki határatlan birodalmit néked ajánlá,

A kormányt egyedûl tartani gyenge neme --

Merre terûl Rhodopé Haemustól, merre zajogva

A felesûlt Hebrus Pontus öblébe merûl;

Aki tenéked elõször hagyá fel-fedni szemérmét,

Aki tenéked hagyá óldani szûzi övét.

Tisiphoné vala bús nyoszolyóm azon öszve-kelésben

S a komor éjji madár rút huhogásra fakadt.

Alekto jelen-álla nyakát kígyókkal övezve,

Sárga szövétnekkel gyújta világot Hymen --

Még is azért partot taposok, s kõ-szírtokon állok,

Merre szabad szemmel láthatom a nagy ügyet [*].

A forró napokonn, és a fagyos éjjeken eggyként

Vígyázok, mi szelek fújnak Athena felõl;

S ha mi vitorlákat messzérõl jõni tekéntek,

Kedvesem, így szóllok, rátz kikötõre siet.

A tengerbe futok -- s tsak alig tartóztat az örvény

Hol mozogó vízzel partot öblítget az ügy.

S hogy ha felém közelítnek, hibám fel-fedve kesergek,

Még nem el-ájúlván lyányim ölébe rogyok --

Itt vagyon egy bóltként görbûlt öböl, e'nek az eggyik

Szarva merõn fel-nyúlt bértzeit égbe viszi:

Innen akartam alá hembergeni búmban az ügybe,

S ezt, mivel el-hagytál, majd mivelésbe viszem.

Testemet a tenger temetetlen Athenai partra

Vesse ki, s hûlt tetemim színed elébe vigye.

"Phylli! nem így kelled jönnöd" bár szívvel az értzet,

S a gyémántot elõzzd; illy panaszokra fakadsz.

Ollykor halált okozó mérget szomjúhozom, ollykor

Nyílt kebelemnek hegyes tõrt szegez árva kezem;

Majd nyakamat, mért hogy hitlen kezeidnek ölelni

Hagytam elébb, tõrrel fojtani kedvem ered.

El-van szánva halállal adózni siralmas hibámért;

Választása pedig nem sok idõbe telénd.

Téged, vesztem okát gyászos síromra fel-írnak,

Illyen igék adják szép diadalmad elé:

DEMOPHOON PHYLLIST, KI SZERETTE,

MEG-ÖLTTE; HALÁLA

INGERE DEMOPHOON, ESZKÖZE LÉVE MAGA.

* ügy = tenger

A Tavasz

1792

Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-ûlvén

Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen.

A fagyos Északnak zúgó fúvallati szûnnek

A bádjadt Zephyrek lengedezési között.

Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti;

A võlgy illatozó Májusi gyöngynek örûl.

A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le,

S tsendes habjaival pázitos hantot öblít.

Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdõ,

Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet.

Itt epedõ hangonn a sérûlt fülmile gyász-dalt

Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered.

Ím kezeit Pómóna gyümõlts-fáinkra ki-nyújtá,

A feselõ bimbó ritka gyümõltsre mutat,

Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját

A daloló Pásztor, s friss legelõre siet.

Lakodalmi Versezet

NN. Úrnak másodszori öszve-kelésekor

1792

Gyújts fáklyákat Hymen! már hinti töményit az oltár,

S illatozó fellegbe borúl a templomok öble;

És már a szeretõ pár köztt áldásit el-osztá

Júnó papja, s örök fríggyel kötelezte-hitét-le.

Gyújts fáklyákat Hymen! gyújts! már a játtzi szerelmek

Intenek -- és útjokban enyelgõ lépteket intézd.

És Te, kinek ma kivánt önnként öröm-innepet ûlünk,

O Phoebus kedvesse, kegyes Bõlts, s dísze hazádnak!

Sorvasztó búdat, s méltatlan gyászodat õltsd-ki.

Ah! bõven folyt már szemeid bús nedve szerelmed

Hûlt hamvára, midõn a búsúlt Ámorok el-húnyt

Fáklyánál, és hátra szegett tegzekkel emelnék,

S a Virtus rejtett artzal, s mélly gondba merûlve

Kísérné hidegûlt tetemét a sírnak öblébe --

Hallgass Musa! s örök fátyolt vonj gyászos halála

Bús képére, s ne tépd-fel haszontalan újra sebeinket. [*]

Ah nem örûl az örök mívének mostoha sorsán,

És ha ma bosszúló kézzel terjeszti tsapásit,

Hólnap öröm-napot, és új boldogságokat áraszt.

És hogy el-húnyt örömed kegyesednek bánatos halmán,

S a szomorú Végzés boldog kötelékid el-oldá:

Új vígságra, s kiesbb gyönyörûségekre vezérelt.

Így ered a jajból nyugalom, s a bánat homályját

A jobb Végezetek tartós örömekre derítik.

Mint mikor a haragos tenger feneketlen öblében,

Mérges habok zúgási között, s éj-féli setétben,

A zaj-lepte hajót a morgó szélvészek hányják:

Záporral viselõs felleg szakad, és az özönben

Süllyedezõ révészt új víz-halmokba borítja;

S a riadó mennykõ le-tsap, és a gyáva hajósnak

A héjába fogott kormányt el-sújtja kezébõl,

S már ajakinn az halál ijedelmi ki-ûltek: azonban

Hogy meg-szûnt a bús zivatar, s a gyenge fuvalmak

Lengenek, és a zordon ügyet békére varázlyák:

Bárkáját honjának határira vetve találja.

Örvendj! aki reád minapában mérte tsapását,

Szívre vevé fájdalmidat, és kegyesednek imádott

Karjai köztt búdat keveretlen örömre tserélé.

Aki, midõn hajdan még Esztergomban az Érdem

Szárnyain hóltod után maradandó névre törekszél,

Karjaidat karjaiba foná, s hév tsókokat hintvén

O fijam..... és ajakit forró könnyekkel el-önté --

Te zokogál, s eredendõ jódat homályosan érzéd --

Õ -- noha már örök éjbe borúltak napjai, s a bús

Végezet el-ragadá szeretõjinek édes ölébõl --

Által-nyújtja neked tsak ugyan végtére leányját.

Néked szántta tehát õt a változni tudatlan

Végezet, és örökös társúl rendelte magában.

Néked -- gyenge korát rejtvén a klastrom öblében,

Hogy szeretett Annyát az halál a sírba taszítá --

Múlatozott kegyes életbenn a szûzi sereggel,

Még a sárga Ceres búzáját hétszer aratná:

Vagy hogy ritka ketseit a tsendes Virtus emelné,

Vagy hogy az el-komorúlt Virtusnak kellemet adna.

Serdûlvén, és hogy ki-feselt a gyermeki korból,

S ifjúságra jutott, s értebb esztendeit éltte:

Kellemeit néked nevelé, s a Pannoni fõldön

Hírre jeles Bárkótziak udvara néked emelte

Nagyra nevét, és udvariás erkõltsre tanítá.

Klára [**] midõn örömét eggyetlen lyányod aratja,

S a szerelem ketseit Kegyesének karjain ízli:

Ha hidegûlt tetemidben az érzés újra fel-élne,

És valamelly Chíron életre varázlani tudná

Szívedet, ah mi névtelen érzésekbe merûlne! --

De már által-törtt a tûndér élet határinn,

És a síron túl nyugovók köztt fogta lakását,

S Kedvessének ölébe repûle, kit a tüzes hartzban;

Hogy kardot ragad, és az erõss Prussusra ki-rándúl:

A kedvezni szokatlan halál a sírba merített --

Ám de kiket ki-törõltt az halál, s a fõldnek öblében

Rejti hideg tetemeiket az éjnek vastag homályja:

Sár-házát el-vetve nem húllt jobb részek halomba,

És folytatja kiesbb éltét a boldog hazában,

S hátra hagyott társainak túl a síron is érzi

Majd boldog, majd bús esetét tele rész-vétellel.

Õ is azért fel-lelt Kegyesét szívére szorítva,

S tsókra hevûlt ajakinn függvén örvendez az Égbõl

A szeretõ párnak, s áldást hint rája felõlrõl.

Gyújts fáklyákat Hymen! Te pedig, kit az Isteni Végzet

A búval terhes mélly gyászból végre ki-õltvén

Új örömekre vezet szeretõ Szépednek ölébe,

Nyújts kezet, és fel-támadt boldogságodat érezzd.

Õ, mikor a Tudomány rejtett ösvényinek indúlsz,

S nem hallott dolgokra tanítod kedves hazádat,

S fáradhatatlan erõd tsak ugyan nyugalomra törekszik:

Õ lágyíttsa komoly munkád mindennapi terhét,

S édes enyelgéssel kedvet bájoljon ereidbe.

Gyújts fáklyákat Hymen! már óltja világit az oltár;

És Te, kinek kebelében el-hányván hajdani gyásszát

Új életnek ered, s örömének napjait éri

Várt Jegyesed, s jajját jobb végezetekre tseréli:

Engedd, fûzze kezét kezeidbe, s nyakadba borúlván

A szerelem szent tsókját szép ajakidra boríttsa.

Izleltesd javait vele, s erkõltsidnek igézõ

Kellemitõl újúltt éltét nagy idõre varázold. [***]`

* Dayka Gábor megjegyzése: "Tsak néhány hónapokkal ez elõtt

múla ki kedves élete párja."

** Dayka Gábor megjegyzése: "A meg-hólt Anya neve."

*** Dajka megjegyzése: "Ezen versezetben az `ait, eit`

néhol diphtongusnak vettem, amit én hibának éppen nem

tartok. Kazintzy Úr példája szerént; ki hozzám eggy helyen

így ír: ` Itt láttam Plútót, s a Styxnek kénköves habjait, sat."

II. Leopold Koronáztatására

Eleje egy nagyobb kõlteménynek,

mellyet készített T. Bárdosy János

a Lõtsei Iskoláknak hellybéli Igazgatója

fordítt. Deákból

1792.

Üdvözlégy méltó Phoenixe Theresa porának

Te, kiben árva Hazánk egyedûl hellyezte reményjét!

O Leopold! kit az Ég példáúl kûlde világra

A koronás Fejedelmeknek, hogy merre hanyatlik

A nap arany szekerén, vagy az éj bús fellegit ûzi:

Tûndöklõ Virtussaidat bámúlva tsudálják.

Ûlj-fel öröm-riadás köztt a diadalmi szekérbe!

Öltözködj bársonyba, s el-húnyt Testvéred helyébe

Fogj páltzát, mellyet rettegjen az Osmani Porta.

S homlokodat kerekítve minap nyertt új koronáddal

Érdemes oldalodat szentelt pallossal övezd-fel.

Tí pedig Eggyházunk Fejedelmi! vigyétek elõtte

Eldõdink módjára jelét a drága Keresztnek:

Mellyet elébb István a fényes Stambuli háztól

Égnek ajándékát, mint Constantinus elõtte --

Mert a Nap-keleten fekvõ nagy Bírodalomnak,

Melly Európában végetlen közre ki-terjed,

Bírta nagyobb részét -- tzímûl nyere Pannon! hazádnak;

És ugyan azt mai nap Leopoldnak nyújtja, ki által,

Dõlõ félbe levén a Muselmannok hatalma,

Mellynek alatta nyögött az igaz Hit századok ólta:

Szent koronánk örökét terjeszteni kardal akarja,

Indúlsz, hogy meg-erõsíted a Nemzeti Végzést,

A hitet Eldõdid módjára le-tenni Hazánknak.

Így fogod a kormányt kezeidbe, s az hajdani törvényt

Nem sérted, s el-nem-mellõzöd az innepi pompát,

A Haza boldogsága tiéd s tele rész-vétellel

Örvendessz javain, bal sorsán könnyeket húllatsz.

Ím! az egész Természet el-hányván hajdani gyásszát

Új artzát öltöz meg-elégedtsége jeléûl.

Nézzd! paripád az ülõ terhétõl gõgre hevûlvén

Tajtékzik, s lépésit alattad dölyfösen hányja.

S még a nép sokasága tolyongván nyomdokid ûzi:

Száz tûzzel viselõs ágyúk ropogásokat adnak,

S tõltött vas-tsövibõl ártatlan mennyköveket szór

A Sisakos, s az eget füst-fellegzetbe borítja;

A víg mennydörgés közbenn értz trombita harsog,

S a ki-terûlt levegõt örvendetes hanggal hasítja --

A népek felesen gyülekeznek, s eggybe zavarva:

Gyermeki kor, hõlgyek, férjek, s a gyenge leányzók,

Merre szabad menetelt engednek az öszve-sereglett

Nemzetiek, koronás Urokat meg-látni sietnek.

