Eötvös József összes költeménye

(1813-1871)

TARTALOM

A megfagyott gyermek

A nyugalom

Holdvilág

A sajka

Dalnok és király

Bedgellert

Bucsú

Az élet fája

Szörnyen szép

A kísértet

A vár és a kunyhó

Remélj!

A tokaji hegy

A befagyott Visztulához

Álom

A nap mikor . . .

Molnár-leány

Szerencse s nyugalom

Elvirához

Õsz

Egy ujszülött gyermek halálára

Maholnap sír takarja

A múlt

Boldogság

Tanács

Én is szeretném...

Klári dala

Panaszok

Mohács

A tóhoz

Oh lennék felhõ...

Végrendelet

A zászlótartó

-----------------------------------------------------------------------

A MEGFAGYOTT GYERMEK.

Ily késõ éjtszaka ki jár

Ott kinn a temetõn?

Az óra már éjfélt ütött,

A föld már néma lõn.

Egy árva gyermek andalog,

Szivét bú tölti el;

Hisz az, ki õt szerette még,

Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ûl, zokog

Az árva kis fiú:

>>Anyám, oh kedves jó anyám!

Szivem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,

Azóta bús fiad.

Nincs a faluban senki most,

Ki néki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:

Szeretlek gyermekem!

Puszta a ház, hideg szobám,

Nem fûtenek nekem.

Melléd temetve én is itt

Miért nem nyughatom?

Szegény és elhagyott vagyok,

Hideg a tél nagyon!<<

Az árva búsan zengi így

Kinos panaszait;

Felelve rá a téli szél

Üvöltve felsivít.

A gyermek fázik, könnyei

Elállnak arczain;

Borzadva néz körûl, de itt

A holtak hantjain

Mély nyúgalom uralkodik;

A csend irtóztató,

Csak szél sohajt a fákon át,

Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de nincs erõ;

Lankadva visszadûl

A kedves dombra, -- felsohajt,

S mély álomba merûl.

És ím az árva boldogúl,

Jól érzi most magát:

Elmúltak minden gondjai;

Az álom hív barát.

Szive még egyszer feldobog,

Mosolygnak ajkai;

Csöndes-nyugodva alszik ott --

Meghaltak kínjai.

1833.

A NYUGALOM.

A keresztnél méla csendben

Ûl a remete,

A homályos erdõségen

Függ tekintete.

Mint mikor, ha béke lészen

Hosszu harcz után,

S fehér zászlókat tüzünk ki

A várak falán:

Úgy ez aggnak homlokán is

Már felvonta rég

Fehér színü lobogóját

A szent békeség.

A keserv vezette egykor

Az ifjút ide,

És e kunyhó szûk körében

Folyt le élete.

Most nyugodtan visszanézhet

Múlt korára õ,

Mint egy védfal áll elõtte

Az elmult idõ.

>>Hála néked üdvözítõm, --

Így imádkozik --

Hogy elmúltak a keservek,

S szívem nyughatik.

Mindazok, kiket szerettem,

Régen nyugszanak,

S kínos vágyim s a reménység

Már nem bántanak.

Mint a lombveszített tölgyfa

Állok mostan itt,

És a vész, bármint dühöngjön,

Fel nem háborít<>Áldj meg engem, szent remete,

Hogy boldog legyek!

A faluból jöttem hozzád,

Eprekért megyek.

Im rózsákat hoztam néked,

Nemde szépeket?

A szomszédok is csodálják

Kicsi kertemet<>Ne nyulj a fához; szép gyümölcse,

De elveszi nyugalmadat --

Így szóla isten édenébe'

Ádámhoz -- tartsd parancsomat,

Mert élted fája ez, s tövén

Tied csak egy, a zöld remény.<<

Ah bús rege! -- s talán valónak

Találom én is egykoron;

Ha majd a régen szomjazónak

Enyhülés int le ágidon,

Milyen gyümölcsöt adsz nekem,

Éltemnek fája, szerelem?

1837.

SZÖRNYEN SZÉP.