Test-õrzõid alíg nyitnak szabad útat elõtted:

Meg-teltek minden sorsú rendekkel az útzzák.

Nézd az Egek bóltját öröm-ábrázatba borúlva!

Innepi fényt ereget sugárival, és ha lehetne,

Meg-tartóztatná lovait, s a tenger öblébe

Tûz-szekerével alá késõbben hanyatlana Phoebus.

Úgy vagyon: õt az egész Kún-föld Attyának ohajtja

Eggy szívvel, ki minap Toskánai thrónuson ûlvén

Most a nép örömére fel-hág a Pannoni székbe;

S kintseit híveinek szívében hellyezi, s e'ként

A birodalmok egyébb koronás fejedelmit elõzi.

A hódolni be-gyûlt hív nemzet már is elõre

Érzi jövendõbéli javát Attyának alatta.

Így tettzik jobbágyainak, s így tettzik az Égnek

A Koronás; így hajtja fülét hozzája kegyessen

A Tehetõs, s köz-haszonra törõ kérelminek helyt ád.

Így az idõt meg-gyõzi, s örökre ki-terjed az ország

Hol kormányt ember-szeretõ nép-attyai fognak.

Boldog örök! mellyet szánt a Tisza szõke vizével,

S termékeny hegyeit Bacchus meg-rakta gerézdel:

Ó bizonyára, ha vólt sok századok ólta királyod,

Akinek országunk méltán kötelezte-hitét-le:

Aki javát egyedûl népének mérte javához:

Aki alatt mezeidre az ég áldása ki-terjedt:

Boldog hazám! e nap szent légyen elõtted örökké!

Ûld emlékezetét, és értz táblára ki-mettzvén

A feledékenység zavarába merûlni ne engedd.

Álmodom é? vagy homályt von az Éj örömünknek

egére? sat.

Gyõzedelem-jövendõlés

1788

Látám Olympus téres határiból,

Amerre Phoebus kergeti fellegét

A kormos Éjnek, s a homályos

Fõldre lövelli sebess világát:

Indúlni Pallást, mint mikor Aeolus

Szélvészt akarván hajtani, zárjait

Meg-nyítja tömlöttzének, és a

Déli Szelet szabadon botsátja.

Pántzél borítá mennyei tagjait,

Dárdát szorított jobbja, s arany pais

Terhelte balját, s élet-oltó

Szikra szökött haragos szemébõl,

Ki ellen indúlsz? Asszonyom! Asszonyom!

Húzd vissza dárdád! a hadak Istene,

Ámbár hatalmas fegyverére,

Színed elõtt el-ijedne Márs is:

Így szólla nyelvem; többre nem engede

Fakadni szívem -- szívemet el-lepé

A félelem -- s az Isten-asszony

Ezt felelé panaszomra: Látod

Diána szarvát? meg-veti frígyemet,

Fel-vonja íját, s ellenem el-lövi,

De szent Atyámnak homlokára

Esküszöm, hogy kezemet meg-érzi.

Mondá, s paissán, tsattogatá törét,

S röpûle --nyomban rettenetes tsapás

Követte, melly a hóldi félbe

Sárga halál-ijedelmet önte --

Hazám! ne búsúlj; mert ha vitézidet

Vezérli, s eggyütt száll-viadalra-ki

Erõss Leányja Júpiternek,

Annyi lehet, valamint az hangya:

De hátat adni kéntelen a Török,

S kezedben a szép gyõzedelem Magyar!

Az vítta --Trója várasát-meg,

Aki feléhez hajólt, Minerva.

A Virtus betse

1791

Vóltak szerentsés napjaim, hol szelíd

Öröm követte nyomdokimat, s tele

Nagy érezéssel fogtam-által

Gondolatimmal egész világot.

A hûs pataknak bús zuhanásai,

A lágy fuvalmok lengedezései

Éjféli tsendben, a susogló

Ágak, az illatos hant virági:

El-fogtak hajdan, s nem magyarázható

Örömbe süllyedt szívem, el-oszlaták

Keservimet, ki-sírtam a bút

Édes özönbe merûlt szemekkel --

Tí bóldog órák! -- hasztalan esdeklem

Utánnok; a bús víz-özön évei

Köztt semmiségbe tértt idõknek

Fejthetetlen zavarába dõltek --

O Virtus! a Te nyomdokidon lehet

Tsak jutni bóldogságra; Te nem-kevertt

Vígságra hívtad tisztelõdet,

S nem-keresett örömekre vontad.

A rettenetes Éj-szaka

1790

A barna felleg szárnyainn az Éj

A fõldre borzasztó árnyékot hint:

A hóld tsillámló fényje bé-borúl:

Homályba süllyednek tsillagjaink.

A záporral terhes köd meg-szakad,

S özönbe fojtja a Természetet.

Nézzd! a gyilkos villám mint hembereg,

Mint tsattogtatja mennykövét alá

A zordon Ég! a pusztító tüzek

Hasítják a kõsziklás bértzeket.

Az öldöklõ villámok fényjinél

A halvány ortza rettegést mutat.

Fel-rémül ágyából a Babona,

S szentelt világgal ûzi a halált.

Ím újra tsattan! és az ártatlan

Lelkét Kegyesse karján hörgi-ki --

Tovább, tovább kérlelhetetlen Ég!

Forgasd-fel a rémûlt Természetet,

S szegezd rám élet-oltó nyíladat!

De jaj! meg-szûnt a gyikos fergeteg,

A hóld ki-búvik a homály alól,

S a tsillagok halvány fényt hintenek,

Az Ég derûl; rémítõ éjszaka!

Mert hólnap újra hajnalom hasad.

A szeretõk fogadása

1787

Többé reá se nézek,

Nem kell nekem személyje.

Hûségtelen Corinna!

Elébb miket nem ígért,

Mézzel folyó beszéde!

Hányszor borúlt nyakamba!

Most más ölébe nyugszik,

Másnak mosolyg szemébe,

Mást bájol: én reám tsak

Mellék-tekéntetet vet --

Nem kell nekem személyje,

Többé reá se nézek,

Nem, hogy ha lábaimhoz

Borúl is esdekelve.

Így esküszik Philemon

Vénusra, égre, fõldre.

Itt hírtelen be-lép az

Hûségtelen Corinna:

S mi lelt Philemon! úgy mond,

S eggyet mosolyg reája,

S tsókot nyer ajakára --

A hív Leányka

1790

Az én szerelmesemnek

Természetét be-szívtam.

Mikor mosolyg, mosolygok:

Midõn enyelg, enyelgek:

Mikor keserg, kesergek:

Midõn örûl, örûlök:

De ha mikor meg-útál,

S Phyllist borítja tsókkal:

Én tsak magamba sírok.

A meg-haragudt Phyllis

1790

Phyllis haragra gerjedt,

S bosszút kiált fejemre.

Ha Phryne tõlem ollykor

Tsókot nyer homlokára:

Mást bájol ál-szemével.

Ha Phryne mást ölelget,

Ha! mint örûl magában.

Egek! ki hidte vólna,

Hogy Phylli! még enyém léssz? --

---------------------------

Phyllis haragra gerjedtt.

Ha komolyan tekéntem,

Komoly szemmel tekéntget,

Ha Szépem mást ölelget,

Szõkdétsel õrömében.

Ha idegen ajakra

Hint néha tsókot ajkam;

Mást bájol szép szemével,

S kerûli társaságom.

Egek, ki hidte vólna

Hogy Phyllis még enyém léssz?

Az én szerelmesemnek meg-hívása

1790

A gyenge bor-tövetske

Szil-fánkat ált-ölelte:

A tiszta tsermelyetske

A színes hant virágit

Tsókjával harmatozza:

A játtzi nap-sugárok

Lejtõznek a folyóban:

A lengeteg Zephyrke,

Nyög a szerelmes ágon:

Jer, õltsd kezed kezembe,

S adj tsókot ajakimra!

A vak szerelem

1791

`Phryné` az égi hónál,

Fejérbb ajakkal igéz

`Corinna` barna bõrét...

A nyár szeplõji jegyzik.

Piros kis ajkin ` a'nak

` A Grátiák mulatnak:

` Corinna ` színe halvány,

S komoly tekéntet ûli.

` Az ` barna két szemébõl

Szerelmeket lövöldöz:

` Ez ` kék apró szemével

Tsak gyenge lángot húnyorg.

` Phryné ` szemet varázol

Nem fõldi termetével:

` Corinna ` kis szabású,

S nints termetébe kellem.

` Az ` pajkos, és enyelgõs:

` Ez ` tsendes, és magános.

Mind ketten érttem égnek::

S engem ` Corinna ` bádjaszt. --

Elegyes költemények

Második könyv

Helois Abelardhoz a klastromból

Itt az Ártatlanság magános lak-helyében,

A néma Békesség lármátlan kebelében:

Hol mentségét [*] a szív törvény alá veti,

S a kéntelen Virtust önnként is öleli:

Elmémnek nyúgalmát mi fergeteg zavarja?

Eggy gyenge szûz keblét mi öldöklõ gond marja?

Ki gyújtja --újra-fel alélt érzéseimet?...

Amor! hát újjolag meg-loptad szívemet?

Ah! meg-tsalatkozám....még égek....még is áldlak...

O bús!... Ó kedves név! O Abelárd.....imádlak...

Ez írást -- hányszor nem hinték rá tsókokat!

Hányszor futottam-bé -- ez ismért sorokat

* mentség Libertas --Dayka Gábor jegyzete

----------------------------

Az elsõ fordítás 1791

Itt az ártatlanság kellõ lak-helyében,

Hol nyugszik a Béke örökös tsendében:

Hol a szív mentségét törvény alá veti,

S a kéntelen Virtust önnként is követi:

Elmém nyugodalmát mi szélvész zavarja?

Eggy gyenge szûz keblét mi komor gond marja?

Ki lobbantja rosszúl el-altott tüzemet?

Szerelem! hát ismét meg-loptad szívemet?

Ah nem tudtam!..még is égek..még is áldlak...

O kedves,..o bús név..Abelárd!... imádlak...

E levelet-szásszor hinték rá tsókokat,

Százszor olvastam-el -- ez ismért sorokat.

A síró Helois ajakira szorítja...

Abelárd!...hitemet de jaj! mi tántorítja!

Mit írok!...oh Egek!...tiltott vonásaim

Mossák-el szívembõl fel-forró könyjeim...

Bosszú-álló Isten! botsássd-meg tévedésem!

Te tiltod hívemmel közölni szenvedésem:

Kemény hagyásodat Leányod tiszteli:

Jaj! szívem kénszerét...s a toll õt követi.

Te az önként fogoly Virtus kegyetlen zárja!

Hol fojtja bûntelen ezt a keservek árja:

Hol az ártatlanság el-fedve kellemét

A bú könnyjeiben fereszti kebelét:

Ti rózákkal hintett lelketlen alkotványok!

Kiknek töményezünk szerentsétlen leányok:

Midõn alélt tüzem fel ébred mellyemben,

Ah hogy nem lehetek, mint Ti érzéketlen!..

-----------------------------

Helois esdeklõ szájára szorítja...

Abelárd!...de hitem jaj mi tántorítja!...

Ki nevét említém! mit írok!... vonásom

Mossa-el szívembõl fel-forró sírásom....

Bosszú-álló Isten! engedj-meg vétkemnek!

Te tiltod ne írjak eggyetlen eggyemnek:

Kemény hagyásodat Helois fogadja...

Jaj! szívem parantsol...s tollam õt hallgatja.

Te az önként fogoly Virtus setét zárja!

Hol fojtja bûntelen ezt a bánat árja:

S az ember, tulajdon tsendének gyilkossa,

Ajakit tsak a bú könyjeivel mossa:

Tí virággal hintett lelketlen márványok!

Tiszteletünk tárgya, hideg maradványok!

Midõn Abelárdhoz vonz a hév szerelem,

Érzéketlenségtek osszátok-meg velem!

Heába mennydörög Teremtõm bús egében:

Gyõzött a szerelem Helois kebelében:

A szõr-zsák, öldöklés, bõjt, fogadásaim

Nem bírnak, s lángomat nem oltják könyjeim.

Alig, hogy olvasám kezednek gyász-vonását,

Szerelmed zálogát, hûséges szíved mássát:

Alélt indúlatom pontban fel-ébrede.

O tsendem gyilkosa! s ó lelkemnek fele!

Amor kardjaidon melly boldogságot nyújta!

Öledbõl ki-fejtvén melly siralomba sújta!

Ollykor Myrtus borít, és Isteni tsendel

Elõmbe le-borúlsz, s Helois fel-emel:

Ollykor tsak egyedûl képzellek a pusztában

Porral hintett fejjel, s utálatos tsuklyában:

Komor tekéntettel, halvány artzúlattal

El-zárva bús cellád setét falaival.

------------------------------

Heába mennydörög Teremtõm egében:

A Természet gyõzött Helois szívében.

A szõr-zsák, öldöklés, bõjt, esküvéseim

Nem bírvák, s lángomat nem óltják könyjeim.

Pontban, hogy olvasám szomorú soraid,

Szíved keservének titkos tolmáttsait:

Bennem az indúlat ismét szárnyra kele.

O tsendes gyilkosa! s o lelkemnek fele!

Amor karjaidon melly ketseket nyújta!

Amor nálad nélkûl ah melly búba fújta!

Ollykor myrtus-ággal borítva képzellek

Nyúgodt szívvel esni lábamhoz, s ölellek:

Ollykor tsak egyedûl a néma pusztában,

Porral hintett fõvel, illetlen tsuklyában:

Halál-színbe borúlt éktelen ortzával,

El-zárva bús cellád homályos falával.

Itt-a bal-végezet sokallva boldogságát

El-tépte Amortól kötött szent társaságát --

Abelárd, s Helois magános életben

Itt-gyászol ah! eggymást felejtve rejtekben --

Szívében fojtja-el gyúladozó szerelmét

Ezerszer átkozván negédes gyõzedelmét --

Ah írj inkább Kegyes! kössünk eggy új frigyet:

Te Heloisodat sirassd, õ tégedet.

Költsön-panaszaink Eccho majd vissza-hányja:

Eccho a szerelem bús nyomorékit szánja.

Enyhét a könnyekbõl hogy a szív ne vegye,

Az üldözõ sorsnak nints annyi ereje.

S ki tiltja Heloist fakadni vér-könnyekre?

Az égnek van, mondod, tsak jussa illyenekre:

Irgalmatlan mentség! oda van mindenem,

Miólta el-hagyott imádott Kedvesem.

----------------------------

Itt --a bal-végezet sokallva javokat

El-tépte Amortól fûzött szent lántzokat --

Abelárd, és kedvelt Heloizza rejtve

Itt -- fogyasztja éltét eggymást el-felejtve.

Itt fojtja szívében, lángoló szerelmét,

S átkozza rejtekben kevély gyõzedelmét.

Ah írj inkább! kössünk eggy új szövettséget:

Te sirassd a szegény Heloist, õ Téged.

Kõltsönös jajjaink Eccho vissza-hányja:

Eccho a szenvedõ szeretõket szánja.

Enyhét a sírásban hogy a szív fájdalma

Ne lelje, a sorsnak nints annyi hatalma.

S ki tiltja Heloist fakadni könnyekre?

Az Égnek van, mondod, tsak jussa ezekre:

Kegyetlen! mindenem oda van, s nem lelem

Nyúgtomat, miólta nints Abelárd velem.

Értted foly egyedûl ázott szememnek nedve:

Siralmonkban telik talám az Égnek kedve?

Írj! a rejtett titok meg-fejtõ jelei:

A szív, s az értelem leg-hívebb mássai:

Kellemetes neme e néma múlatásnak

Hol nintsen a szemnek, sem része a hallásnak:

Ah! e szép lelemény eggy olly szerelmesé,

Ki foglyát jajgatván olvadt könny-tseppekké.

Az indúlat heve a józan észt mint dúlja,

Világos színekkel le-festi Amor újja.

Itt a szív szabadon ki-önti panaszit,

Szégyen nélkûl nyögi szerelme kínjait.

Szabad szeretetünk ártatlan lánggal ége,

S ah! vétkessé tevé a sors kegyetlensége.

Hogy égõ szívedet szívemhez lántzolád,

S baráttságot költvén, szerelmedet nyújtád:

---------------------------

Írj! a rejtett titok jellel ki-adása,

A szív, s az értelem e gyönyörû mássa:

E néma múlatás kellemetes neme,

Hol az ember füle nem hall, s nem lát szeme:

Az írás bizonnyal olly szerelmes míve,

Kinek fogoly kintsén epedt vérzõ szíve.

A heves indúlat az elmét mint dúlja,

Eleven színekkel festi Amor újja.

Itt a szív szabadon ki-önti titkait,

Szégyen nélkûl vallja szerelme kínjait.

Ah! tisztán ver vala szabad lángunk heve.

Az ég fel-indúla rajta: s vétkes leve

Mikor le-lántzolád szívemhez szívedet,

S barátságot költvén nyújtád szerelmedet:

Szív-hódító tüzét éreztem szemeidnek,

S eggyszerre hódolék igézõ kellemidnek.

Nem fõldi Gratiák ülték ajakidat;

Mit tennék? meg-adám azonnal magamat.

Kevésbe töltt jutnod kintsednek birtokára:

Önnként meg-hódolék a szerelem szavára.

Te Amort édesnek, nyájasnak festetted,

Varázló kellemi el-fogták szívemet

Ah mi könnyen hatott édes szavad lelkemre!

Igézõ ajkidról mint tsepegett nyelvemre!

Meg-ejtél; ízlelém szerelmed javait;

Éretted el-hagyám az Ég törvényeit.

Te benned eggyesûlt elmém, bötsöm, reményem,

Te néked áldozék, Te néked gyúlt töményem.

Melletted a világ szívemnek meg-hala;

Te vóltál Istene, Ég, Fõld, és Fõ java.

---------------------------

Szív-hódító tüzét érzém szemeidnek,

S azonnal hódolék bájos kellemidnek.

Mit tennék? nem fõldi szépség ûlte képed,

Egek magzatjának gyanít vala széped.

Kevésbe töltt jutnod kintsed bírtokára:

Szólltál: s kívánságod el-ére tzéljára.

Te Amort bájoló színekkel festetted,

Nyájas, édes, mondád, s vélem el-hitetted.

Ah! ékes szájadból folyt alá szívemre

E szó, s ajakidról tsepegett nyelvemre

Meg-ejtél; izleltem szerelmed ketseit,

Öledbe felejtém az Ég törvényjeit.

Tisztem, bötsöm, elmém hívemnek szentelém,

Õ néki áldoza szívem, õt tisztelém,

Melletted a világ Heloisnak meg-hólt;

Boldogságom, Ég, Fõld, Isten -- Abelárd vólt.

Említsd, hogy fejedet hajtván híved keblébe

Unszolva édesgetsz az oltár elejébe:

Hát bûn Amor, mondám, mit kívánsz kedvesem?

Ó nem, én õt inkább Virtusnak esmerem.

Polgári járomnak miért vetnõk alája?

Rab-lántzot méltatlan miért fûznénk reája?

Bilintset nem visel, nem rab a szerelem:

Békókba lábait mit õltöd kedvesem?

Õ tégye eggyekké, nem a hit lelkeinket;

Hymen nem illetné önnként hû szíveinket

Hymen nem eggyesít, tsak gyenge lelkeket,

Kiknek hitetlenség tulajdonok lehet.

A tiszta szerelem nem tarthat hit-szegéstõl;

Természeted tanít, mit félsz a követéstõl?

A szerelem legyen fõ gondja szívemnek,

A szerelem legyen fõ gondja szívednek.

----------------------------

Te tudod, hogy lelked lelkemhez lántzolva,

Hymen oltárához édesgetsz únszolva:

Kedvesem! mit kívánsz? mondám, én nem vélem

Amort bûnnek, én õt Virtusnak itélem.

Minek azt polgári járom alá venni,

S a törvény hagyási által foglyá tenni?

Nem visel bilintset, nem rab a szerelem,

Szabadon, s nyûg nélkûl születék õ velem.

Amor tegyen minket, nem a hit eggyekké;

Hidd el, hogy Hymen tsak a gyenge lelkeké:

Kiknek hitetlenség tulajdonok lehet.

Engem boldoggá tsak Amor ketse tehet

Az igaz szerelem hit-szegést nem gyanít.

Szeress, s kövesd, mire a Természet tanít.

Tanúljuk-meg, eggymás kedvét mint keressük;

Szívet szívvel, Amort Amorral fizessük.

Szálljon-le székibõl a fõldnek dús királyja,

S az árva Heloist kezével meg-kinálja:

S thrónussa felibe emelje kedvesed,

Tsak hogy bérûl vele meg-osszam szívemet:

El-hagyja Helois szemfényvesztõ nagyságát,

S karjaidon indúl keresni boldogságát.

Thrónust szerelmesed szívedben emele;

Te vagy az õ java, nagysága, tzímere.

Pompás Nevezetek! Szerentse-szûleményi,

Engem nem illettek hívságnak leleményi!

Szerelmesed vagyok; mondj illendõbb nevet:

S azt fogja éretted viselni kegyesed.

Amort, o Abelárd! mi édesnek találom!

Törvény ez egyedûl, a többi puszta álom.

Valjon ki boldogabb, mint eggy szerelmes pár,

Mellyben vágyás, ízlés, indúlat eggyütt jár?

----------------------------

Száljon-le székibõl a fõldnek királyja.

S az árva Heloist kezével kínálja:

S emeljen a porból fényes thrónussára,

Tsak hogy szívem legyen szerelmének ára:

El-hagyja kedvesed e kevély nagyságot,

S karjaidon indúl lelni boldogságot,

Abelárd! szívedben emelt thrónust híved:

Nagyságom, javaim, tzímem -- a Te szíved.

Pompás nevek! kiknek annyok a sors leve;

Félre! nekem elég szerelmesed neve.

Lehet édesbb, lehet méltóbb nevet lelni?

Azzal illess, értted azt fogom viselni.

Abelárd! mi édes a kõltsõn-szerelem!

Törvény ez: a többit tsak álomnak lelem.

Ki boldogabb, hogy sem két szeretõ kegyes,

Kiben eggy az ízlés, az indúlat vegyes?

Eggyütt enyelg, mosolyg, magát eggyütt mulatja,

Nyelvén eggy szó forog, meg-eggyez gondolatja:

S boldog tsenddel nyugván a Béke karjain,

A sors nem vész erõt szelíd örömein.

Meg-nyúgodt kebelét üresség nem zavarja

Érzékenységeit furdáló gond nem marja.

Ki-állott jajjait homályba temeti,

Nem dúlják nyúgalmát múlt szenvedései.

Tovább terjedhet é a boldogság határa?

Oda törekedünk, s Amor vezérel a'ra.

Az ember fõ-java, s eggy kintse -- szerelem:

Karjaidon függvén illykép folyt életem

Szörnyû nap! gyilkos kéz! irgalmatlan kard éle!

Melly engem végetlen bánatba sújtott véle.

Hát vissza nem verém e rút hohérokat?

Hát ki-nem-menthetém ártatlanságodat?

---------------------------

Eggyre hajlik, eggyütt enyeleg, mosolyog,

Szívén eggy gondolat, nyelvén eggy szó forog.

Boldog tsenddel nyugszik a vígság ölében.

S neveli vágyásit eggymás kebelében:

Meg-nyúgodt szívébe az üresség nem fér;

Nem vét arányt: édes tsalódása -- Vezér.

Búja felejtését eggy pohárból issza,

S nem fordúl --elméje múlt jajjára --vissza

Boldogok valóban! ha ember az lehet;

Azt kívánja minden, s Amor azzá tehet.

Az ember eggy kintse, s fõ java -- szerelem.

Így folyt dolgom, míg még Abelárd élt velem.

Oda minden!...bús nap! Szörnyû kéz! átkozott

Pallos! melly fejemre végetlen jajt hozott.

Hát vissza-nem-verém e tsúf erõszakot?

Hát ki-nem-menttém az ártatlan alakot?

Kétségem, karjaim, bús könnyeim forrása

Talám...nem...ah, soha nem vólt dühöknek mássa!

Kegyetlen tigrisek! hagyjátok hívemet!

Én érdemlek halált, fúrjátok e mellyet!

Enyém Amor, s a bûn, s én sírba még nem estem?

Gyilkos pallostokat véremmel még nem festem?

Jaj! mit reménykedem? foly a vér özöne...

Mit? Helois e kínt szívére ne vegye?

Mit? vétek, hogy lelkem keservit panaszolja?

Reményem....a többit titkos szemérem szólja...

De mi kegyetlenûl tör a sors ellenünk?

Eggy kínban újabb kínt, eggy jajban mást lelünk.

Abelárd! menj-vissza meg-fordúló sorsomra,

Hol koszorút kötvén el-hervadt homlokomra

A tsüggedt szerelem kézen fogván vive

Szent karjaid közzül az oltál elibe.

---------------------------

Karjaim, kétségem, könnyeim hullása

Talám... nem... dühöknek soha nem vólt mássa!