Miként Vesuv virágtakart tövében

Megrázva, most egyszerre ingadoz,

S tetõjén láng kitör s szilárd dühében

A bájvirányon széjjeláradoz:

Ekkép remegsz te is, ha részegûlve

Merész karom erõsen átfogott,

S a szenvedély, mint láva, elterûlve,

Arczod felett pirosan elfutott.

S miként a tenger kél, erõs karával

Ha szélvész átkarolta árjait,

S a sziklafalra csap hullámzatával,

S fehér tajtékkal önti partjait:

Ekkép emelkedik melled dagadva,

Szélvész-hatalmú érzeményivel,

Míg végre könnyü leplén áthaladva,

Mint hab kiárad a fehér kebel.

S Vesuv ha áll lángoknak bíborában;

Ha tenger kél, mert szélvész fölveré;

Bár térdre húll a nép bámúlatában,

Gyönyörrel néz a szép szörnyek felé:

Igy nézek én reád, ha szenvedélyek

Átdúlják lelkedet; ha veszni kell,

Mit bánom én! oly szépek a veszélyek,

Gyönyör között ha veszhet e kebel.

1837.

A KÍSÉRTET.

A kertben áll a rózsa

Pirúlva bájolón,

Nincs párja szép nemében

A lombos bokrokon.

Nincsen delibb a föld körén,

Tavasznak nincs édesb tömény.

S a lyány jön a virághoz:

>>Ah bájoló virág,

Mért vesznél ösmeretlen?

Hadd lásson a világ.<<

A lomb elrejti kelyhedet,

Virúlj te itt szivem felett.

És ím a hölgy s a rózsa

Egymással mennek el,

Ez illatot lehelve,

Az vígan énekel.

S miként az illat a dal vegyül,

Gyönyörrel telt a táj körül.

De hõ a lyányka keble,

Nem jó pihenni ott,

Hol szív dobog szeretve;

S a rózsa hervadott,

Búsan lehajtja szép fejét,

Elillatozta életét.

De boszút áll halottan

Mosolygó gyilkosán,

Mint egy rém kóborolva

A szép arczok haván,

S bármerre fordúl ellene,

Ott áll piros kisértete.

1837.

A VÁR ÉS A KUNYHÓ.

Áll grófi vár magányosan

A puszta bérczfokon,

Kõczímer a kapuk felett,

Zászlók a tornyokon;

S mélyen kerítik árkai

Sok százados falát,

Hová török s tatár erõ

Nem lelheté utát.

S egy kis lak áll a bércz alatt,

Zöld rétnek közepén,

Nyugalmasan fészket rakott

A gólya tetején;

Zöld a kerítés, kis falát

A dél sugáritól

Egy hársfa védi, födele

Nem nyúl ki ágiból:

De a magas tornyok felett

S a kisded ablakon

Egy nap sugára játszadoz,

S mindent egy fénybe von.

S kéken terûl a tiszta ég

A vár s kunyhó felett,

Egyképen mintha áldana

Urat s szegényeket.

* * *

Eljött az est, csikorgva nyílt

A tölgyfa várkapu,

S büszkén köszöntve lép elõ

A deli úrfiu.

Arany kard csördül oldalán,

Dolmánya gyöngyözött,

S reszketve csillog drágakõ

A nyuszt-kalpag fölött.

Eljött az est szép hajnala

S a kunyhó ajtaján,

Pirúlva, mint az ég, kijõ

A szép jobbágy-leány.

Remegve lép s meg visszanéz,

Megáll s tovább siet.

A völgyben nincs ily szép leány,

Világon sem lehet!

Ah, régen vár az ifiú

Erdõ sötétiben,

Siet, siet a szép leány,

Keblén majd megpihen.

Szû szûn dobog, ott állnak õk

Hallgatva boldogan,

Eltûnt a vár s a kunyhó rég

Az éj homályiban.

Eltûnt a föld s a nagy világ,

A gyémánt s czímerek,

Egy érzeménynek lángiban

Dobognak a szivek.

* * *

Magasan ûl a büszke gróf

Várának termiben,

Arcza komoly, fehér haja,

A szív örömtelen.