Kegyetlen tigrisek! hagyjátok hívemet!

Én érdemlek halált, fúrjátok mellyemet!

Ha bûn Amor, bûnös én vagyok, én essem

Sírba, vérrel gyilkos pallostok én fessem!

Jaj! nem hajlik szómra szívek...omlik vére...

Mit? Helois e kínt ne vegye szívére?

Mit? vétek, hogy lelkem jajját panaszolja?

Örömem...a többit ortzám tüze szólja.

De mi kegyetlenûl bán a Végzés velünk?

Eggy kínban más kínt, eggy jajban máss jajt lelünk!

Abelárd! menj-vissza meg-fordúlt sorsomra,

Hol koszorút fûzvén hervadt homlokomra,

Édes kebeledbõl az oltár elébe

Kézen fogva vittél a klastrom öblébe:

Midõn Amor ki-tett tárgyúl a Végezésnek,

Az álnok! nem hallván szavát az esdeklésnek.

S eggy vétkes esküvés, eggy szomorú eset

El-rablá szívemtõl eggyetlen eggyemet.

Alíg hogy bé-fedél a gyásznak fátyolával:

Alíg váltottam-fel ruhámat e tsuklyával:

Alíg rejtetted-el ortzámnak kellemit:

Alíg tsókolhatám szõr-zákom széleit:

A templom falai reszketve meg-indúltak,

A Nap el-rejtezett, tüzes villámok húlltak.

Olympus mennydörgött, s rémûlve hallgatá,

Hogy búsúlt kedvesed hitét el-árulá.

Az Ég is kétesnek gondolta gyõzedelmét,

Esmervén Helois hozzád vonzó szerelmét.

Ah méltán szívellé hanyatlott hitemet:

Érette téptem-el szent kötelékimet.

--------------------------

Midõn Amor ki-tett tárgyúl a Végzésnek

Nem hallván szavait a bús esdeklésnek,

S esküvésre bírta meg-némúlt nyelvemet,

Hogy el-fogom-hagyni örökös hívemet

Fekete fátyollal reszketõ kezeid

Alíg takarták-el Helois ketseit:

Alíg hogy tsuklyára változék ruhája,

Tsókkal e szõr-zákot alíg értte szája:

A templom falai rengve meg-indúltak,

A Nap éjbe borúlt, a villámok húlltak;

Olympus meg-rémûlt, s hallá bámúlással,

Hogy szívem kívûled meg-esküvék mással.

Az ég gyõzedelmét kétesnek itélte,

Mert, hogy el-hagynálak, igaznak nem vélte.

Ah! méltán szívellé hanyatlott hitemet:

El-hagytam érette eggyetlen eggyemet.

Ah jõvel! ez legyen sok kínjaimnak ára:

Ezentúl ne nyomjon távúl létednek kára.

Tekéntsd szerelmesed bús esdekléseit;

Lehet még ízlelnünk az élet javait.

Játtzodozó szemünk eggymásra húnyorgása,

Szívünk érzései...ah! nints tüzemnek mássa.

Hagyd nyomjam dobogó mellyedre szívemet!

S forró ajakidon keressem lelkemet!

Édes képzeletek! Szerentsém pillantatja!

Melly Abelárdomat adja.

Fonj karjaid közzé! borítts-el könnyekkel!

Tsalódunk? tárgyunkat tsalódva érjük-el.

Titkos játékait nem kérem Cytherének:

De tsókjaik eránt mások nem végezének.

Nem -- ne hidd Abelárd! más kívánságokat,

Más lángot nevelünk, azokra nyiss utat.

---------------------------

Ah jõvel! e légyen sok kínjaim ára:

Ne nyomjon ezentúl távúl léted kára.

Halld végkép esdeklõ kedvesed szavait!

Lehet még izlelnünk az élet javait.

Szemünk eggyütt játtzik, szívünk eggyütt dobog,

Még égek...még lángom dühös lánggal lobog.

Hagyd nyomjam pihegõ mellyedre szívemet!

Hagy lehelljem forró szájadba lelkemet!

Mi édes pillantat! mi boldog képzelet!

Melly eggybe forralja lelkem újra veled.

Fonj öledbe, szorítts szívedre!...tsalódunk?

Tsalódva érjük-el, amire vágyódunk.

Cytherének titkos játékit nem kérem;

Borítts-el tsókokkal: és tzélom el-érem.

Nem...ne hidd Abelárd! más kívánságokra

Gerjed íhlett szívem, nyiss útat azokra.

Ah jõvel! és vezess az oltár elejébe,

Nyugtasd-meg Heloist e bánat lak-helyébe!

Tanítts-meg ûgyemet viselni tsendesen,

S a mennyeiekért fel-adni szíveden.

Gondold, szükségem van eggy olly út-mútatóra,

Ki gyáva sergemet vezérelhesse jóra.

Ints! és intésidet törvény gyanánt veszi,

Kegyes hagyásidat tisztének esmeri.

Nyomdokidonn indúl Virtusra gyenge szíve.

E sanyarú fogház a Te kezednek míve;

S ha falaink köztt fog személyed lak-helyet,

Pusztánkban leljük-fel az Édomi kertet;

Hol a Virtus vevé eggyûgyûn szép lakását:

Kûl-fényre nem szorúlt: hol lelheted-fel mássát?

Nem árvák kintseinn emelték falait;

Sem a vakon-buzgók aranyján ékeit.

----------------------------

Jer! vezessd Heloist az oltár elébe,

Jer! tanítts-meg nyögni a Végzés törébe;

S a mennyei jókkal szíved fel-váltani,

Ha lángomat ezek el-tudják-óltani.

Gondold, hogy szüksége van út-mutatóra

E gyáva seregnek, ki vezesse jóra.

Ints! s tartalék nélkûl intésid fogadja;

Hajlandó: parantsolj: és magát meg-adja.

Nyomdokidon indúl a virtusra szíve.

E falak, e gyászos fog-ház kezed mive;

S ha kedves személyed fog lak-helyet nálunk,

Bús pusztánkban kies Édenre találunk;

Hol a Virtus vette eggyûgyû lakását

Pompa, s kûl-fény nélkûl; hol leled-fel mássát?

Nem az árvák kárán gyûlt kintseken épûlt,

Nem a vak-buzgóság adományin szépûlt.

Virtussal kérkedik, mi nagy kints ez magában?

Itt az örök homály világtalan honjában:

Itt, hol a vak tornyok setét árnyékiban

A szem nem részesûl a gyönyörû napban:

Te ûzted honnunkból a gyászos éj homályját;

Így fut a déli nap a vidám égen pályát.

Tündöklõ Virtusid szolgáltak nap helyett.

De jaj! hogy Abelárd el-hagyta fõldemet:

Sûrû éj vonta --bé nehézkes fellegével,

S komor kedvet hintett gyászt hordozó ködével

Téged kiáltanak bús sergem jajjai,

Éretted húllanak érzékeny könnyei.

Kedves! ha nem hajlassz szerelmesed szavára,

Ah! indúlj leg-alább bús társaim jajjára.

Ó álnok szeretet! hová tévelyedek!

Hát Amoron kivûl más Virtust esmerek?

----------------------------

A kegyesség lakja, ez kintse magában.

Itt a néma falak örök árnyékában:

Itt hol a szem a vak tornyok setét gátja

Miatt az újító Nap fényét sem látja:

Te ûzted elõttünk éjjelünk homályját,

Mint mikor a szép nap fut az égen pályát;

Ditsõséged fényje nap helyett szolgála.

De jaj! mihelyt tõlünk Abelárd meg-vála:

A bús éj vonta-bé gyászos fellegével,

S komor kedvet hintett szomorú ködével.

Abelárdot kiált, Abelárdot várja

Minden, Abelárdért foly könnyeink árja.

Helois társai panaszinál fogva

Jer! szép karjaink közzé, kér zokogva.

Ó álnok szeretet neme! hová térek?

Hát Amoron kívül más Virtust ismérek?

Kedves! ne hallgass mást, ne indúlj más szavára:

Én hívlak, jer! tekénts szívemnek fájdalmára.

Te vezérem, te Atyám, Barátom, Jegyesem

Abelárd! egyedûl imádott Kedvesem:

Testvéred, jegyesed, Leányod, és barátod

Boldogtalan! lelked-felében ah nem látod? --

Kár már a zõld erdõ, s hûs árnyékú fenyvek,

Mellyeknek teteji fellegbe süllyednek:

A híves patakok tsergedezõ folyása,

A munkás méhetskék álom-hozó dongása:

A nyúgati szellõ balzam lehellete,

Mohos barlang körûl a tsendnek ligete:

A szép Természetnek mosolygó kedvessége

Nem óltja kínomat, távúl siralmim vége,

Emésztõ únalom lepi környékemet,

El-hagyta az Öröm gyászos mezeimet.

----------------------------

Mást ne hallgass! másnak ne hajolj szavára!

Én hívlak, jer! Tekénts szívem fájdalmára.

Te Atyám, Testvérem, Barátom, Jegyesem,

Abelárd! egyedûl imádott Kedvesem!

Testvéred, leányod, jegyesed, barátod

Értted érzõ lelked-felében nem látod?-

Már már erdeinknek árnyékos fenyvei,

Mellyeknek az égig nyúlnak zõld teteji:

A híves patakok tseregõ folyása,

A munkás méhetskék el-altó dongása;

A nyugati szellõ balzam-lehellete,

Mohos barlang körûl a tsendnek ligete;

A kies Természet mosolygó szépsége

Nem tágítja búmat, távúl kínom vége.

A terhes únalom, a rossz-kedv leányja,

Szív-szaggató törét minden felé hányja.

Itt hervad eggy zõld ág, ott a nehéz-kedv gyomja,

Az illatos virág nyílt kebelét el-nyomja.

Eccho el-hallgatott, a lágy Zephyr nem leng.

A búsúlt fülmile tsak epedõ jajt zeng

Itt e kínos fogság boldogtalan helyében,

Itt sírom-éltem-el a végezés törében.

Még Amor az alatt élesztvén tüzemet,

Hozzád édesgeti érzékenységimet.

A Virtus egyedûl rabságomnak munkája,

S o hányszor átkozá már Heloisod szája!

Eredj már, és nyomd-el érzékenységidet!

Ah! e súlyos tereh haladja szívedet --

Míg még fel-támadánd elmémnek nyúgodalma,

S erõt vész tüzemenn a józan ész hatalma:

Hányszor kell még addja reménlni, vérzeni,

Szeretni, lángomat szívemben fojtani:

----------------------------

Itt hervad eggy zõld ág a nehéz-kedv gyomja

Ott eggy virág nyíló kebelét el-nyomja.

A Vissz-hang meg-némúlt, Zephyr nem lengedez,

A búsult fülmile tsak jaj-szót zengedez --

Itt e kínos fogság sanyarú helyében,

Itt sírom-el éltem szívem keservében.

Az alatt, hogy lelkem Amor mérges íjja

E szörnyû falak köztt bontatlanúl víjja.

Virtusom egyedûl rabságom munkája,

S ó hányszor átkozá már Helois szája!

Eredj már, és nyomd-el dühös szerelmedet!

Ah, e súlyos teher haladja szívedet --

Míg még helyre hozom lelki nyugalmomat,

Míg még az okosság el-fojtja lángomat:

Hányszor kell még addig szeretni, meg-bánni,

Érezni, reménlni, tsüggedni, kívánni:

Javallni, s újjolag meg-vetni, meg-tsalódni!

Azonban egyedûl kedvesemért aggódni --

O szörnyû végezés! o sanyarú rabság.

Ah! el-nem-jõ többé az el-húnyt boldogság --

Hitlen! vagy mit mondjak? Te az Úrnak jegyesse

Te égj másért, Te légy eggy idegen kedvesse?

Nagy Isten! könyörûlj el-tsüggedt lyányodon!

Nézd búmat, s végy erõt hatalmas lángomon!

Te hoztad semmibõl nap-fényre a világot

Eggy szóval -- a szükség már ma feljebbre hágott:

Nem kérem, hogy teremts többet kell ma tenned:

Térítsd-meg nyugtomat, s tépd-el szerelmemet. --

Nagy Isten! bízzam-é? leg-kedvesbb ellenségem,

Kire fegyvert kiált el-árúlt békességem.

Azonban rettegem védõ hatalmadat:

Ha tehetõs szavad fel-múlja lángomat.

------------------------------

Javallni, meg-vetni, el-szánni, tsalódni!

Azonban egyedûl éretted aggódni --

O szörnyû végezés! ó kegyetlen járom!

Hol vagyok? Örömem hajnalát mit várom?

Hitlen! vagy mit mondjak? Te az Úr Jegyesse

Te égi másért? te légy Abelárd kedvesse?

Nagy Isten! könyörûlj habozó szívemen!

Nézd búmat, s végy erõt hatalmas tüzemen!

Te hoztad semmibõl e roppant világot

Nem-fényre -- a szükség már ma feljebb hágott:

Nem kérem, hogy teremts, többet kell ma tenned:

Szerelmem óltani szívem kell el-venned --

Lehet-e nagy Isten! Kedves ellenségem,

Kire fegyvert kiált siralmom, kétségem.

Azonban két pártos érzés köztt oltalmad

Rettegem, ha szívem fel-múlja hatalmad.

Ártatlan társai magános életemnek!

S nem, mint én, rabjai a tiltott szerelemnek:

Ah! a Ti szívetek tsak eggy fõ-jót ismér,

Mellyet nyújt a vallás, melly szívemhez nem fér;

S a Virtus karjainn a klastrom bús öblében,

Cupidónak, mint én, nem nyögtetek törében;

S miólta meg-fagylalt az Ég szeretete,

Halandóhoz nem vert szerelmetek heve.

Meg-nyúgodt szívetek nappal nem érez másért:

Éjjel nem éri bú eggy édes pillantásért.

Nem dúlja háború belsõ tsendeteket;

O jaj! hogy Helois részt benne nem vehet!

Helois esdeklik Phoebus támadatával:

Esdeklik Helois Phoebus le-áldoztával.

Éjjel körûlöttem lebeg szerelmesem,

Reggel fel-érezvén árnyékát ölelem.

----------------------------

Ti magános éltem ártatlan társai!

A klastromi Virtus szerentsés rabjai!

Kiknek nyúgodt szívek tsak eggy Virtust ismér,

Mellyet nyújt a Vallás, melly szívemhez nem fér.

S a tompa buzgóság hideg kebelébe

Lankadva, nem esett Cupidó törébe:

S miólta az Égnek szerelme fagylalta:

Ingerét, idegen láng el-nem-foglalta:

Boldogok! mert másért nem érez szívetek,

Nappal nem ér bánat, tsenddel foly éjjetek;

Nem bontja folyását az indúlat zajja:

Boldogságtok e szív ó hányszor sokallja!

Helois gyuladoz Hajnal hasadtával,

Gyuladoz Helois Phoebus le-nyugtával.

Nappali tüzemet nem óltja éjjelem:

Reggel szerelmesem árnyékát ölelem.

El-altó mákjait Morpheus alig hintette,

Hogy rabjának lengvén a szerelem felette:

Fel-hozza éltemnek szerentsésbb éjjelit,

Hol kõltsön ízlelõk szerelmünk ketseit:

Abélárd közelít el-bádjadt esdekléssel,

Látom...hallom szavát... tele nagy érezéssel.

Öröm-forrásai nyílnak-meg szívemben,

Szent ölelésim köztt el-ájúl keblemben....

Hányszor ragadnak-el tündéres érezésim!

De meddig játtzanak múlandó képzelésim?

Az ész fel-érezett: a kedves kép el-tûnt;

A bús hajnal hasad: s tsalódásom meg-szûnt.

Nem -- Te ez elme-zajt ezentúl nem ísméred.

Tiltott lánggal többé nem gerjed fagylalt véred.

E bús tsapási köztt a szomorú sorsnak

Ah! látom éltedben képét halálodnak.

---------------------------

Álom alig hinté el-altó mákjait,

Hogy Amor felettem lengetve szárnyait

Fel-hozza éltemnek bóldogabb éjjelit,

Hol kõltsön ízlelõk szerelmünk ketseit.

Abelárd közelít õgyelgõ lépéssel,

Látom, hallom... tele névtelen érzéssel.

Az öröm forrása meg-nyílik szívembe,

Ölelem...ájúlva omlik kebelembe...

Hányszor ragadnak-el a tündér érzések!

De meddig játtzanak e múló képzések?

Az elme fel-érez: képeim el-tûnnek;

Hajnal hasad: édes tsalódásim szûnnek.

Nem -- Te ez elme-zajt többé nem isméred,

Nem gerjedez tiltott lángra hideg véred

E bús állapotban, mellybe sorsod lépe,

Élted lassú álom, és halálod képe.

El-lankadt vérednek bádjadozó mozgása,

Mint a tsendes tavak kellemetes folyása.

Szíved vissza-veri Cupidó íveit;

Gyûlölik a Napot nehéz szem-héjjaid.

Ah mint lángol vala! ah már szemed forgása,

Mint a kelõ hajnal mérséklett húnyorgása.

Jer kedves Abélárd! vessd-el félelmedet!

Nem vétkes szerelem lobbantja tüzemet.

Te, ki nem ûzheted játékit Cytherének,

Te félnéd íjjait Cythere gyermekének?

Szemed tám Heloist még szépnek képzeli?

Mint a por-test körûl a gyász szövétneki

Nem lobbantnak tüzet lelketlen tetemében:

Tompúl Amor nyila szívednek ingerében.

Fagylalt szíved többé érttem nem háborog;

Te Amort nem tudod, s az én lángom lobog!

---------------------------

Lankadt ereidben hûlt véred forgása,

Mint a tsendes tavak kellemes mozgása.

Fagylalt szíved ûzi Cupido nyílait;

Gyûlölik a napot nehéz szem-héjjaid.

Néha tüzet lángolt, már szemed járása,

Mint a kelõ hajnal gyenge húnyorgása.

Jer kedves Abelárd! vetkezd-le félelmed!

Barátságot kérek, nem vétkes szerelmet:

Te, ki Cytherea titkos játékait

El-hagytad, Te félnéd szerelmem íjjait?

Szemed tám Heloist még szépnek találja?

Mint a holt test körûl a gyász bús fáklyája

A nélkûl, hogy tûzre lobbantsa hamvait:

Szerelme szíveden nem ûzi jussait.

Szíved tiltott lánggal többé nem gyúladoz;

Te értte nem éghetsz, s õ értted bádjadoz!

Ó mennyei erõ! ó kegyelem hatalma!

Eggy pertz -- és szívemen meg-léve diadalma.

Reszkess! az Isten szóll érzékenységimnek....

Ah óld-meg kötelét el-rablott szívemnek!

Jer! értted bádjadoz, jer! értted ég szerelmed:

Karjaimon függvén nem kétes gyõzedelmed.

Úgy van; jer! végy erõt a Mindenttehetõn!

Jer! s gyõzedelmet nyersz a mennyei erõn...

Ah ne jöjj Abelárd! ne bontsd magánosságom!

Engedj az Istennek, s kerûld-el társaságom!

Válasszuk lak-helyûl az ég két sarkait!

Közös gátúl vetvén a tenger vizeit:

Még a Mindenható szívem dühét meg-víjja,

Azonn eggy levegõt szájam veled ne szíjja!

Ne lássák szemeim siralmas nyomdokid!

Jaj! mind újjítaná lelkem keserveit....

----------------------------

De ó titkos erõ tsuda bé-folyása!

Melly dühös lángomnak szívemben sírt ása.

Reszkess! az Isten szóll meg-nyúgodt lelkemnek...

Ah óld-meg kötelét el-rablott szívemnek!

Jer! értted bádjadoz, értted ég szerelmed!

Karjaimon függvén biztos gyõzedelmed.

Úgy vagyon: jer! hartzolj a Mindenhatóval!

Ne engedj prédáúl! s meg-gyõzöd eggy szóval...

Nem -- ne jöjj Abelárd! kerûld szerelmesed!

Engedd az Istennek haldokló kedvesed!

Vessd gátúl közinkbe a tenger méllységét!

El-rekesztve lakjuk a világ két végét!

Még a Mindenható szívemet meg-víjja.

Azon eggy levegõt szám véled ne szíjja!

Ne lássák szemeim szomorú nyomaid!

Jaj! mind újítaná fájdalmim okait.

Könnyû a Virtusból vétekbe tántorogni:

Nehéz a Virtussal kezet viszontag fogni.

Ah ne jöjj Abelárd! engedj az Istennek!

Tépd-el értz lántzait tiltott szerelmemnek!

Amor kellemei! ti forró ölelések!

Te néma múlatás! Ti édes érezések!

El-hagylak -- s hívemtõl meg-válva rejtekben

Töltöm napjaimat magános életben.

Te munkás kegyelem! Te böltsességnek Attya!

S Te sanyarú Virtus! te az Egek magzatja!

Te édesgetsz vala örök jutalmokkal:

Ah add-meg béremet, s ne késs halálommal!

El-mégyek Abelárd! jer, óltsd-el nyavalyámat!

Jer, fogd-bé szememet, s nyissd-fel setét kriptámat!

-----------------------------

Bûnre a Virtustól rövid ösvény vezet:

A Virtussal fogni nehéz újra kezet.

Ah ne jöjj Abelárd! más bírja lelkemet;

Tépd-el kötelékim, s add vissza szívemet!...

Szerelem játéki! néma enyelgések!

Boldog ölelkezés! névtelen érzések!

El-hagylak örökre -- s szívem el-tökélli,

Hogy napjait, hívem! nálad nélkûl éli.

Te munkás kegyelem! Te örök bõltsesség!

Te az Ég nagyságos szûlöttje, Kegyesség!

Ki nékem végetlen jutalmat igére:

Engedd, ne haladjon szenvedésim bére!...

Meg-halok ...Abelárd! jer, fogd-bé szememet,

Halállal óltom-el nyavalyás tüzemet.

Jer! s pályám el-telvén, s el-húnyván bús szemem,

Fogják-fel ajakid végsõ lehelletem!

S le-tépvén a halál ortzádnak ékességét --

Ah ez sietteté szerelmesednek végét! --

Midõn a terhes bú el-fójtja éltedet:

Hagyd, fogjon-bé eggyütt eggy gyászos bólt veled!

A kisded Amorok rójják-fel esetünket;

S az útas könnyezvén bús emlékezetünket:

Sóhajtva mondja majd: példátlan szeretõk!

Sírjunk hamvaikonn, s ne égjünk úgy, mint õk!

---------------------------

Leg-alább, ha üt majd Helois órája,

Hagyd, nyomja vég-tsókját ajakidra szája!

S le-tépvén a halál hódító ketseid,

Ketsek! ti szûltétek Helois könnyeit! --

Mikor a bú élted világát el-óltja:

Hagy, fogjon-bé velem eggy sír gyászos bóltja!

A kisded Amorok rójják-fel esetünk;

S az útas könnyezve bús emlékezetünk:

Sóhajtva mondja majd: nyomorúlt szeretõk!

Sírjunk hamvaikon, s ne szeressünk, mint õk!

Abelard Heloishoz

Komor tolmáttsai [*] a klastromi szentségnek!

Bús ellenségei a vídám kedvességnek!

Mi haszna gyõztetek gyarló értelemben,

Ha égek, ha erõt nem vésztek tüzemen?

A Vallás nem de nem fõ boldogságra mútat?

Ah! Heloisom nyit tsak nékem a'ra útat.

Hagyd lássák szemeim siralmas rendeit...

Hûsége zálogát, szerelme titkait...

Egek! nyugalmomat minden vonása dúlja,

S ez új ostrom neme a hajdanit fel-múlja...

De új veszélyt hoznod fejemre mért kellett?

Köztem s az Ég között haboznod hogy lehet?

Hát idegen tüzhet nevelsz? s az Ég dühében,

Thrónust emelt az Ég hívemnek kebelében?

----------------------------

Ti az ál-kegyesség komoly mesterei!

A vidám kedvesség bús ellenségei!

Félre! bámúlásra vonjátok lelkemet:

De jaj! nem tudjátok meg-adni tsendemet.

Tí bús Igazságok! boldogságra mútat

A Vallás, és a'ra Helois nyit útat.

Hagyd lássák szemeim gyászos vonásait,

Hívsége zálogát, szerelme titkait...

Egek! minden sora zavarja nyugtomat,

Lelkemet meg-rázza, s lobbantja lángomat...

De! mért kellett új jajt bús fejemre hoznod?

Az Ég s Abelárd köztt hogy lehet haboznod?

Hát idegen lángra gyúladtál? s mérgében

Az Ég emelt thrónust Helois szívében?

Méltatlan bánatod zavarja tsendedet?

S indúlatod hevét haladja szégyened?

Mit? szégyen vonna gyászt lelkednek nyúgalmára?

O el-enyészik õ a szerelem szavára!

Te, ki a bûnnek tsak nevét is retteged,

Te állítsd véteknek szabad szerelmedet?

Az Ég törvénnyeit nem ember-vérrel írja,

Nem tiltja, szívedet hogy véle más ne bírja.