S az ajtó nyílik és belép

A grófnak egy fia,

Egy földmives s egy szép leány

Vezetve általa.

>>Atyám! -- a deli ifju szól --

Add szent áldásodat,

Csak õt, csak õt szerethetem,

Csak érte él fiad.<<

,Csak õt, csak érte?' -- szól az agg,

S harag gyúl arczain --

,Mocskot, tudod, nem szenvedek

Õsimnek czímerin.'

>>Mocskot nem szenvedek magam --

Szól a földmívelõ --

Nevem felett; leányomat

Mért csábitá el õ?<<

,Itt függnek õsim képei --

A gróf szól -- s czímerek,

Nincs köztük egy is nemtelen,

S nem lesz, mig én leszek.

Nemzetségfám terjedten áll,

Áll õsim tereme,

A harczmezõn pihennek õk;

E faj hõsök neme'.

Szól a jobbágy: >>Velem leány!

Gróf úr, isten veled,

Erõsen áll ez õsi vár,

S hires vitéz neved.

De voltak õsim nékem is,

Van nékem is hazám,

S a gróftul nem koldult kenyért,

Bármily szegény apám.

E hársat nézd, száz évivel,

Csekély lakom elõtt,

Nemzetségfának ülteté

Õsöm a zöldelõt.

Felnõtt a fa, száz ágakat

Hajtott erõs töve,

S hidd el, gróf úr, jobbágyod is

Gondol még õsire.

Ha ott ül estve s a mezõ

Kaszálva illatoz,

S az est harangja énekel,

Mint egy szentelt koboz:

A mult idõkre gondol õ.

Miként te, hõs uram,

S a nemtelen szemekbõl is

Megindul a folyam.

Mert voltak õsim nékem is

Hazáért vérezõk,

S mert nem említed tettöket,

Tán nem vitézek õk?

Bár õsöd hantja szépen áll

Ismert a harczmezõn,

A népnek hamva, büszke úr,

A por eldõdidön<>Légy áldva Istenem!

Sok bajnokunk veszett el,

De Árpád népe nem.

A nép, mely ily csatát veszt,

Mely halni így tudott,

Feltámad még a sírból

S még egyszer élni fog<>Oh légyetek üdvözölve

Még egyszer, jámborok,

Kik terhes életemnek

Baráti voltatok.

E hosszu földi pályán

Végig kisértetek,

Oh légyetek üdvözölve

Utolszor, hív sereg!

Egy kincset rejt e kunyhó.

Mig ifjabb volt karom,

Megvédtem; éltem eltelt;

Most már rátok bízom<>Im kincsem! szebb napokban

Királyom bízta rám, --

Közötte száz veszélynek

Mohácsnál hordozám.

S sok évig a kunyhóban

Õriztem kincsemet.

Im itt van, szenny nem érte

E szentelt színeket.

Büszkén lobog, mint egykor

Gyõzelmeink alatt;

Sok elveszett Mohácsnál

De zászlónk megmaradt.

Mátyás fényes lakában

A félhold ûl Budán,

S új zsarnokok jöhetnek

A zsarnokok nyomán:

De míg e zászló meglesz

S élnek emlékeink,

Nem fognak eltiporni

Gyõzelmes ellenink.

A hosszu éj után a

Napnak kell jõnie,

És a korány fuvalma

Fölébred majd vele.

S ha kéz lesz, mely e zászlót

Fel birja tartani,

E szellõ a redõket

Ki fogja bontani.

És újra kardot fognak

Az elszokott kezek,

Melyek lánczot viselve

Megerõsbültenek.

S megtisztul a töröktõl

Budának szent fala

És újra ön-hazánk lesz,

Mi börtönünk vala.

De hol van, a ki tartsa

Vészek között, a kéz?

Hol van, ki védni birja

Zászlónkat, a vitéz?<<

Szólt -- s ím, a mint körûlnéz,

Száz kar emelkedik

És száz ajakról egy szó - - -

Mind, mind ajánlkozik:

>>Kevés egy élet, egy kar,

E terhet hordani,

De mindnyájunkra bízzad

S meg fogjuk tartani<