E szép ösztönt beléd nem de nem õ oltá?

S ártatlan tüzedet véteknek tartaná?

Kérdezd önn-szívedet: s a bús kétség el-tûnik;

Ha bûn a szerelem, már a Virtus meg-szûnik.

El-bomlik a világ roppant épûlete

Mihelyt a szeretet nem lészen ingere.

Azon mulatozás, azon szent ölelések,

Azonn öröm-könnyek, s azon nagy érezések:

A véges állatnak eggy fõ tisztét teszik,

S ama végetlen Jót édessen érdeklik.

---------------------------

Bánatos szemérmed dúlja nyugalmodat?

S a szégyen-érzése haladja lángodat?

Mit? a szégyen vonna lelked nyúgalmára

Gyász-ködöt? el-tûnik az Amor szavára.

Istened, törvényjét bátor vérrel írja,

Nem tíltja, hogy szíved véle más ne bírja.

Õ a gyönyörûség, õ az öröm Attya

Ki hidje, hogy Amort véteknek tarthatja?

Tsak szívedet kérdezd, s kétséged el-tûnik;

Ha bûn a szerelem, a Virtus meg-szûnik

Fussd-bé szemeiddel a nagy Természetet:

Eggy inger nógatja jóra -- a szeretet.

Azon gyönyörûség, azon nagy érzések,

Azon örömkönnyek, azon ölelések:

A véges teremtés leg-fõbb áldozatja,

S a végtelen szívet kellemesen hatja.

Ne hidd az ellen-részt! vetkezzd-le babonádot!

Elég, ha én benned, te bennem õt imádod.

Úgy van; o lelkemnek boldogtalan fele!

Még égek, még lobog dühös lángom heve.

Azon gyanított bûn, melly tsüggedt kebled marja,

Táplálja tüzemet, s nyugalmomat zavarja

Bár félig a halál le-tépte kellemim:

Szerelmet lángolnak bé-süllyedt szemeim;

Bár bóldogságomat végzésem fel-forgatta:

Dühös szeretetem tüzét el-nem olthatta.

Nem zár-ki szívembõl a szentek szente is;

Ez ellened mind tsak erõtelen pais.

Heába száll alá szerelmesed szavára

A Mindenttehetõ az Égbõl az oltárra:

El-ázott szemeim Heloist képzelik,

Fel-szentelt kezeim Heloist emelik!

Töményem néked gyúl, tiéid sóhajtásim,

Téged kiáltana el-fojtott jajgatásim.

----------------------------

Helios! vetkezd-le babonás hitedet!

Én benned, Te bennem imádd Istenedet.

Úgy vagyon; o lelkem boldogtalan fele!

Égek, s kínjaim köztt véled szívem tele.

Azon színlett vétek, melly kebledet marja,

Neveli lángomat, és tsendemet zavarja

Le-tépte a halál félig kellememet:

S Amor lángoltatja még most is szememet

Boldogságom a bús végzés fel-forgatta,

S dühös szerelmemnek tüzét nem olthatta.

Te lebegsz elõttem, s a szentek szentében

Helois parantsol Abelárd szívében.

A Mindenttehetõ kedvesed szavára

Híjába száll alá Mennybõl az oltárra:

Heloist képzelik el-ázott szemeim.

Heloist emelik fel-szentelt kezeim.

Néked gyúl töményem, tiéd sóhajtásom --

Te hozzád intézem néma jajgatásom;

S majd a némúlt község ha szent tûznek buzdúl:

Hozzád sír Abelárd, s elõtted le-borúl --

O értz bilintsei boldogtalan tüzemnek!

Némúl az Ég hallván szavát a szerelemnek.

Te, ki rám egyedûl mérted végzésimet,

Tekíntsd kínjaimat, s botsásd-meg vétkemet!

Tám áldja nevedet Plutó setét országa?

Dühöm természeti határin által-hága;

Az indúlat hartzol bontatlanúl velem;

Ah! nem élet -- lassu halál bús lételem...

Óh szánj-meg! és intézd rám haragodnak ívét!...

Vagy Istenként bosszúld saját kezednek mívét:

Te szólltál, és ezer roppant világokat

Hozott-ki semmibõl mindenható szavad:

Hajtsd hozzám füledet! nem vágyok új tsudára,

Add-meg kérésemet! nézz szívem fájdalmára!

Térítsd-meg nyugtomat, tépd-el kötelimet!

S tenéked szentelem magános éltemet...

----------------------------

S mikor némúl a nép szent tûznek buzdúlva,

Hozzád sírok, téged áldlak le-borúlva...

Bonthatatlan lántzok! hatalmas szerelem!

Az Ég hallgat, szóllván az Indúlat velem.

Te, ki reám mérted gyászos végzésemet,

Tekéntsd kínjaimat, s botsásd-meg vétkemet!

Tám áldja nevedet a hóltak országa?

Dühöm a Természet határain túl hága:

Bontatlanúl hartzol az indúlat velem;

Ah! nem élet -- lassú halál bús lételem.

O szánj-meg, és intézd rám haragod ívét!...

Vagy Istenként bosszúld kezed gyarló mívét;

Te szólltál, s a világ roppant épûlete

A bús semmiségnek örök véget vete.

Add-meg, amit kérek! nézzd szívem fájdalmát!

Nem múlja kérésem az Egek hatalmát:

Add-vissza mentségem, tépd-el bilintsemet:

S Te néked szentelem magános éltemet...

Mit szóllok? ah inkább szerelmem új hevébe

Ájúlva omlok majd a síró szép ölébe...

A vérengzõ halál jobb, tépjen semmivé,

Hogy sem mint szívemet tehessd hitetlenné...

Így telnek napjai siralmas életemnek!

A sors karjaiból ki-fejtvén kegyesemnek.

Rejtekben húrtzolom magános éltemet,

S tsak szívemben fojtom titkos keservimet.

Miként ha tûz lobbant a földnek bús gyomrában

Rekedt dörgésekkel ropog setét honnjában,

Még végre, el-fojtván tulajdon lángjai,

Annyának méhében koporsóját leli.

Óh szép! akár hová térek tekéntetemmel

Új jajt, új bánatot fedek-fel bús szememmel.

Enyhét a'ban lelem bal-végezésimnek,

Hogy kormányját fogom gyászos lak-hellyünknek.

-----------------------------

Helois! ah inkább új lángom hevébe

Ájulva borúlok lábaid elébe...

A kegyetlen halál jobb, semmivé tegyen,

Hogy sem mint újra szûlt szívem másé legyen...

Helois! így folynak névtelen kínjaim

Között nálad nélkûl szomorú napjaim.

Egyedûl, el-rejtve húzom bús éltemet,

S tsak szívemben fojtom titkos keservemet.

Mint mikot tûz lobban a föld mélly gyomrában,

Meg-rekedt dörgéssel ropog bús honnjában,

Még végre tulajdon lángjának prédáúl

Lágy, meleg párával fel-gõzölög, s el-múl.

Akár merre térnek bánatos szemeim,

Úgy láttzik, újúlnak halálos sebeim.

Siralmas végzésem enyhét a'ban lelem,

Hogy gyászos lak-helyünk kormányját viselem.

Ártatlan sergemet fogom kemény igába,

S édes vétkeimért jármot vetek nyakába.

Méltatlan társaim rab-lántz alatt nyögnek:

Enyém Amor, s a bûn, s õk vélem szenvednek.

Halvány ajakikon a bánat mélly vonása

Meg-búsúlt szívemben új örömek forrása.

Tekéntve társaim boldogtalan sergét

S ah! tsak így oszlatom búm gyászos fellegét.

De ah! hová hová ragad békétlenségem?

Ki hidje, hogy eddig terjed kegyetlenségem?

Tanúm a szerelem! ha tehetõs volnék:

Fel-törném hitemet, s ajakidon függnék.

S hol vétkem? s szívemenn e rab-lántzok mit vésznek?

Ah! eggy szájamra forrt tsókoddal fel-nem tésznek?

Hogy karjaid közzûl a végzés ki-fejtett,

A klastrom nyújthatott tsak menedék-helyet.

-----------------------------

Foglyaim kegyetlen járom alá vetem,

S édes vétkeimet õ bennek bûntetem:

A klastromi Virtus rab-szíjjára fûzöm,

S bûnömért bosszúmat társaimon ûzöm.

Hervadt artzajikon a bú mélly vonása

Meg-búsúlt szívemben új öröm forrása.

Tekintvén illy társak nyomorúlt seregét,

S ah! tsak így oszlatom búm gyászos fellegét.

Helois! mire vitt siralmas kétségem!

Ki hidte, hogy eddig terjed dühösségem?

Tanúm a szerelem! ha tehetõs volnék,

Rab-lántzot, meg-válva tõled, nem hurtzolnék.

S hol vétkem? s e békók szívemen mit vésznek?

Ah! eggy szájamra forrt tsókkal fel-nem-tésznek.

De, hogy bírtokodból a Sors ki-forgatott,

Menedék-helyt az Ég egyedûl adhatott.

Karjaimon könnyed, vesztemnek vádja húllna,

És a kegyetlen Sors jobb végre nem fordúlna.

Talám, úgy képzelém, távúl a Kedvestõl

Könnyen meg-feledél bús veszteségemrõl;

Nem terjedt annyira a Tehetõs hatalma:

El-rablá szívemet, s meg-nem-jött nyúgodalma.

Mosolygó kellemi a szép Természetnek

Tsak számát nevelik sok szenvedésimnek.

A leg-szebb tárgyak is tsak kedvem komorítják;

S vonzó ketseiket gyász-felleggel borítják.

A nap, kit meg-elõz forrása könnyemnek,

Nem éri, el-nyugván, végét keservimnek.

A pázintos mezõ, a friss liget homályja,

A völgyek gyöngyei, a hûs folyam kristályja,

A ki-derûlt napnak vídám tekéntete:

Új öldöklõ gondok, s új könnyek kút-feje.

---------------------------

Karjaimon könnyed, károm vádja, húllna,

De gyilkos végzésem jobbra nem fordúlna:

Karjaidból önnként lépvén e fogságba

Talám, úgy reménylém, lépek bátorságba.

Annyira nem terjedtt az Egek hatalma;

Szívem el-rabolták, de hol nyúgodalma?

Az újúlt Természet vonzó kiessége

Elõttem eggy puszta borzasztó térsége.

A leg-szebb tárgyakon tsak kedvem komorúl,

S a szépség körûltem gyász-fellegbe borúl,

A nap, kit meg-elõz könyjeim hullása,

Nem száll-le, hogy szemem el-ázva ne lássa.

A mosolygó térség, a liget homályja,

Az illatos pázint, a folyam kristályja:

A ki-derûlt Egek vídám ragyogása:

Új kínok kút-feje, új könnyek forrása.

Gyakran mohos barlang kietlen üregében

Síránkozom titkonn a gyásznak éjjelében.

Útálva hurtzolom gyilkos rab-lántzaim;

Irtóznak a naptól el-ázott szemeim.

El-rejtve, s egyedûl téged nyög árva szívem,

S jaj-szómra, úgy tettszik, jajjal felelget hívem.

A szomorú Eccho, fájlalva vesztemet,

Sírván emlegeti hosszú keservimet;

S a kõ-szírt óldalán hangjával játtzodozva

Heloist, Heloist jajgatja riadozva.

A nap le-nyúgodott, az éj már lepett:

Amor vígyáz, lelkem Heloisért eped.

És ollykor függeni képzellek ajakimról,

S vígann emlékezem ki-állott jajjaimról,

Az el-múlt éjjel is, hogy Álom meg-hozott,

El-bádjadt kedvesed karjaidon nyugodt.

----------------------------

Gyakran ijedelmes barlangok ürege

Rejtekem; ott titkol az éj bús fellege.

Útálattal nézem e kínos fogságot,

Kerûlik szemeim a szép nap-világot.

Heloist kiáltok, s búslakodó szívem

Jajjára, úgy láttszik, jajjal felel hívem.

A bánatos Eccho fájlalva könnyeim

Sírva mondja-vissza hosszú keserveim;

S fülem bús hangjával szûnetlen szaggatva,

Heloist, Heloist riadoz jajgatva...

A nap le-nyúgodott, az éj már meg-lepett:

Amor vígyáz, lelkem Heloisért eped.

S ollykor bírtokomban képzelem kintsemet,

S vígadok, s felejtem kínos végzésemet.

Az éjjel is, Álom el-hintve mákjait

Karjaimba ölté õlelõ karjait.

Itt el-ragadtatván le-omlok kebeledbe,

S Te életet lehellsz újúló kedvesedbe...

Édes tsalatkozás!... kedv-le-verõ nap-fény!

El-tûnnek álmaim: s el-fojt a bú-örvény;

Átkot kiált nyelvem varázló kellemednek,

Ez törlé könnyeit, s ez ontja kedvesednek.

De mit emlegetem gyilkos végzésemet?

Mit vérzem hasztalan új sebbel szívedet?

Menj-vissza életünknek leg-szebb pillantatjára:

Midõn meg-hódöltál a szerelem szavára.

A vídám Est-hajnal tsillámló fény hintett,

Lágy szellõ múlatá a tsendes ligetet.

Kezembe fûztelek gyengéded öleléssel,

Követted a Vezért, bádjadt nyögdétseléssel.

Lángoltak szemeim s az édes könny-tseppek

Igézõ ajkidról keblembe görgöttek.

---------------------------

Rá borúlék-édes ájulásba esett

Lelkem tsókra hevûlt ajakin repesett...

Ó édes tsalódás! ó nap gyilkos fényje!

El-ûzöd az álmot, s el-fojt búm örvényje;

Átkozom hódító szépséged ketseit;

Õk törlék -- s õk ontják Abelárd könnyeit...

De mit festem én itt fekete színekkel

Búmat? mit szaggatom szíved új sebekkel?

Említsd inkább azon bóldog pillantatot,...

Hol Amor szerelmem tzéljára juttatott.

A derûlt Est-hajnal tsillámló fényjében

Nyugati szél játtzott ligetünk tsendében.

Reszketve intézték lassú lépésedet

Kezeim, sóhajtás emelte mellyedet.

Szerelmet lángoltak kedvesed szemei,

Kebledbe görgöttek örömed könnyei.

Ölembe zártalak, s eggy névtelen szemérem,

Artzádra le-festé, hogy boldog tzélom érem.

Ó édes érezés! ó boldog éjszaka!

Meg-ejtett szívedben Abelárd gyõz vala.

Héjába vádola ártatlan rebegésed,

Amor meg-siketûlt, s nem hallá esdeklésed.

Majd kõltsön ízlelvén szerelmünk javait,

Értted meg-tapodám az Ég törvényjeit...

Kedves! ha szívedet szívemre zárolhatnád,

Múlt bóldogságomat talám még fel-hozhatnád.

Ajakidon függvén újúlna életem,

Ollykor tsudát is tész az égõ szerelem.

S karjaimon nyugván tûndéres képzelésid.

El-oszlatnák ollykor fájdalmas érezésid.

Úgy de az Ég hellyben nem hagyja tettemet!...

El-tépem lántzait, s fel-bontom hitemet.

---------------------------

Öledbe rándúlék, s eggy titkos szemérem

Ajakidra festé, hogy tzélom el-érem.

Héjába vádola lassú rebegésed,

Amor nem hallgatá epedõ nyögésed.

Mi boldog érzések! ah jut még eszedbe?

Abelárd gyõz vala meg-ejtett szívedbe.

Majd el-ragadtatván ölelõ karjaid

Között meg-tapodám az Ég hagyásait.

Kedves! ha szívedet szívemre zárolnád,

Kínos veszteségem talám ki-pótolnád.

Eggy mosolygásodra éltem meg-újúlna:

Amor mindenható, s Természetet múlna.

Leg-alább karjaim köztt tündérképzésid

Édes tsalódással kevernék érzésid.

Úgy de az Ég helyben nem hagyja tettemet!...

Le-rázom a jármot, s fel-bontom hitemet.

Tõled függ egyedûl bal, vagy jobb végezésem,

Szeress: és Virtusnak nézem meg-tévedésem.

Heloisom kiált, Heloist követem,

Indúlok -- s karjain fel-jõ el-húnyt tsendem.

S ki nyöghessen tovább a Végezés törében?

A kéntelen Virtus siralmas lak-helyében.

E gyilkos lántzokról tovább ki-függene?

Nintsen rab-szíj alatt a Virtusnak helye.

Sem Ég, sem fõld erõt szerelememen nem vészen,

Káromkodó!... e bûn elõttem virtus lészen.

Meg-látlak lak-helye a búsúlt Szépeknek,

Saját kezem míve, kormányja hívemnek!

Hol a fogoly Virtus kedvét a'ban találja,

Hogy a vétek zoldját ártatlanúl ki-álja.

Indúlok, hogy eggyütt válaljam terhedet,

Eggyütt igazgassam gyarló szûzeidet.

----------------------------

Egyedül Te fogod fel-hozni nyugtomat,

Ha szeretsz, szabadnak ítélem lángomat.

Heloisom kiált, indúlok szavára,

Hagyd dõljek újjolag ölelõ karjára!...

Meddig kell még nyögnöm a Végzés törében?

A kéntelen Virtus gyilkos lak-helyében;

S e kínos fogságot tovább ki viselje?

Rab-szíj alatt nintsen a Virtusnak hellye.

Sem Ég, sem fõld erõt lángomon nem vészen.

Vétkes Amor!... vétked elõttem szent lészen.

Meg-látlak bús lak-hely! kezem alkotmányja.

Érettem epedõ kedvesem kormányja!

Hol a fogoly Virtus kedvét a'ban leli,

Hogy a vétek súlyos békóit viseli.

Indúlok, hogy eggyütt válaljam terhedet,

Eggyütt igazgassam ártatlan sergedet.

S a színlett Virtusnak vezéreljem nyomába

S ártatlanúl fogjam nem érdemlett igába.

S itt, hol a bú mindent mélly gyászba temete,

Leg-ottan fel-derûl boldogságunk ege.

Tündér képek! meddig fogtok még játtzodtatni?

Vágyakodásimat ki-fogja meg-nyugtatni?

Én járúlnék oda, hol vonzó kellemid

Új jajjal halmoznák lelkem keserveit?

A síró Szép velem bontatlanúl hartzolna,

És a gyõzedelem részemre nem hajólna.

Siralmas éltemet búslongva tõlteném,

S karjaidonn enyhét lángomnak nem lelném.

Ki szán-meg? ki véend részt szívem fájdalmában?

Kinek bús léte is elég tehér magában?

Irtózve távoznál te is a kedvestõl

S a sírba rejteznél borzasztó lelkemtõl.

----------------------------

S vezessem a komor kegyesség útjára,

S fûzzem az ál-virtus kedvelt rab-szíjjára.

S itt, hol a fekete bú vastag fellege

Hembereg, fel-derûl boldogságunk ege.

Tûndér képek! meddig fogtok még kínozni?

Ki fogja vágyásim mívelésbe hozni?

Én járúljak oda, hol vonzó ketseid

Új jajjal halmoznák lelkem keserveit?

A búslongó Szépség szûnet nélkûl vína,

S vesztem siettetõ viadalra hína.

Boldogtalan éltem siralommal telne,

Égnék értted, s lángom enyhûlést nem lelne.

Ki szánná sorsomat? ki gyászolna velem,

Kinek élte teréh, s önnléte gyötrelem?...

Te magad írtózva távoznál-el tõlem,

S az el-nyelõ sírba rejteznél elõlem.

Nem szoktak gyûjteni méhetskék száraz ágon,

Sem hólt líliomon, sem le-vertt mák-virágon.

A rémûlt pásztorné kerüli a szirtot,

Hol a búsúlt mennykõ elõtte le-tsapott.

Oda van mindenem!... tündér reményim félre!

A sír öblében vár sok szenvedésim bére.

Felejtsd-el Amornak szerentsétlen rabját,

S már nem szerelmesed, szerelmesed hamvát.

El-múltak jussaim szívednek bírtokára.

Ha nints a szeretõ, ki hint tsókot hamvára?

Fogadd-el Abelárd utólsó szavait:

Én mégyek -- Te imádd az Ég végzéseit.

Nyújtsd-bé áldozatúl sámolyján Istenednek

El-hervadt ékeit varázló kellemednek.

---------------------------

Nem gyûjt a méhetske hólt líliom-ágon,

Sem a hervadt rózán, sem a le-vertt mákon.

A rémûlt juhászné dellyest nem nyugszik ott,

Hol eggyszer a bosszú mennyköve le-tsapott.

Oda minden!... álnok reménység álj félre!

Indúlok -- a sírban vár kínjaim bére

Felejtsd-el örökre Amor nyomorékát,

S már nem Abelárdot, Abelárd árnyékát,

Fagylalt szívem hozzád el-veszté jussait;

Ha nints a szerelmes, öleljük hamvait?

Fogadd-el Abelárd utólsó szavait:

Megyek... az Isten szóll... imádd hagyásait.

Ott sirasd sámolyján hervadni ketseid,

Ott áldozd az Égnek ártatlan könnyeid.

Elég, ha majd, midõn vég-órád közelít,

Eggy bádjadt sóhajtás enyémnek bizonyít.

----------------------------

Nékem elég, ha majd el-jövén bús véged,

Eggy bádjadt sóhajtás enyímnek vall téged.

* "Könyveit érti, mellyeknek épen olvasásában foglalatoskodik

vala, hogy Helois levelét vette." --Dayka jegyzete)

NN. Barátomhoz

1792

Imrém! Te vígadozsz a Pannon Édenében,

A vídám Gratiák s a Músák lak-helyében:

Hol majd az õsz Szabó, majd a Kazintzyak

Phoibusnak inneplõ versekkel vallanak:

Engem faggyal borít a Kárpát bús mellyéke,

Ez a vendég ajak, s a durva tél vidéke.

A szép tavasz tsak most fejté-ki kellemit,

S már újra dér lepi megyénknek bértzeit.

Nem vészen Phoebus itt Magyar szót ajakára,

Bámúl a Hazafi vendég-hangú dalára.

A tél már nékem is fagylalja eremet:

Már én is dalolék nem honni verseket.

S mint a lántzolt kerék vagy a bilints tsörgése,

Olly kellemetlen vólt Daykádnak éneklése.

Vétkes meg-tévedés! árúló gondolat!

Melly szédelygésembenn intézte lantomat...

Nem többet! bár maga nyujtandja poharában

A Castali forrást Phoebus vendég-honjában;

Holott akár gyengébb érzésre olvadoz,

Akár harsány kürtön tsatákat riadoz:

Nyelvünk majd ollyan lágy, mint a Zephyr nyögése,

Vagy a bús fülmile szív-sebhetõ zengése:

Majd ollyan mint az Ég rettentõ mennyköve,

Felleng-hangon dalol, s rázkódtat ereje. --

Hazám! ha ûgyelsz majd tulajdon kintseidre?

Ha vonsz örök homályt bal-hímezéseidre? --

Ölembe újjolag ki-õlti karjaid!

Ki adja-újra --meg Abaúj vidékeit! --

Mindenható Egek! vagy szívem örömére

Magyar hangot vegyen Hazámfija nyelvére:

Vagy, ha meg-vetitek merész vágyásimat,

Adjátok-meg hamar szép ajkú honnomat!

Fels. I. Ferentz Magyar Király Koronáztatására

1792

O Kún! [*] õltsd-ki a gyászt, törõld-le könnyeid!

Eléggé folytak már királyod sírhalmára,

Kit a gyilkos halál kebledbõl sírba vitt,

S életben nem hagyott a Nemzetek javára.

Arany-idõ derûl, új századot kezdünk:

Ferentz fejére száll Leopoldnak koronája;

Kezében a kormány, már eggyesûl velünk,

Már kérkedik vele ` Corvinus ` palotája.

Ferentz fog önteni sebedre balzamot,

Õ von örök homályt törvényid sérelmére;

S le-törli könnyeid, s fel-hozza a napot,

Leopoldnak reggelét, a Kún borúlt egére. --

Im! a dagályos Frantz el-hányva fegyverét

Porral hintett fejjel jõ Bétsbe, s tépett hajjal,

S könnyével öntözi meg-búsúlt kebelét.

S olaj-vesszõt nyujtván esdeklik gyáva jajjal --

Ha! mint fut szem-fedél nélkûl a Babona --

Le-tépted o Király! kép-mútató szemérõl --

Oda, hol a ` Huron, ` vagy az ` Otahita

`A Nap sugárait nem látja, tsak messzérõl --

A Kún Kalliope el-fojtva jajjait

Itt hagyta, fájdalom! hogy el-fajúlt, országát:

S már mennyei hangonn énekli verseit,

Urának, újólag fel-óldva némaságát.

Phoebus Kún-szót veszen mosolygó ajkira,

S új Phoenix támadott már Gyöngyösi porából:

Dalol: s el-hat dala a fõld határira;

S új ` Janusok ` kelnek ` Cesing`nek sír-halmából.

O Kún! öröm-napod már súgárt ereget --

O Kún! áldást kiálts Leopold hideg hamvának!

Ferentzet õ adá -- s imádd az Egeket,

Tsak életét nyújtsák továbbra, mint Attyának!

* "Itt a ` Kún ` által közönségesen a Magyart értem."

-- Dayka Gábor megjegyzése)

Rege

Az érzelõs Philotas

1792

Philotas szent tûznek hevûlve

`Eckartshausen ` keservit olvasá,

S részt-vevõ bánatjában el-merûlve,

Magát felejtve más inségit jajgatá:

Hogy eggy pajkos darás kezére szálla,

A könyv kezében, álmélkodva álla,

S könnyével áztatá érzékeny rendeit:

Te áldótt férjfiú! kit emberek javára,

Meg-szánva népünk jajjait

Küldött az Ég világunk piatzára,

Hogy lágyítsd a halandók szíveit,

De itt a vendég pausát tétett véle,

Érzékenyebb volt fúlánkjának éle,

Mint az érzékeny Író rendei.

Szemébe tûnik pajkos ellensége:

Én s Te nem eggy Atyának fijai?

Nem eggy kéznek vagyunk e mívei? ...

Eggy pertz -- s a szenvedésnek vége --

Így szóll, s a gyilkosnak kegyelmet nyújt,

S gyengédeden le-rázza:

Ez is, hogy jól-tevõjét ne gyalázza,

Fel-reppen, s orr alá kegyesbb fulánkot sújt.

Eggy Egri Szépnek neve-napjára

Ha nyárban esnék innepe nevednek,

A fényes nap hódolna kellemednek;

Egerre vígabban mosolygana:

S tavaszra változnék a tél fagya.

Most el-végezve nyári útazását

Nyilas jegye felé kezdé futását.

Amit tehet: meg-szûntek a szelek,

Enyhûl a tél, olvadnak a jegek.

O nap! ha én ma Phaeton lehetnék:

Télbenn is tavaszi fényt hintegetnék;

Nyilas jegyét önnként el-véteném,

S a Szépet nyájat artzal tisztelném.

Ablakain sugárim bé-hatnának,

S körûltte játtzodozva múlatnának.

-------------------------

`1790

Erzébet! ha neved nyárban esett vólna,

A nap súgárival néked meg-hódolna;

Örömre derûlne Egernek tájéka,

Új fénybe borúlna Erzébet hajléka.

Most midõn el-hagyta elébbi járását,

S nyilas jegye felé vette útazását:

Mást nem tehet, hanem a telet enyhíti;

S amennyire lehet, napodat szépíti:

Ó ha én Nap volnék! téli karikámat

El-mellõzve, futnám tavaszi pályámat;

Városunkra vídám világot hintenék,

Tsendes lak-helyedre öröm-fényt öntenék.

Ablakodon által sugárom bé-hatna,

Játtzodozva majd itt, majd amott múlatna.

Majd édes ajakin, majd szép szemén,

Majd ékesenn emelkedõ mellyén;

S enyelgenének még az Est el-jõne,

S eggy névtelen sugár szívére lõne. --

----------------------------

Majd szemeid tüzét, majd róza-színedet

Tsókolná, s azonban meg-lopná mellyedet;

S enyelgene, még nem a Nap-est el-jõne;

Utólsó sugárom a szívedre lõne.

Az új esztendõnek elsõ napjára

1790

Eggy esztendõ ismét el-múlt,

S által-repûlt setét honjába:

De kedvem újra bé-borúlt.

Mit várom végemet heába?

S esdeklem a halál után?

Vélvén, hogy fájdalmim meg-szûnnek,

Ha napjai majd által-tûnnek,

Bús éltemnek, s az Ég meg-szán --

O Sors! mert nints többé reményem --

Alá nyomott a tsüggedés --

Hogy fel-virradhat még Nap-fényem:

Utól értt a bal-végezés --

O szánj-meg, s vond-elébb halálom!

Meg-halni nékem tsendes álom.

Tekéntsd keservim! nem de nem

Lassú halál bús lételem? --

Ha e világon annyi élni:

Mint úntalan ` jajgatni, ` félni,

Sorvadni a kereszt alatt:

Még nem az ember által-hat

Az életnek keskeny körébõl,

S a fõld gyomrába vissza tér,

S a Végezés rejtett törébõl

Ki-fejtve gyászos véget ér: --

Ó már meg-érttem a halálnak,

Szegezzd rám mérges íjjad! ím

Már nintsenek több könnyeim --

Szép napjaim mord télre válnak,

Pályámat el-futottam; ints!

S indúlok önnként a határra,

S bé-zárom éltem -- a halálra

Már senkinek több jussa nints.

NN. Barátomhoz

1791

Tartósb örömre érdemes Barátom!

Midõn el-tsüggedt karjaid köztt látom

A fõldi Szépség ritka remekét,

Bé-zárni tsak most nyíló életét:

Ki nem szívelli kínos veszteséged?

Ki nem javallja méltó könnyeid?

Eggy pertz vetett bóldogságodnak véget?

S eggy halhatatlan Szépet sírba vitt --

A kisded Ámorok sírtak felette,

A bús Hír tépett hajjal jajgatá

A tsendes Virtus kedvesét, ki áh!

Neme díszét magával el-temette --

Heába nyújtod értte karjaid

Lelkem fele! tsak port ölelsz-jobb része --

El-hervadt kellemit tekéntjük itt --

E bánat lak-helyébõl ált-enyésze --

O sírj Szerelmed áldott hamvainn!

Ha ki-fakadt, enyhûlést lel a kín.

S midõn eggy pertzig édes könnyed árja

A bú elõtt sebess szíved be-zárja:

Említsd, hogy Kedvesed már partot értt!

Mí evezünk a tenger mélly öblében,

S pályát futunk a síralom völgyében,

Kit a Mindenható elõnkbe mértt.

A titkos bú

1791

Homályos bánat dúlja lelkemet.

Talám újúlnak régi szenvedésim? --

Talám tündér elõre-érezésim

Rémítnek, s új lest hány a Végezet?

Sírnék -- de tsak el-fojtott sóhajtások

Emelkednek kétséges szívembõl:

Tsak rejtett ` áh, ` tsak néma jajgatások

Váltják eggymást, s a titkos bú el-öl --

Ó Végezés! öröm-könnyet nem várok --

Részt a'ban eggy sebes szív nem vehet,

Melly önn-nyugalmának gyilkossa lett --

De ennyi jaj, de olly keserves károk,

De ez emésztõ bú enyhíttsen! adj

Tsak eggy könny-tseppet méltó bánatimnak!

S azonnal hozzd-el végét napjaimnak,

Vagy e kõsziklánál keményebb vagy --

Esdeklés a Szerelmes után

1791

Ti boldogító érezések!

Ti ártatlan nyögdétselések!

Te, kit nem ért kivûlem más,

Titokkal tellyes húnyorgás!

Ti epedõ gerjedezések!

Te néma eggyütt-múlatás! --

Ti eggybe-forrt ölelkezések!

Te édes el-ragadtatás! --

El-múltak -- ah mindennek vége!

Öröm-napunk homályba tûnt,

Szerelmünk bájos édessége,

S boldog tsalódásunk meg-szûnt --

O Chlóris! élte nyúgodalmát

Kebledben hagyta kedvesed --

Utánnad sír -- enyhítsd siralmát!

S hozd-fel az el-húnyt örömet!

Ha ütsz ismét Te boldog óra!

Melly kínjaimnak véget vet,

S ölembe zárja kintsemet?

Ha fordúl végezésem jóra? --

O Sors! ne nyújtsd keservimet

Tovább ez ál-vígság helyében:

S önnként le-teszem éltemet

Imádott Chlorisom keblében.

Bútsú-vétel

1793

Indúlsz a Pannon Édenébe,

A Grátiáknak lak-helyébe

Lelkemnek jobb fele!

Hol ûzi vak elmék homályját,

S le-tépi a bûn ál-ortzáját

Lantodnak zengzete.

Én, el-merûlve bánatomban,

Nyögök nem érdemlett honnomban,

S utánnad esdeklem.

S lépésid könnyben ázott szemmel,

El-telve néma gyötrelemmel

Távúlról követem --

Te a mord tél bús fúvatagja! [*]

Amerre a Szépség [**] alakja`

` Ferentz útját veszi:

Térj Aeolus vak tömlötzébe!

Hagyd fújja lágy Zephyr fülébe,

Hogy Dayka szereti.

* "Télben esett el-menetele."

** "Nála szebb Lelket Hazánkban nem esmerek." Symboluma:

`Vitam impendere pulcro.

A kevéssel meg-elégedett elme

Anakreonból

1792 [* ]

Szabadon

Nem királyok bóldogsága,

Nem Gyges kints-halmai

Nyúgodt szívem kívánsága:

Õt a Béke öleli.

Még a dús ezernyi bajjal

Tõlti kínos életét:

Én kenettõl ázott hajjal,

Várom a nap esetét.

* A jelzett két sort Dayka Gábor a vers alá görögül is leírta

Átok

1792

Annya a szép szerelemnek!

O enyhítsd hevét tüzemnek!

S meg-fagylalva szívemet:

Thyrsisemnek kebelébe,

Ha! mert más borúl ölébe,

Gyújts erántam illy tüzet.

A szép szemek

Olaszból

1790

`Occhi! Stelle mortali!

Ministri de miei mali:

Ch' in sogno anco mostrate,

Ch' il mio morir bramate;

Se chiusi m' uccidete,

Aperti che farete! *

O halál tsillagjai!

Fájdalmimnak okai:

Alva is azt mútatjátok,

Hogy halálom óhajtjátok;

Húnyva is ki-végeztek:

Hát fel nyílva mit tesztek!

Newtonra Popból [*]

1792

Setétség vonta-bé törvényid ó Természet!

Az Úr mond: Légy Newton! -- s világosság

tenyészett

* Dayka jegyzetei:

"All nature, and her laws sat"

Mezei dal Segraisbõl

1791 [*]

Még én látni megyek kedves Amirámat,

Tytir! Te azonban õrizd nyájatskámat.

Már jelenti Venus húnyorgó világa,

Hogy a piros Hajnal szekerébe hága.

Ideje indúlni: Tytir! nyájatskámat

Legeltesd, én látni megyek Amirámat...

Tsak most távozzatok nehézkes fellegek!

Meg-térvén mennykövet szórhatnak az egek.

Tsak elébb el-jutván Szépemre találjak:

Nem gondolok véle, bár a sírba szálljak...

Mit mível az Angyal? mint foglalva lelem?

Mi helyen? melly tájon talál-összve velem?

Hol fenyõ zöldellik örökös ágokkal?

Hol bé-vájtam nevünk ezer vonásokkal?...

Vagy a tiszta kút-fõ virágos szélébe,

Hól sebhedt szívemet ki-öntém ölébe?...

Amor! ki Szépemhez lágy lengedezéssel

Napjában annyiszor repûlsz, s nála késel:

Mondd: távúl létemben a fõld könnyem issza,

Mondd: hozzá indúltam; s azonnal térj vissza:

Ha könnyû szárnyadnak nem vet lépes ágot,

S jelentsd, mint fogadta légyen ez újságot...

Egek! mint olvadoz szívem örömébe,

Ha el-jutván, elébb én ötlöm szemébe!

Ha dombjáról, honnan útam fel-fedezi,

"Õ az, ugyan õ az" szája zengedezi!

S a folyó partjára le-száll eggy lépéssel,

Elõmbe fut, s talám fogad öleléssel!...

Tündér gondolatok! ébren is álmadoz,

Ki Amor nyilától sebhedve bádjadoz...

Óráim nélkûle vajmi lassan telnek!

Véle a leg-nyúltabb napok szárnyra kelnek...

Le-ûlvén alatta a terjedt bükk-fának,

Hol sípom hangjára sípok némúlának:

S jutalmúl Szépemnek vevém koszorúját,

Mi által nevelém Alkander bosszúját:

Énekeld, majd úgy-mond, énekeld dalodat,

Mellynek tárgyúl tevéd kedvelt alakodat!

Szebb dalod, mint a bús fülemile zengése,

Kedvesebb, mint a hûs tsermely tseregése...

Mivel nem bíztatott mézzel-folyó szava,

A rózák kebelét nyitván Iker hava!

Lágy szellõ, melly a'kor e vígság helyébe

Múlattál, nem fújtad Istenim fülébe?

* Dayka megjegyzése: "Ezt a darabot tsak úgy iktatom ide,

amint elõször lefordítottam. Próbáltam új mértékre venni,

de a próbálat szerentsétlenebb volt, hogy sem mint a Tudós

Közönség elõtt megjelenhetett volna. Azonban nehéz lett

volna azt puszta Prósában is tökélletesen fordítani."

-oOo-